Helló, Mindenki!:)
Nos, igazából Evelinnel sem beszéltem meg, hogy ide kiírom ezt az egészet, de mivel Evelin egyszer már kiírta a csoportba is (ahol elég kevesen vettétek figyelembe...), én úgy döntöttem, ide is kiírom. Sosem gondoltam volna, hogy ennek a kedves kis blognak ez lesz a vége, de sajnos nem látogatjátok, nem olvassátok, és nem is nézitek annyian, mint régebben. Ez elég rosszul esik nekünk, és tudjátok hogy van az, ha senki sem jelez vissza az ember írására: egy idő után feleslegessé válik olyanoknak írni, akik nem is figyelnek rá. Kezdett egyhangúvá válni az, hogy a Ti véleményetekre várunk, így közösen úgy döntöttünk, befejezzük a blogot. :)
Én részemről nagyon sajnálom, hogy ez lett a vége, de beláttuk, hogy már nem leljük benne akkora élvezetünket, mint ezelőtt. És ráadásul még az is rásegített bennünket a döntés hozására, hogy mindketten elkezdtünk egy könyvet, ami most a figyelmünk és az agyunk 75%-át lefoglalja:)
Reméljük, szépen telnek a napjaitok, boldogok vagytok, és azok is maradtok. :')
Búcsúzik: Evelin és Kata
Viszlát, Srácok!<3
2015. február 8., vasárnap
2015. január 21., szerda
17. rész (Kata:))
Rosie szemszöge
Könnyek fátyla ült a szememre, amint megláttam Justin szeretetteljes arcát, amivel az öccsét és a húgát méregette. Olyan hátborzongató volt az a pillanat, hogy teljesen biztos voltam abban, Justin képes, akár az életével is megvédeni a testvéreit. Azt hiszem, olyan kötelék ez, amit soha, senki sem érthet meg- akinek nincsen testvére.
Végül Juss, sóhajtott egyet, majd mosolyogva felém fordult, és kitolt a szobából. Lentről nem szűrődött fel semmi zörgés (hiszen Erin és Jeremy már régen elmentek), úgyhogy amint becsukta maga mögött a picik szobája ajtaját, kajánul elvigyorodott.
- Akkor? Mondtam, hogy ma este nem osztozom rajtad.
- Te jó ég- nevettem fel halkan, miközben Justin a szobánk felé kezdett tolni.- Hova lett az a gondoskodó Justin, aki a kicsiknél volt bent velem?
Juss éppen belökött a szobánkba, majd mikor az ajtót becsukta, összevont homlokkal elgondolkodott.
- Megettem.
Nem bírtam halkan nevetni, úgyhogy kénytelen voltam a kezembe fojtani az előtörő röhögésem. Hagytam, hogy Juss az arcomat puszilgatva az ágyra toljon. Puhán éreztem a hűvös paplant a hátam alatt. Justin fölém mászott, és miközben elhúzta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, elvigyorodott.
- Olyan szép az én Rosie-m- motyogta, majd odahajolt, és megpuszilta a vállam. Értetlenül néztem rá.
- Rosie? Mi lett az Emily-vel?- kissé megsértődtem, hogy nem tartja magát a régi szokásokhoz.
- Reméltem, hogy észreveszed, Em- suttogta.
Mosolyogva, hevesen dobogó szívvel megragadtam az arcát, és olyan közel húztam magamhoz, hogy a szánk összetapadt, és szinte levegővételt cseréltünk. Justin vadul csókolt, és én se akartam ellenkezni: a hajába túrva húztam egyre közelebb magamhoz, miközben ő egyre lejjebb ereszkedett kezeivel, amiken a fejem mellett támaszkodott meg. Mivel az ő kezei meg voltak "kötve", én szabadon kutathattam: jobb kezemmel a hajába markoltam, a ballal pedig benyúltam a pólója alá. Kezemet végig futtattam a kockákon lapos hasán, majd közvetlen a szíve mellett megtámasztottam a mellkasát, és még közelebb húztam magamhoz. Kissé zihálva szakadtunk el egymástól- Justin keze még mindig a fejem mellett támaszkodott. A pólója alatt tisztán látszott erős bicepsze, és a csóktól kissé felduzzadt szájával a leggyönyörűbb ember volt, akit valaha láttam. Tökéletes.
- Amúgy- szólalt meg, a szája szegletében pedig huncut mosoly bujkált.- Nem gondoltam volna, hogy te se akarsz osztozni rajtam.
Kuncogva feljebb ültem, hogy elérjem a száját, aminek ezúttal édeskés íze volt.
- El kéne mennem fürdeni- suttogtam nevetve.
- Nekem is- kacsintott Justin, én pedig csak a szemeimet forgattam.
- Úgy értettem, egyedül.
Justin "elszomorodott", és hogy vigasztalja magát, rám nehezedett, és finoman megpuszilta a szám szélét.
- Hagy kísérjelek el...- mondta halkan. Olyan közel volt hozzám, hogy láttam magam a szemében.- Kérlek.
- Justin- elmosolyodtam, és megsimítottam az arcát. Ujjaim végét barna haja csiklandozta.- Tudod, hogy szeretlek. De szerintem nem ez a legmegfelelőbb alkalom... Érted.
- Jaj, de kicsim!- sóhajtott fel.- Jaxo-ék nem kelnek fel!
- Akkor sem- nevettem halkan.
- Ajj. Rendben- lebiggyesztette a száját, és lelökte magát rólam, majd a hátára feküdt, egyik kezét a mellkasán nyugtatva.
- Justin- mellé bújtam, nehogy megharagudjon rám.- Szeretlek.
Lenézett rám, majd édesen elmosolyodott, és gyorsan megcsókolt.
- Én is szeretlek, Em. De most már menjél zuhanyozni!- azzal belebökött az oldalamba, mire vinnyogva elhúzódtam.
- Hagyjál- nevetve kikeltem, és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor visszanéztem a vállam fölött, Justin vigyorogva rám kacsintott.
Másnap
A temetőben sétáltunk. Alapjaiba véve nem találtam semmi vonzót a temetőkben - sőt -, de a mostani alkalommal kifejezetten biztonságban éreztem magamat a sírok között, egyik kezemmel Jazmyn-t, másikkal pedig Jaxon-t fogva. Igaz, a mécsesek, amelyek mindenhol világítottak, és Justin mosolya, amellyel néha hátranézett, kissé feledtette velem a gondolatot, hol is vagyok pontosan.
Kiskoromban sose értettem, miért sírnak anyuék halottak napján. Mindig arra gondoltam, hogy ez egy szép ünnep... most már rájöttem, hogy szomorú is egyben.
Pattie a sor végén magyarázott a kis Jazmyn-nek arról, hogy milyen szép mindig a temető ilyenkor, és hogy majd ő is ide fog kerülni, ha eljön az ideje. Eközben Jeremy és Erin egymásba karolva vezettek minket az emberek, és a sírok között.
Már, amikor távolról megláttam őket, összeszorult a gyomrom. Ha arra a napsütéses napra gondolok, amikor vége szakadt az életem egyik részének, görcsbe rándul a gyomrom, és levegőt is alig bírok venni. Erin és Jeremy megálltam anyáék sírjánál, és elnézően rám mosolyogtak.
A szívem hevesebben kezdett dobogni.
Amikor megkértem Pattie-t, hogy anyáék hozzám közel legyenek eltemetve, azonnal beleegyezett, és felajánlotta, hogy segít megszervezni a temetést, stb. Kellemetlen volt, ahogy ott álltunk, a sötétben, anyáék és a nagyi sírja fölött, és mindenki hallgatott. Még Jaxon is befogta csöpp száját, amivel eddig Justin-t győzködte, hogy holnap menjünk el a vidámparkba.
- Gyertek, srácok- Erin könnyes szemekkel megragadta a kicsik kezét.- Nézzünk körbe addig.
Jazzy még a válla fölött rám nézett, aztán visszafordult, és felnézett az anyukájára. Mozgott a szája- valamit kérdezett Erintől, de a nő nem válaszolt, csak elmosolyodott, és Jaxon után nyúlva befordultak az egyik sarkon, ahol már nem láttuk őket.
- Én is megyek- mondta halkan Jeremy, és gyorsan megsimította a vállamat, majd a családja után szaladt.
Pattie a sírok előtt állt, és halkan mormogott. Justin beharapta a száját, és egy szál fehér rózsát csúsztatott a síron lévő vázába. Hiába szorítottam össze a fogaimat, a könnyek önkéntelenül is lecsordultak az arcomon, ahogyan a kopott padhoz tántorogtam. Összefontam az ujjaimat, és szorosan behunytam a szememet.
Képek villantak be: apuval pizzát sütünk, miközben anyu ezerrel takarít, és néha nevetve lefotóz minket. Ahogyan anya könnyek között átvette tőlem az anyák napi ajándékát, és egy hosszú puszit nyomott a fejemre. Ahogyan a nagyi sütijével megégettem a számat, és annyira sírtam, hogy apa mentolos cukorkát dugott a számba, amitől majdnem megfulladtam, és anyu úgy ordibált velem, hogy köpjem már ki, hogy tiszta vörös lett a feje.
Hiába próbáltam elfojtani az érzelmeimet, ezek a sebek újra, meg újra felszakadtak a szívemen, és mindannyiszor erősebben.
Éreztem, ahogyan a pad lejjebb süllyed mellettem- Justin leült mellém. Ahogy felé fordítottam a fejem, könnyeket láttam csillanni a szemében- vagyis azt hiszem, mert a saját könnyeimtől minden el volt mosódva.
- Büszkék lennének rád- suttogta, mire a kezembe temettem az arcom, és keserves zokogásban törtem ki, ahogyan Justin-hoz bújtam. Átkarolta a vállam, és a hajamba puszilt, miközben engem folyamatosan rázott a sírás.
Hirtelen, mintha az áram ütött volna meg: elég legyen, Emily Rosie Carter! Mit képzelsz te magadról? Itt bőgsz, miközben Justin vigasztal? Ennek már régen vége! Emeld fel az állad, ejts el pár könnycseppet, és viseld el tisztességesen a történteket! Embereld meg magad! Na.
A szememet törölgetve gyorsan elhúzódtam Justin-tól, majd visszahajoltam, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Nem sírok. Jól vagyok- motyogtam, majd igyekeztem lenyugtatni magam.
- Nincs baj- mosolygott Justin, majd megsimította az arcomat.
Kedves Anya és Apa!
Nagyon hiányoztok. A nap minden egyes percében. De azt hiszem, megtaláltam a "lelki nyugalmamat". Tudjátok, sosem gondoltam volna, hogy az egykor rokonomnak hitt fiú nyeri el majd a szívemet, de azt hiszem, Justin-nak sikerült. Sokat segít nekem... úgy mindenben. Ti tudjátok a legjobban, milyen makacs vagyok. Remélem, valahányszor együtt láttok vele, büszkék vagytok rám. Tudom, hogy nem könnyű neked, Apa, mivel most már nem te vagy az egyetlen férfi az életemben, de tudd meg, hogy Justin igenis jó srác. És, Anya. Nagyon hiányzik, hogy tudjunk beszélgetni. Néha, esténként hozzád szólok... remélem, hallod olyankor. Tudod, kéne pár tanács. Igazán köszönöm Pattie-nek, hogy van nekem, és Ti is tudjátok, hogy most már anyám helyett anyám lett, de... Titeket sosem fog tudni pótolni. Igaz, nem vagytok az igazi szüleim. De egyáltalán nem haragszom rátok. Legalábbis most már nem. Az elején nehéz volt nekem (remélem, láttátok, mit szenvedtem), de úgy érzem, hogy mostanra már egészen megbékéltem a helyzettel. És igazából örülök (valahol), hogy sosem tudtátok nekem elmondani. Így, Nektek köszönhetően az életem egy mesébe illő álommá változott. Csak annyi, hogy köszönöm Nektek ezt a sok jót, amit kaptam. És, hogyha megbocsájtotok, nem fogok többet sírni. Na, jó. Csak ma utoljára.
- Gyertek!- szólt hátra vörös szemekkel Pattie, mire Justin megragadta a kezem.
Utoljára rámosolyogtam a sírokra, majd hagytam, hogy a kedvesen magához húzzon, és miután a halántékomra puszilt, kivezessen a temetőből.
Másnap
- Jaxon! Fogd meg a kezem!
Justin megragadta az öccse kezét, majd Jazzy-ét (aki az enyémet is fogta), és az óriáskerékhez rángatott minket.
A vidámpark mindig azon helyek közé tartozott, ahol a hatalmas tömegtől függetlenül mindig remekül éreztem magam. Így volt ez ma is. Több száz ember, köztük pedig mi. Erin és Jeremy igazán örültek, hogy egy picit lekötjük a kicsiket, Pattie pedig megint a barátjával találkozott, akivel mostanában elég jóban van. Meg persze Jaxon tegnap bogarat ültetett Justin fülébe, aki persze, hogy a tesóit boldoggá tegye, azonnal elhozott minket ide.
- Vegyünk vattacukrot!- toporzékolt Jazzy.
- Jazmyn, maradj nyugton!- szólt rá Justin, majd a nyakát nyújtogatva nézett körül, mekkora a sor a keréknél.- Em, vegyük fel szerintem a piciket. Az a biztos.
Ő a kezébe kapta a kis Jaxon-t, én pedig felemeltem Jazmyn-t.
- Kicsit később kaphatsz vattacukrot, rendben?- mosolyogva megsimítottam a kis fejét, mire csak bólintott, és a vállamnak döntötte a buksiját.- Akkor felülünk?- az óriáskerék felé intettem.
- Aha- Juss megfogta a kezem.- Gyere.
A kicsiket fogva áttörtünk a tömegen, egyenesen az elé a srác elé, aki megnézte magának, ki mehet fel az óriáskerékre, és ki nem.
- Mehettek- intett unottan, majd amint beengedett minket, két kamasszal kezdett el vitatkozni: - Leszarom, hogy 14 múltál! Kilencnek nézel ki, haver.
Juss nevetve behúzott egy fülkébe, ahol azonnal leültettük a kicsiket a két helyre, mi pedig megkapaszkodtunk a kapaszkodókban.
- Hosszú napunk lesz- mormogta Justin, majd megragadta a derekamat, és egy gyors csókot nyomott a számra. Jazzy halkan felkuncogott.
- Justin, ne itt- nevetve eltoltam magamtól. Pont abban a pillanatban meglendült az óriáskerék, és elindult felfele. Justin-ba kellett kapaszkodnom, nehogy elboruljak.
- Azta! Ezt figyeld, Jaxon!- Jazzy feltérdelt az ülésen, és a támlának hasalva kilesett az üvegen. Jaxon követte a példáját. Justin megragadva az alkalmat közel húzott magához, és megcsókolt.
- Nem igaz, hogy pont a picik előtt kell ezt!- suttogtam nevetve, mire ő csak vállat vont.
- Ez van. Különben is: este nem tudtam bepótolni a dolgokat.
- Justin. Halottak napján az ember nem csinál olyat!- mivel erre felháborítóan édes mosollyal válaszolt, odahajoltam, és nyomtam egy hosszú puszit a szájára.- Embereld meg magad!
Juss nevetve átkarolta a vállam, és úgy néztünk ki a kabin üvegén, az előttünk szétterülő tájra.
Mikor leértünk az óriáskerékkel, Juss megragadta a kis Jaxon-t, én pedig Jazzy-t, és a kicsik kérésére elindultunk a büfé felé. Útközben egy csoport óvodás mellett haladtunk el, akik egymás kezét fogva, láncban pislogtak a hatalmas tömegre, mögöttük pedig egy óvónő rángatta vissza őket a helyükre. Kuncogva kerültem ki egy szerelmespárt, akik egymásba feledkezve álltak az út közepén, körülöttük az emberek kis körben kikerülték őket.
- Ott van!- Jazmyn csöpp karjával elénk mutatott. Követtem a tekintetemmel az ujját: köbö ezren álltak sorba, egy kis büfénél, ahol extra nagy vattacukrot, és XXL-es üdítőt lehetett vásárolni.
- Te jó ég!- szisszentem fel a sok ember láttán. Justin beparkolt a sor végére, közénk tette Jaxon-t, és csípőre tett kézzel kifújta magát.- Ezren vannak!
- Srácok, biztos ide akartok jönni?- Juss leguggolt a közénk rakott picikhez, és kedvesen mosolyogva figyelte őket, bár az arcán látszott, mennyire fáradt már.
- Igeen- csipogtál ugrálva, mire Justin elnevette magát, és felállt.
- Addig hozzak valamit inni?
- Kólát!- nevetgélt Jazmyn, Jaxon pedig vadul bólogatott.
- Tudjátok, hogy kólát nem ihattok még! Árt a fogaknak- magyarázta Justin, majd hozzám hajolt, és egy puszit nyomott az arcomra.- Te mit kérsz?
- Jó lesz nekem valami gyümölcslé- mosolyogtam, mire biccentett.
- Négy gyümölcslé rendel- azzal elsietett a tömegben.
Közben a sor előre fele haladt, úgyhogy magam előtt terelve a veszekedő csöppségeket, haladtam a sorral.
- Én kérek kéket!- emelte fel a hangját Jaxon.
- Ki mondta, hogy kéket kérek! Én azt mondtam, hogy piros, te majom!- Jazmyn kinyújtotta rá a nyelvét, mire felháborodottan néztem rá.
- Jazmyn! Kislányok nem mondanak ilyet!
- De én már nagylány vagyok- fonta össze a kezeit maga előtt, és dacosan elmosolyodott.
- A nagylányok meg pláne- kacsintottam rá, majd félretoltam Jaxon-t egy rohanó banda elől. Tiszta röhögő bagázs volt az egész; felnyírt fejű alakok, kezükben sörrel, lökdösődve vágtattak át a parkon.
- Héj!- szólt rá az egyik srácra, amikor rálépett Jaxon lábára, aki fájdalmasan felkiáltott.- Nézzetek már a lábatok elé! Rálépsz szegényre!
- Jaj, ne haragudj, édes- röhögte ordenáré módon, mire elfintorodtam.
- Hagyd békén!- szólt rá élesen a kis Jazmyn. Szemében düh csillogott.
- Na, mi van angyalom?- a srác vigyorogva a lány álla alá nyúlt, és megemelte a buksiját.- Te is szépséges vagy!
- Menj már innen!- egy nagyot löktem a srácon, mire mindenki felénk fordult.- Hagyd békén őket!
- De ari!- vihogott fel.- Megvéded őket?
- Igen- emeltem fel a hangomat, és magam mögé toltam a kicsiket, akik így kíváncsian dugták ki a fejüket a hátam mögül.- Menj innen, kérlek, nem akarok botrányt.
- Botrányt? Ez édes. Mi számít neked botránynak?- azzal megragadta a karom, és szabad kezével belemarkolt a fenekembe.
- Normális vagy? Engedj el!- visítottam hisztérikusan, és elkezdtem csapkodni a vállát.- Azonnal engedj el, különben...
- Mi? Különben mi lesz?- dörmögte, és megpróbálta maga felé fordítani az arcomat.- Mondjad, édes!
- Engedj el, te barom!- hiába, sokkal erősebb volt nálam, és még az sem segített, hogy beleharaptam a kezébe, és sípcsonton rúgtam.- Hallod? Hagyjál békén!
És hirtelen, mintha egy gombot nyomtak volna meg, Jazzy és Jaxon egyszerre kezdtek el visítozni:
- JUSTIN! JUSTIN! JUSTIN!
Az emberek körénk gyűltek, és csodálkozva meredtek a zokogó picikre, meg rám, aki sikítva rugdosta az "ellenfelét". Hiába, az embereknek előbb látniuk, aztán cselekedniük kell.
- Em!- Juss hangját hallottam valahol a távolból.- Elnézést! Elnézést... bocsi! Emily! Jaxon! Jazzy!
Kissé megkönnyebbültem, és engedett a szorításom a srác vállán, de még mindig sikítottam.
Alig egy perc múlva egy test robbant nekünk oldalról, mire kis híján hátraesek, ha nem tart meg valaki.
- Nyugalom- szólt gyengéden egy középkorú férfi, aki sikeresen elkapott.- Ott a barátod.
Mire felsegített, a szememmel már régen Justin-t kerestem: a srácon ült, és ököllel püfölte az arcát.
- Justin!
Tekintetemet már a picik felé fordítottam: egy kamasz lány kapta el a karjukat, és aggódó tekintettel nézett rám, majd megint Juss-ra. Arca dühtől torzult el, amint újra, meg újra megütötte a tagot. Pár másodperccel később mellé lépett egy huszonéves srác, meg egy fiatalabb, és a vállát megragadva leszedték a srácról, akit egy másik, idősebb néni rángatott fel.
- Nem szégyelled magad? Hogy lehetsz ilyen faragatlan? Kisfiam, te tuskó majom! Na, majd én elnáspángollak, de abból nem lesz köszönet! Hogy lehet valaki ilyen? Szégyelld magad. Bizony.
Azzal az idős hölgy elrángatta magával a srácot a fülénél fogva. Szinte egyszerre rohantunk egymásnak Justin-nal. Erősen magához szorított, én pedig olyan erősen fúrtam bele az arcomat a vállába, hogy éreztem a csontjait.
- Semmi baj- suttogta, a hajamat simogatva.
- Justin!- topogó hangokat hallottam, majd éreztem, ahogy két kis kéz átfonja a lábam, és szipog hangokat ad ki.
- Semmi baj, srácok- mondta, kicsit halkabban. Hirtelen éreztem, ahogyan elönt a szorongás, és a feltörő zokogás összerántotta a gyomrom. Juss megpuszilta a hajam, mire előtörtek a könnyeim, és kétségbeesetten vettem észre, hogy máris sírok.
Könnyek fátyla ült a szememre, amint megláttam Justin szeretetteljes arcát, amivel az öccsét és a húgát méregette. Olyan hátborzongató volt az a pillanat, hogy teljesen biztos voltam abban, Justin képes, akár az életével is megvédeni a testvéreit. Azt hiszem, olyan kötelék ez, amit soha, senki sem érthet meg- akinek nincsen testvére.
Végül Juss, sóhajtott egyet, majd mosolyogva felém fordult, és kitolt a szobából. Lentről nem szűrődött fel semmi zörgés (hiszen Erin és Jeremy már régen elmentek), úgyhogy amint becsukta maga mögött a picik szobája ajtaját, kajánul elvigyorodott.
- Akkor? Mondtam, hogy ma este nem osztozom rajtad.
- Te jó ég- nevettem fel halkan, miközben Justin a szobánk felé kezdett tolni.- Hova lett az a gondoskodó Justin, aki a kicsiknél volt bent velem?
Juss éppen belökött a szobánkba, majd mikor az ajtót becsukta, összevont homlokkal elgondolkodott.
- Megettem.
Nem bírtam halkan nevetni, úgyhogy kénytelen voltam a kezembe fojtani az előtörő röhögésem. Hagytam, hogy Juss az arcomat puszilgatva az ágyra toljon. Puhán éreztem a hűvös paplant a hátam alatt. Justin fölém mászott, és miközben elhúzta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, elvigyorodott.
- Olyan szép az én Rosie-m- motyogta, majd odahajolt, és megpuszilta a vállam. Értetlenül néztem rá.
- Rosie? Mi lett az Emily-vel?- kissé megsértődtem, hogy nem tartja magát a régi szokásokhoz.
- Reméltem, hogy észreveszed, Em- suttogta.
Mosolyogva, hevesen dobogó szívvel megragadtam az arcát, és olyan közel húztam magamhoz, hogy a szánk összetapadt, és szinte levegővételt cseréltünk. Justin vadul csókolt, és én se akartam ellenkezni: a hajába túrva húztam egyre közelebb magamhoz, miközben ő egyre lejjebb ereszkedett kezeivel, amiken a fejem mellett támaszkodott meg. Mivel az ő kezei meg voltak "kötve", én szabadon kutathattam: jobb kezemmel a hajába markoltam, a ballal pedig benyúltam a pólója alá. Kezemet végig futtattam a kockákon lapos hasán, majd közvetlen a szíve mellett megtámasztottam a mellkasát, és még közelebb húztam magamhoz. Kissé zihálva szakadtunk el egymástól- Justin keze még mindig a fejem mellett támaszkodott. A pólója alatt tisztán látszott erős bicepsze, és a csóktól kissé felduzzadt szájával a leggyönyörűbb ember volt, akit valaha láttam. Tökéletes.
- Amúgy- szólalt meg, a szája szegletében pedig huncut mosoly bujkált.- Nem gondoltam volna, hogy te se akarsz osztozni rajtam.
Kuncogva feljebb ültem, hogy elérjem a száját, aminek ezúttal édeskés íze volt.
- El kéne mennem fürdeni- suttogtam nevetve.
- Nekem is- kacsintott Justin, én pedig csak a szemeimet forgattam.
- Úgy értettem, egyedül.
Justin "elszomorodott", és hogy vigasztalja magát, rám nehezedett, és finoman megpuszilta a szám szélét.
- Hagy kísérjelek el...- mondta halkan. Olyan közel volt hozzám, hogy láttam magam a szemében.- Kérlek.
- Justin- elmosolyodtam, és megsimítottam az arcát. Ujjaim végét barna haja csiklandozta.- Tudod, hogy szeretlek. De szerintem nem ez a legmegfelelőbb alkalom... Érted.
- Jaj, de kicsim!- sóhajtott fel.- Jaxo-ék nem kelnek fel!
- Akkor sem- nevettem halkan.
- Ajj. Rendben- lebiggyesztette a száját, és lelökte magát rólam, majd a hátára feküdt, egyik kezét a mellkasán nyugtatva.
- Justin- mellé bújtam, nehogy megharagudjon rám.- Szeretlek.
Lenézett rám, majd édesen elmosolyodott, és gyorsan megcsókolt.
- Én is szeretlek, Em. De most már menjél zuhanyozni!- azzal belebökött az oldalamba, mire vinnyogva elhúzódtam.
- Hagyjál- nevetve kikeltem, és a fürdő felé vettem az irányt. Mikor visszanéztem a vállam fölött, Justin vigyorogva rám kacsintott.
Másnap
A temetőben sétáltunk. Alapjaiba véve nem találtam semmi vonzót a temetőkben - sőt -, de a mostani alkalommal kifejezetten biztonságban éreztem magamat a sírok között, egyik kezemmel Jazmyn-t, másikkal pedig Jaxon-t fogva. Igaz, a mécsesek, amelyek mindenhol világítottak, és Justin mosolya, amellyel néha hátranézett, kissé feledtette velem a gondolatot, hol is vagyok pontosan.
Kiskoromban sose értettem, miért sírnak anyuék halottak napján. Mindig arra gondoltam, hogy ez egy szép ünnep... most már rájöttem, hogy szomorú is egyben.
Pattie a sor végén magyarázott a kis Jazmyn-nek arról, hogy milyen szép mindig a temető ilyenkor, és hogy majd ő is ide fog kerülni, ha eljön az ideje. Eközben Jeremy és Erin egymásba karolva vezettek minket az emberek, és a sírok között.
Már, amikor távolról megláttam őket, összeszorult a gyomrom. Ha arra a napsütéses napra gondolok, amikor vége szakadt az életem egyik részének, görcsbe rándul a gyomrom, és levegőt is alig bírok venni. Erin és Jeremy megálltam anyáék sírjánál, és elnézően rám mosolyogtak.
A szívem hevesebben kezdett dobogni.
Amikor megkértem Pattie-t, hogy anyáék hozzám közel legyenek eltemetve, azonnal beleegyezett, és felajánlotta, hogy segít megszervezni a temetést, stb. Kellemetlen volt, ahogy ott álltunk, a sötétben, anyáék és a nagyi sírja fölött, és mindenki hallgatott. Még Jaxon is befogta csöpp száját, amivel eddig Justin-t győzködte, hogy holnap menjünk el a vidámparkba.
- Gyertek, srácok- Erin könnyes szemekkel megragadta a kicsik kezét.- Nézzünk körbe addig.
Jazzy még a válla fölött rám nézett, aztán visszafordult, és felnézett az anyukájára. Mozgott a szája- valamit kérdezett Erintől, de a nő nem válaszolt, csak elmosolyodott, és Jaxon után nyúlva befordultak az egyik sarkon, ahol már nem láttuk őket.
- Én is megyek- mondta halkan Jeremy, és gyorsan megsimította a vállamat, majd a családja után szaladt.
Pattie a sírok előtt állt, és halkan mormogott. Justin beharapta a száját, és egy szál fehér rózsát csúsztatott a síron lévő vázába. Hiába szorítottam össze a fogaimat, a könnyek önkéntelenül is lecsordultak az arcomon, ahogyan a kopott padhoz tántorogtam. Összefontam az ujjaimat, és szorosan behunytam a szememet.
Képek villantak be: apuval pizzát sütünk, miközben anyu ezerrel takarít, és néha nevetve lefotóz minket. Ahogyan anya könnyek között átvette tőlem az anyák napi ajándékát, és egy hosszú puszit nyomott a fejemre. Ahogyan a nagyi sütijével megégettem a számat, és annyira sírtam, hogy apa mentolos cukorkát dugott a számba, amitől majdnem megfulladtam, és anyu úgy ordibált velem, hogy köpjem már ki, hogy tiszta vörös lett a feje.
Hiába próbáltam elfojtani az érzelmeimet, ezek a sebek újra, meg újra felszakadtak a szívemen, és mindannyiszor erősebben.
Éreztem, ahogyan a pad lejjebb süllyed mellettem- Justin leült mellém. Ahogy felé fordítottam a fejem, könnyeket láttam csillanni a szemében- vagyis azt hiszem, mert a saját könnyeimtől minden el volt mosódva.
- Büszkék lennének rád- suttogta, mire a kezembe temettem az arcom, és keserves zokogásban törtem ki, ahogyan Justin-hoz bújtam. Átkarolta a vállam, és a hajamba puszilt, miközben engem folyamatosan rázott a sírás.
Hirtelen, mintha az áram ütött volna meg: elég legyen, Emily Rosie Carter! Mit képzelsz te magadról? Itt bőgsz, miközben Justin vigasztal? Ennek már régen vége! Emeld fel az állad, ejts el pár könnycseppet, és viseld el tisztességesen a történteket! Embereld meg magad! Na.
A szememet törölgetve gyorsan elhúzódtam Justin-tól, majd visszahajoltam, és nyomtam egy puszit az arcára.
- Nem sírok. Jól vagyok- motyogtam, majd igyekeztem lenyugtatni magam.
- Nincs baj- mosolygott Justin, majd megsimította az arcomat.
Kedves Anya és Apa!
Nagyon hiányoztok. A nap minden egyes percében. De azt hiszem, megtaláltam a "lelki nyugalmamat". Tudjátok, sosem gondoltam volna, hogy az egykor rokonomnak hitt fiú nyeri el majd a szívemet, de azt hiszem, Justin-nak sikerült. Sokat segít nekem... úgy mindenben. Ti tudjátok a legjobban, milyen makacs vagyok. Remélem, valahányszor együtt láttok vele, büszkék vagytok rám. Tudom, hogy nem könnyű neked, Apa, mivel most már nem te vagy az egyetlen férfi az életemben, de tudd meg, hogy Justin igenis jó srác. És, Anya. Nagyon hiányzik, hogy tudjunk beszélgetni. Néha, esténként hozzád szólok... remélem, hallod olyankor. Tudod, kéne pár tanács. Igazán köszönöm Pattie-nek, hogy van nekem, és Ti is tudjátok, hogy most már anyám helyett anyám lett, de... Titeket sosem fog tudni pótolni. Igaz, nem vagytok az igazi szüleim. De egyáltalán nem haragszom rátok. Legalábbis most már nem. Az elején nehéz volt nekem (remélem, láttátok, mit szenvedtem), de úgy érzem, hogy mostanra már egészen megbékéltem a helyzettel. És igazából örülök (valahol), hogy sosem tudtátok nekem elmondani. Így, Nektek köszönhetően az életem egy mesébe illő álommá változott. Csak annyi, hogy köszönöm Nektek ezt a sok jót, amit kaptam. És, hogyha megbocsájtotok, nem fogok többet sírni. Na, jó. Csak ma utoljára.
- Gyertek!- szólt hátra vörös szemekkel Pattie, mire Justin megragadta a kezem.
Utoljára rámosolyogtam a sírokra, majd hagytam, hogy a kedvesen magához húzzon, és miután a halántékomra puszilt, kivezessen a temetőből.
Másnap
- Jaxon! Fogd meg a kezem!
Justin megragadta az öccse kezét, majd Jazzy-ét (aki az enyémet is fogta), és az óriáskerékhez rángatott minket.
A vidámpark mindig azon helyek közé tartozott, ahol a hatalmas tömegtől függetlenül mindig remekül éreztem magam. Így volt ez ma is. Több száz ember, köztük pedig mi. Erin és Jeremy igazán örültek, hogy egy picit lekötjük a kicsiket, Pattie pedig megint a barátjával találkozott, akivel mostanában elég jóban van. Meg persze Jaxon tegnap bogarat ültetett Justin fülébe, aki persze, hogy a tesóit boldoggá tegye, azonnal elhozott minket ide.
- Vegyünk vattacukrot!- toporzékolt Jazzy.
- Jazmyn, maradj nyugton!- szólt rá Justin, majd a nyakát nyújtogatva nézett körül, mekkora a sor a keréknél.- Em, vegyük fel szerintem a piciket. Az a biztos.
Ő a kezébe kapta a kis Jaxon-t, én pedig felemeltem Jazmyn-t.
- Kicsit később kaphatsz vattacukrot, rendben?- mosolyogva megsimítottam a kis fejét, mire csak bólintott, és a vállamnak döntötte a buksiját.- Akkor felülünk?- az óriáskerék felé intettem.
- Aha- Juss megfogta a kezem.- Gyere.
A kicsiket fogva áttörtünk a tömegen, egyenesen az elé a srác elé, aki megnézte magának, ki mehet fel az óriáskerékre, és ki nem.
- Mehettek- intett unottan, majd amint beengedett minket, két kamasszal kezdett el vitatkozni: - Leszarom, hogy 14 múltál! Kilencnek nézel ki, haver.
Juss nevetve behúzott egy fülkébe, ahol azonnal leültettük a kicsiket a két helyre, mi pedig megkapaszkodtunk a kapaszkodókban.
- Hosszú napunk lesz- mormogta Justin, majd megragadta a derekamat, és egy gyors csókot nyomott a számra. Jazzy halkan felkuncogott.
- Justin, ne itt- nevetve eltoltam magamtól. Pont abban a pillanatban meglendült az óriáskerék, és elindult felfele. Justin-ba kellett kapaszkodnom, nehogy elboruljak.
- Azta! Ezt figyeld, Jaxon!- Jazzy feltérdelt az ülésen, és a támlának hasalva kilesett az üvegen. Jaxon követte a példáját. Justin megragadva az alkalmat közel húzott magához, és megcsókolt.
- Nem igaz, hogy pont a picik előtt kell ezt!- suttogtam nevetve, mire ő csak vállat vont.
- Ez van. Különben is: este nem tudtam bepótolni a dolgokat.
- Justin. Halottak napján az ember nem csinál olyat!- mivel erre felháborítóan édes mosollyal válaszolt, odahajoltam, és nyomtam egy hosszú puszit a szájára.- Embereld meg magad!
Juss nevetve átkarolta a vállam, és úgy néztünk ki a kabin üvegén, az előttünk szétterülő tájra.
Mikor leértünk az óriáskerékkel, Juss megragadta a kis Jaxon-t, én pedig Jazzy-t, és a kicsik kérésére elindultunk a büfé felé. Útközben egy csoport óvodás mellett haladtunk el, akik egymás kezét fogva, láncban pislogtak a hatalmas tömegre, mögöttük pedig egy óvónő rángatta vissza őket a helyükre. Kuncogva kerültem ki egy szerelmespárt, akik egymásba feledkezve álltak az út közepén, körülöttük az emberek kis körben kikerülték őket.
- Ott van!- Jazmyn csöpp karjával elénk mutatott. Követtem a tekintetemmel az ujját: köbö ezren álltak sorba, egy kis büfénél, ahol extra nagy vattacukrot, és XXL-es üdítőt lehetett vásárolni.
- Te jó ég!- szisszentem fel a sok ember láttán. Justin beparkolt a sor végére, közénk tette Jaxon-t, és csípőre tett kézzel kifújta magát.- Ezren vannak!
- Srácok, biztos ide akartok jönni?- Juss leguggolt a közénk rakott picikhez, és kedvesen mosolyogva figyelte őket, bár az arcán látszott, mennyire fáradt már.
- Igeen- csipogtál ugrálva, mire Justin elnevette magát, és felállt.
- Addig hozzak valamit inni?
- Kólát!- nevetgélt Jazmyn, Jaxon pedig vadul bólogatott.
- Tudjátok, hogy kólát nem ihattok még! Árt a fogaknak- magyarázta Justin, majd hozzám hajolt, és egy puszit nyomott az arcomra.- Te mit kérsz?
- Jó lesz nekem valami gyümölcslé- mosolyogtam, mire biccentett.
- Négy gyümölcslé rendel- azzal elsietett a tömegben.
Közben a sor előre fele haladt, úgyhogy magam előtt terelve a veszekedő csöppségeket, haladtam a sorral.
- Én kérek kéket!- emelte fel a hangját Jaxon.
- Ki mondta, hogy kéket kérek! Én azt mondtam, hogy piros, te majom!- Jazmyn kinyújtotta rá a nyelvét, mire felháborodottan néztem rá.
- Jazmyn! Kislányok nem mondanak ilyet!
- De én már nagylány vagyok- fonta össze a kezeit maga előtt, és dacosan elmosolyodott.
- A nagylányok meg pláne- kacsintottam rá, majd félretoltam Jaxon-t egy rohanó banda elől. Tiszta röhögő bagázs volt az egész; felnyírt fejű alakok, kezükben sörrel, lökdösődve vágtattak át a parkon.
- Héj!- szólt rá az egyik srácra, amikor rálépett Jaxon lábára, aki fájdalmasan felkiáltott.- Nézzetek már a lábatok elé! Rálépsz szegényre!
- Jaj, ne haragudj, édes- röhögte ordenáré módon, mire elfintorodtam.
- Hagyd békén!- szólt rá élesen a kis Jazmyn. Szemében düh csillogott.
- Na, mi van angyalom?- a srác vigyorogva a lány álla alá nyúlt, és megemelte a buksiját.- Te is szépséges vagy!
- Menj már innen!- egy nagyot löktem a srácon, mire mindenki felénk fordult.- Hagyd békén őket!
- De ari!- vihogott fel.- Megvéded őket?
- Igen- emeltem fel a hangomat, és magam mögé toltam a kicsiket, akik így kíváncsian dugták ki a fejüket a hátam mögül.- Menj innen, kérlek, nem akarok botrányt.
- Botrányt? Ez édes. Mi számít neked botránynak?- azzal megragadta a karom, és szabad kezével belemarkolt a fenekembe.
- Normális vagy? Engedj el!- visítottam hisztérikusan, és elkezdtem csapkodni a vállát.- Azonnal engedj el, különben...
- Mi? Különben mi lesz?- dörmögte, és megpróbálta maga felé fordítani az arcomat.- Mondjad, édes!
- Engedj el, te barom!- hiába, sokkal erősebb volt nálam, és még az sem segített, hogy beleharaptam a kezébe, és sípcsonton rúgtam.- Hallod? Hagyjál békén!
És hirtelen, mintha egy gombot nyomtak volna meg, Jazzy és Jaxon egyszerre kezdtek el visítozni:
- JUSTIN! JUSTIN! JUSTIN!
Az emberek körénk gyűltek, és csodálkozva meredtek a zokogó picikre, meg rám, aki sikítva rugdosta az "ellenfelét". Hiába, az embereknek előbb látniuk, aztán cselekedniük kell.
- Em!- Juss hangját hallottam valahol a távolból.- Elnézést! Elnézést... bocsi! Emily! Jaxon! Jazzy!
Kissé megkönnyebbültem, és engedett a szorításom a srác vállán, de még mindig sikítottam.
Alig egy perc múlva egy test robbant nekünk oldalról, mire kis híján hátraesek, ha nem tart meg valaki.
- Nyugalom- szólt gyengéden egy középkorú férfi, aki sikeresen elkapott.- Ott a barátod.
Mire felsegített, a szememmel már régen Justin-t kerestem: a srácon ült, és ököllel püfölte az arcát.
- Justin!
Tekintetemet már a picik felé fordítottam: egy kamasz lány kapta el a karjukat, és aggódó tekintettel nézett rám, majd megint Juss-ra. Arca dühtől torzult el, amint újra, meg újra megütötte a tagot. Pár másodperccel később mellé lépett egy huszonéves srác, meg egy fiatalabb, és a vállát megragadva leszedték a srácról, akit egy másik, idősebb néni rángatott fel.
- Nem szégyelled magad? Hogy lehetsz ilyen faragatlan? Kisfiam, te tuskó majom! Na, majd én elnáspángollak, de abból nem lesz köszönet! Hogy lehet valaki ilyen? Szégyelld magad. Bizony.
Azzal az idős hölgy elrángatta magával a srácot a fülénél fogva. Szinte egyszerre rohantunk egymásnak Justin-nal. Erősen magához szorított, én pedig olyan erősen fúrtam bele az arcomat a vállába, hogy éreztem a csontjait.
- Semmi baj- suttogta, a hajamat simogatva.
- Justin!- topogó hangokat hallottam, majd éreztem, ahogy két kis kéz átfonja a lábam, és szipog hangokat ad ki.
- Semmi baj, srácok- mondta, kicsit halkabban. Hirtelen éreztem, ahogyan elönt a szorongás, és a feltörő zokogás összerántotta a gyomrom. Juss megpuszilta a hajam, mire előtörtek a könnyeim, és kétségbeesetten vettem észre, hogy máris sírok.
2015. január 9., péntek
16.rész ~Evelin~
Éles csipogás riasztott fel legédesebb álmaimból valami.Először álmosan szétnéztem a szobában hogy vajon honnan eredhet a hang ,majd észbe kaptam és már tudtam hogy ez csakis Justin telefonja lehet.Ránéztem az én oldalamon lévő digitális órára ,ami éppen hajnali hatot mutatott.Fáradtan ejtettem vissza a fejem a pasim meztelen mellkasára ,aki még mindig mélyen aludt.
-Justin.Drágám...kelj fel!Csörög a telefonod.-puszilgattam a mellkasát,mire ő csak nyöszörgéssel válaszolt.Tudtam hogy ennyi nem volt elég ahhoz hogy a valóságba rángassam ,így be kellett vetnem még valamit.Lassan elindultam felfelé a mellkasán és mindenhol apró csókokkal kényeztettem,fel a nyakán egészen a szájáig.Kezeimmel közben végig a tarkóját cirógattam.
-Édes.Kérlek kelj fel és vedd fel a telefonod.Már másodjára szólal meg.-suttogtam ajkaira ,miközben lassan nyitogatni kezdte nagy barna szemeit.
-Akárki is az , majd kivárja a sorát.Most épp elfoglalt vagyok.-suttogja miközben gyönyörű kisfiús mosoly terül szét az arcán és hirtelen mozdulattal a hátamra gurít és fölém kerekedik.Szenvedélyesen megcsókolt.
-Gyönyörű vagy,mint mindig.-szuszogja miközben félig összeér az ajkunk,aztán újra rám tapad mielőtt megszólalhattam volna.A telefon ismét visítani kezd ,én pedig már szinte nevetve tolom el magamtól.
-Na jól van kis tigris.Most már tényleg vedd fel a telefont.Úgy látszik valakinek nagyon hiányzol.-nevetek miközben fancsali képét nézem ahogy az éjjelijéről felkapja a telefonját.
-Szia Apa.-motyogja hatalmas ásítás közepette.Visszadől mellém a párnájára és azzal a kezével amelyikkel éppen nem a telefont tartotta cirógatni kezdte az arcom.-Öhm...oké persze.Számíthattok ránk.Pár óra és ott leszünk.-kis csend következett.-Rendben.Megmondom neki.Na szia Apu.-nevetett Justin ,majd megszakította a hívást.
-Na mit mondott?-kíváncsiskodtam rögtön.
-Azért hívott...-kezdi mosolyogva.-...mert a tesóim nyaggatták hogy menjünk már el hozzájuk.Nagyon hiányolnak téged.Elég volt egy délutánt velük töltened és teljesen elvarázsoltad őket.Látod!Eszméletlen vagy!-mondta majd mint valami nagy gyerek aki energiatúltengésben szenved ,gyorsan kipattant az ágyból.
-Szóval készülj bébi !Indulunk Earlswoodba!-kacsintott rám lenyűgözően ,aztán kezeivel megragadta az enyéimet és felhúzott az ágyból ,közel magához.
-Nekem is hiányoznak.Annyira imádni valóak.-suttogom a mellkasára dőlve.
-Pont mint Te.-Nyomott egy puszit a homlokomra ,majd gyengéden megpörgetett.-Na nyomás készülődni hercegnő.-nevetett ,majd egyik kezével megpaskolta a fenekem ,jelezve hogy én is elkezdhetnék szedelőzködni.Nem bírtam tovább ,kuncogni kezdtem nagyra nőtt barátomon aki néha pont úgy viselkedik mint egy kisfiú. Mint egy NAGYON imádni való kis fiú.Már majdnem kiléptem a szobájából amikor eszembe jutott egy fontos kérdés.
-Hé édes! Azt azért elárulod hogy meddig maradunk?Nem ártana tudnom hogy mennyi ruhára lesz szükségem.-Justin megingatja a fejét ,miközben belebújik egy koptatott feszes farmernadrágba. Hihetetlenül szexin néz ki miközben felhúzza a sliccét és begombolja a ruhadarabot.
-Holnap délután hazajövünk,mert meg kell látogatnunk még nagyiékat a temetőben.Tudod miért...-magyarázkodik most már teljesen komoly arccal.Mintha az előbbi gyerekből egy másodperc alatt érett felnőtté vált volna aki rengeteg terhet cipel a vállán.De nekem nem kellett magyarázkodnia ,pontosan ugyan ezt éreztem én is.A szeretteink halála valahogy mindig fájó seb lesz nekünk ,az emberek akiktől a legtöbb szeretetet kaptuk örökké az emlékeinkben élnek majd.Amúgy is ki szoktunk menni néha Justinnal és Pattievel a temetőbe ,de így hogy holnap November elseje lesz ,még fontosabbnak érzem hogy meglátogassuk őket.A fejemben már el is terveztem hogy hogyan díszítjük fel gyönyörű virágokkal a sírokat és támad még egy ötletem.Gyorsan kirohantam a nappaliba ,majd megkerestem a bútoron a kedvenc fényképem.A nagyi,Justin és én vagyunk rajta.10 évvel ezelőtt.Nagyi ül középen egy csokor orgonával a kezében,mi pedig két oldalról puszit nyomunk Justinnal mosolygós arcára.Elmosolyodok ahogy utolsó pillantást vetek a képre ,majd óvatosan begyömöszölöm a táskába amit magammal viszek Earlswoodba.
Mikor Justinnal útnak indultunk gőzöm sem volt róla hogy mennyi ideig fogunk utazni.Azt hittem negyed óra alatt odaérünk Jeremyékhez ,de amikor már több mint egy órája utaztunk ,kezdtem kicsit türelmetlen lenni.
-Mikor érünk már oda?-sóhajtok ,aztán újra fészkelődni kezdtek az ülésemben.Eddig szinte biztos voltam benne hogy annyira kényelmesek ebben az autóban az ülések ,hogy akár egy egész éjszakát is végig tudnék aludni benne.De most már kételkedem benne.
-Mindjárt.
-De előbb is ezt mondtad.-csattanok fel és újból az utat kezdem el figyelni.
-Ne türelmetlenkedj kicsim.Pár perc és oda érünk.-ingatta mosolyogva a fejét és kezeivel a combomat kezdte el simogatni.Már majdnem újra elszenderültem ,amikor végre kiszúrtam alig pár méterre tőlünk egy táblát amin az "Earlswood" felirat állt és mellette egy kis nyilacska ami azt jelezte hogy be kell kanyarodni.Pár perc múlva Justin leparkolt egy nagy ,kétszintes családiház előtt.Nagyon barátságosan nézett ki ,így kívülről.Az udvaron egy hinta és egy csúszda állt ,ami egy homokozóba érkezett.A mini játszótér mellett pedig egy hatalmas tölgyfa ágaskodott ami nagyon feldobta az egész udvart.Annyira elbambultam ,hogy mire észbekaptam már Justin az én oldalamon termett és kinyitotta az ajtómat hogy ki tudjak szállni.Kezdem azt hinni hogy sohasem fogja megunni hogy úgy kezel mint egy hercegnőt.
-Köszönöm.-nyomtam egy nagy puszit az arcára ,mire egy hatalmas mosoly jelent meg rajta.Összekulcsolta a kezeinket és a táskáinkkal együtt elindultunk befelé.Alig tettünk pár lépést ,az bejáratiajtó kinyílt és csengő gyerekhangok ütötték meg a fülem.
-Justin!Rosie!-kiáltott fel Jaxon és mint akit ágyúból lőttek ki rohanni kezdett felénk nővérével együtt.Egyszerűen gyönyörűek ezek a gyerekek.S bár csak féltestvérei Justinnak ,le sem tagadhatnák egymást.Justin elengedte a kezem és felkapta a kisöccsét a karjában ,majd össze-vissza puszilgatta.Én pedig ugyan ezt tettem Jazzyvel.
-Nagyon hiányoztatok-mosolygott rám, csillogó barna szemeiből mintha Justin nézett volna rám.
-Te is nekünk kicsim,de most már itt vagyunk.-simítottam végig egyik kezemmel az arcán.A vállamra hajtotta a fejét ,miközben karjaimban tartottam.
-Nézd Justint!Annyira vicces.-suttogta a fülembe.Kis kezével eltakarta a száját és úgy nevetett rajtuk.Mikor odanéztem a két fiúra ,leesett az állam.Justin és Jaxon egymáson nevettek és csupa sár volt az arcuk.Igen , sáros volt az arcuk.Gőzöm sem volt hogyan ,de igaza volt Jazzynek ,tényleg viccesen néztek ki sárcsíkokkal az arcukon.
-Úristen!-nevettem.Justin észrevette hogy figyeljük őket ,s mint akinek hirtelen támadt egy ötlete felállt és felénk kezdett el sétálni.Mikor odaért hozzánk egy pillanatra kinyitotta a száját ,mintha mondani akarna valamit ,majd meggondolta magát és szempillantás alatt az enyémnek nyomta az arcát és össze vissza dörgölt sárral.
-Justin!Mit művelsz?-kiáltottam fel ,aztán Jazzyvel a karomban futni kezdtem a bejárat felé.-Te őrült vagy.-ordítok vissza neki az ajtóból,miközben Jazmynnel majd megfulladunk a röhögéstől.
-Mindig ezt csinálják.-mutatott egyik ujjával a fiúk felé ,akik sárba tapasztották a kezeiket.
-Hagyjuk őket hagy játszanak!Gyere mi megmosakodunk ,aztán mi is játszhatunk valamit.-fogtam kézen és besétáltam vele a házba.Még egy utolsó pillantást vetettem Justinékra ,majd becsuktam az ajtót.Hihetetlen ez a srác,bármire képes lenne amivel örömet okoz a kisöccsének.Igen ,őrültség.De ha kell akár tetőtől talpig is besarazza magát.
-Amikor elősször csinálták ,kiakadtam ,de aztán rájöttem hogy mennyire sokat jelent ez Jaxonnak.Hogy olyat csinálhat a báttyával amit senki más nem tenne meg.-mesélte nekem Erin mosolyogva miközben a palacsintát sütötte.Jól sejtettem.Jeremyék háza pont olyan gyönyörű belül is mint kívül.Pedig még csak a konyhában ,a nappaliban és az étkezőben jártam ,de már ez is lenyűgözött.
-Ez a legjobb játék a világon.-kiáltott Jaxon amikor beléptek a bejárati ajtón.Az órára pillantottam.Fél hármat mutatott,mi pedig fél kettő után értünk ide.Hát igen ,jól elvoltak a fiúk.
-Tudjátok hogy mi a szabály fiúk!Ugye nem kell elmondanom!-kiabált oda nekik Erin ,mire mindketten ugyanazt kiáltották vissza:-Tudjuk.Még mindig sütögetett.Mikor megkérdeztem hogy segítgetek e természetesen visszautasított,úgy hogy én a pultnál ültem és beszélgettem vele egészen addig amíg a fiúk be nem jöttek.Felálltam a bárszékről és kisétáltam hozzájuk az előszobába.Elmosolyodtam amikor megláttam őket ,éppen a saras ruháiktól próbáltak megszabadulni.Justin nekem háttal állt és épp Jaxont szabadította meg a pólójától.Amikor sikerült nekik levetni a pólót Jaxon észrevett és elpirult.Suttogott valamit Justin fülébe ,de nem hallottam mit.
-Semmi baj kisöreg.Rosie a barátnőm,nem vagyok szégyenlős előtte.-válaszolt Justin nevetve öccsének.
-Kicsim.Tudnál egy kicsit segíteni?Nem tudom kigombolni ezt a nyavajás inget!-fordult velem szembe Justin és gyönyörű szemeivel engem méregetett ahogy a falnak támaszkodtam.Aha.Méghogy nem tudja kigombolni.Jó kifogás.Gondoltam magamban,de nem szóltam semmit.Tudtam hogy mire megy ki a játék .Mielőtt nekiláttam levetkőztetni belenéztem hatalmas karamell szemeibe.Arcán nagy büszke mosollyal nézett le rám ,szemei csillogásából láttam hogy csak is erre várt.Hogy feszegethesse a határokat.Tudta hogy az őrületbe kerget amikor húzza az agyam ,de legyen.Belementem a játékba és lassan elkezdtem kigombolni a vékony fekete-fehér kockás inget amiben iszonyat szexin nézett ki.Basszus!Nem vagyunk normálisak!Szakították félbe a fejemben kavargó gondolatok a tökéletes pillanatot,de nem biztos hogy a legjobb ötlet Justin kisöccse előtt így viselkedni.Sőt egyátalán bárki előtt így viselkedni.Felkaptam a fejem és gyorsan körülnéztem az előszobában.Meglepődtem amikor a pasimon és magamon kívül senkit sem találtam a helyiségben.Mégis mikor ment el Jaxon? És én ezt miért nem vettem észre?Mérgelődtem magamban ,de aztán gyorsan visszatértem a pillanatba és kigomboltam azt az utolsó 2 gombot is a vékony ruhadarabon.
-Az előbb mondta hogy felviszi a fürdőszobába a ruháit.Mégis hol jár az eszed kicsim?Csak nem elterelte valami a gondolataidat...-suttogta az utolsó mondtatot és egy ördögi mosoly kíséretében felhúzta a szemöldökét.
-Inkább valaki.-fontam össze a karjaimat magam előtt.
-Mesélj!Ki volt az?-formált O alakot a szájából ,mint aki meglepődik.
-Áá semmiség.Csak egy perverz állat próbált zaklatni.-legyintettem egyet.Minden erőmet össze kellett szedtem hogy ne törjek ki azonnal hatalmas nevetésbe.
-Elképesztő hogy milyen őrültek rohangálnak a világban...-forgatta a szemét.-Ne aggódj!Majd én megvédelek az ilyen alakoktól!-kacsintott rám és felkapott a vállára.
-Justin!Tegyél le!Rosszabb vagy mint egy gyerek!-üvöltöttem,miközben egy szál alsógatyában felcipelt engem a második emeletre ,ami mint Erintől megtudtam csak a miénk lesz amíg itt vagyunk.Besétált velem a fürdőszobánkba és a kád szélére ültetett.
-El kell hogy szomorítsalak drágám!Sajnálom de megígértem a hugodnak hogy megnézem vele a Jégvarázst.Szóval mennem kell.-kuncogok miközben visszasétálok az ajtóhoz.
-És mi lesz velem?Hogy fogok én lezuhanyozni?-nézett rám kiskutya szemekkel.
-Biztos vagyok benne hogy egyedül is menni fog.Elvégre 18 éves vagy nemigaz?-nyomtam egy csókot a szájára majd magára hagytam
-Hát legyen!De este csak az enyém leszel!Nem osztozom rajtad!-kiabált utánam.Hatalmas vigyorral a képemen sétáltam le a többiekhez a nappaliba.Erinnek fel is tűnt a hogy majd kicsattanok az örőmtől és rá is kérdezett de én bőszen tagadtam hogy bármi is történt volna és leültem Jazmyn mellé a kanapéra hogy együtt nézzük a mesét ami már indításra készen volt.
-Hol voltál eddig?-suttogta Jazzy az ölemben ülve miközben egy göndör tincset csavargatott az ujja körül.
-Csak a báttyád elrabolt .De sikerült megszöknöm.-suttogtam halkan hogy más ne hallja.Erre a kislány nem válaszolt,csak elpirult és bólogatott.A film vége felé Justin is lejött hozzánk és Jaxonnal az ölében nézte a mesét ,de körülbelül egy percenként rám nézett és mint valami őrült ,egyfolytában vigyorgott.Nem tudom mi ütött belé.De életemben nem láttam még ennyit vigyorogni senkit.Egy órával később az alvó kicsikkel a karjainkban ballagtunk felfelé.Először bevittük Jazzyt a szobájába és mind a ketten adtunk neki egy jóéjtpuszit ,majd Jaxon következett.Óvatosan elhúztam a pókemberes takarót ,hogy Justin be tudja fektetni a kicsit az ágyba.Mikor sikerült neki jól betakargatta.
-Justin!-nyöszörgött Jaxon.
-Mondd öcsi!
-Te vagy a legjobbfej bátty a világon.-suttogja miközben ásít egy nagyot.
-Te meg a legjobb kistesó.Szeretlek Jaxo.Jóéjt!-simított végig az arcán.
-Én is szeretlek Justin!Jóéjt!-mondta és a következő pillanatban ismét elnyomta az álom.
2014. december 27., szombat
15. rész (Kata:))
Rosie szemszöge
Justin lépett ki a sötétségből. Amint megláttam, a szívem, mintha vaj lenne, azonnal elolvadt, és köbö négyszer kisebb lett. Olyan erősen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt. Összepréseltem a fogaimat, és próbáltam tudomást sem venni a lelkembe lüktető fájdalomról, ami egészen a bensőmig hatolt, és úgy folyt át a mindenemen, mintha ez természetes lenne.
Justin közelebb lépett, nekem pedig nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne rohanjak a karjaiba azonnal. Kíváncsi voltam a reakciójára. De Justin csak kedves tekintettel nézett rám, amitől annyira megsajdult a szívem, hogy féltem, nem éli túl.
- Semmi baj, Em- mondta halkan. A szája széle felfelé görbült, és ahogyan a kezét nyújtotta felém, éreztem, hogy a jó szándék vezérli.- Semmi baj.
Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, amennyire csak bírtam. A szemeim viszont megteltek könnyekkel, semmit sem törődve azzal, hogy eszem ágában sincsen sírni. Juss jelenléte teljesen megbolondította a pulzusomat. Végül beletörődtem a sorsomba, és mielőtt Justin karjába vetettem volna magam, megtöröltem az arcomat.
Justin erősen magához szorított, mégsem volt kellemetlen a közelsége. Inkább olyan megnyugtató volt. És biztonságban éreztem magam.
Justin leült a padlóra, engem pedig az ölébe húzott, ügyelve arra, nehogy fájjon a karom. Mikor elhelyezkedett, csak arra várt, hogy kiadjam magamból a dolgokat. Pár pillanat telt el csendesen, majd, mintha elvágtak volna egy szalagot, hangosan felsírtam. Juss a hajamat simogatva csitítgatott. Olyan voltam, mint egy kisgyerek. Tisztán emlékeztem, hogy ez már egyszer megtörtént. Csak nem ugyanígy.
Elkeseredetten bámultam a porcelán baba után. Csak véletlen löktem meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy kipottyanjon az ajtón, és darabokra törve érkezzen a földre. Annyira megriadtam, hogy már másztam is ki, hogy utána vessem magam... de Justin elkapta a karomat.
- Emily, mit csinálsz?- kérdezte ijedten.
- Leesett- panaszoltam neki, a hangomat pedig a sírni vágyás fojtogatta.- Leesett a babám!
- Jaj, ne sírj ezért, Emily!- Justin arca megenyhült, és behúzott a faházba.- Apa majd biztosan megragassza neked.
- De összetört- teljesen elszontyolodtam.
- Jól van na, gyere ide- Justin lehúzott maga mellé. Olyan mélyen érintett a baba elvesztése, hogy amint éreztem Justin ölelő karját, elsírtam magam.
Olyan kisgyerekes bőgés volt ez. Juss nyugtatgatott, de teljesen ő sem tudta kiűzni a fejemből a szomorúságot.
Most is ez volt. Justin védelmezően fonta körém a karjait, én pedig megállás nélkül zokogtam. Mindenért sírtam: nagyiért, apáért, anyáért, Chris-ért, azért a babáért, a kezemért, Justin-ért. Sírtam azért, amiért sírnom kell, és sírtam a tehetetlenségemért. Olyan szinten sajnáltam magam, ahogy sírok, hogy ennél jobban már nem bírtam sírni. Fájt a tüdőm, a szemem csípett, a nyálam ragadt, az orrom folyt... de Justin meg se rezdült. Úgy ült mellettem, mint a kis angyal. Néha megpuszilta a fejem (olyankor jobban rákezdtem), néha pedig halkan motyogott valamit. Nem éreztem kínosnak a helyzetet, mert igazából nem volt az. Ha valaki kívülről lát minket, egy elveszett fiatal lányt lát, és egy helyes srácot, aki próbál lelket önteni belé. Nem tűnt semmi sem különösnek. Hiszen ez csak az életem. Csak az az életem, ami akkor összetörve hevert valahol a faház aljában, ahová a porcelán babámat is leejtettem. Egyetlen mozdulat, egyetlen mondat elég, hogy az egészet tönkretegye az ember, amiért idáig dolgozott. Nem kegyetlenségből. Csak így történt.
- Mi történt?- kérdezte halkan Justin.
Szipogtam még egy ideig, de aztán felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Egy köcsög barom vagyok- közöltem, majd megtöröltem az arcomat.
- Mi?- Juss meglepődött.- Ne hülyéskedj, Em! Nem vagy az.
- Dehogynem, Justin... Elküldtem. Vagyis. Elment. Chris magától elment. Gonosz voltam vele. Szörnyű ember vagyok.
Justin éppen ölelt volna át, de keserű mosollyal megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy most sajnálnod kéne.
- Akkor mit csináljak?
- Mondd azt, hogy bunkó voltam vele- ajánlottam neki.
- Ilyet nem mondok- rázta a fejét Justin.
- A kedvemért- kértem.- Nem kell komolyan gondolnod, de most mondd az arcomba, kérlek. Komolyan.
Juss hitetlenül megrázta a fejét, majd mélyen a szemembe nézett. Komoly volt a tekintete, és hideg.
- Bunkó voltál. Hatalmas bunkó voltál, Emily, amiért hagytad elmenni azt a fiút. Bunkó voltál. Megérdemelt volna egy esélyt. Mindenkinek jár egy esély, de te nem adtál neki. Szégyelld magad.
Mintha egy hatalmas kő esett le volna vállamról, átszánkázott rajtam a megkönnyebbülés. Jól esett most ezt hallani Justin-tól, és pontosan tudtam, hogy a lelkem mélyén arra volt szükségem, hogy valaki helyre rakja a fejemben a dolgokat. Magamban is tudtam, hogy egy paraszt voltam Chris-szel, de jobb volt most mástól hallani.
- Remélem tudod, hogy ez most rémesen furán hangzott- jegyezte meg Justin. Megfogta a kezemet, és közel húzott magához.- De nem kell aggódnod, Em. Én itt vagyok neked, és tudod, hogy rám számíthatsz.
- Justin...- óvatosan elhúzódtam tőle, hogy ne vegye bántásnak, ugyanis nem annak szántam. De úgy éreztem, hogy képtelen vagyok most bármit kezdeni a fiúkkal. Elegem volt belőlük. Egy időre, legalábbis.
- Mi az?
- Én... nem akarlak megbántani. De az a helyzet, hogy most nekem egy kis időre lenne szükségem. Tudom, és köszönöm, hogy mellettem vagy, meg minden, de most nem érzem úgy, hogy azonnal tovább tudnék lépni. Csak egy kis idő kell, hogy megnyugodjak fejben, meg mindenhogy, és akkor...
- Rendben- mosolyodott el Justin. Kérdőn néztem rá, úgyhogy megsimította az arcomat.- Ha idő kell neked, akkor nem fogom sürgetni. Amúgy is: jobb szeretem, amikor nyugodt vagy.
- Komolyan nem gond?- el se hittem, amit hallok.
- Dehogyis- mosolygott kedvesen.- Várok rád, Emily. Annyit várok rád, amennyit csak akarsz. Remélem, ezt tudod.
2 héttel később
Az iskolában
- Em! Beszélhetnénk?
Justin megragadta a karomat, és rángatott az udvarra.
Pontosan két hét telt el a faházas szitu óta. Justin és én, mintha összenőttünk volna. Vagyis, minden a régi. Visszaköltöztem hozzájuk, úgy tűnik, véglegesen. Pattie irtó boldog volt, amikor együtt visszamentünk hozzá.
- Miről van szó?- kérdeztem Justin-t.
Az iskola falain a rikító narancssárga szórólapok hirdették az ebédbefizetést, a diák gyűléseket, és a szülői értekezletet. Ezúttal azonban egy elegáns, babarózsaszín papír is kitüremkedett a többi között: egy hét múlva, szombaton lesz az iskolabál. Már minden diák tiszta lázban van, bár még egy hét bőven van addig. Idén fiúk választanak partnert, de mint megtudtam, tavaly hölgyválasz volt. Ami azt illeti, páran már engem is elhívtak, de még senkinek sem mondtam igent. Egyetlen kérdésre vágytam csak, egyetlen emberrel mentem volna szívesen, és közben reménykedtem, hogy el fog hívni magával.
- Tudod, van ez a bál dolog...- Justin láthatólag zavarba jött: irtó aranyosan a hajába túrt, és láthatólag nem találta a szavakat.
- Igen?- a szívem ezerrel feldübörgött, és igazán nem értettem, hogy miért: én mondtam Justin-nak, hogy időre van szükségem, erre pedig kis híján szívrohamot kapok, amikor előrukkol ezzel a bál dologgal. Gratulálok, Emily. Pff.
- Na, szóval... Mivel én se akarok mást elhívni, és te sem... Vagyis hát...- olyan édes volt, ahogyan keresgélte a szavakat, hogy majdnem megzabáltam.- Tudom, hogy te mondtad, hogy időre van szükséged, meg minden... de arra gondoltam, hogy talán... tudod, ketten... vagy hát...
- Szívesen elmegyek veled a bálba, Justin- mosolyodtam el.
- Komolyan? Vagyis... rendben... oké...
Felnevettem, és megöleltem Juss-t. Ő pedig szerintem hálás volt, amiért megkönnyítettem a dolgát. Kézen fogott és visszamentünk a terembe.
Oké, elmagyarázom. Ez a "kézen fogom" meg ez a "megölelem" dolog baráti. Legalább is MÉG baráti. Amióta Chris-szel szétmentünk, igyekszem elkerülni. Nem csak azért, mert már mind kettőnknek kellemetlen, de most már neki is kezd visszaállni az élete a normálba, és nem gondolom, hogy abban a "normál" életben nekem szerepem van. Legalább is egy ideig biztosan nem. Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy most megvagyunk a seggünkön, és nem szeretnénk azzal felzavarni a hirtelen támadt nyugalmat. Úgyhogy, most egy úgymond, "néma szünet" van.
Bár, amíg Justin ilyen kitartóan mellettem van, és mindenben segít, addig én vagyok a legboldogabb ember. Igaz, semmi "szerelmi" vagy éppen "járunk" szitu nincs, de én mégis meg vagyok elégedve ez egész helyzettel. Úgy érzem, soha ilyen boldog nem voltam, annak ellenére, hogy eddig még egyetlen csók sem csattant el, és hogy nem is arra hajazunk, hogy bármi történjen. Majd mindent a maga idejében.
- Pattie!
Amint hazaértem, azonnal Pattie-hez rohantam, aki éppen a konyhában sütött. Justin felment a szobájába (más kérdés, hogy felküldtem, mondván "csajos dolog". Oké, ekkor már magától felmenekült...), úgyhogy simán tudtam Pattie-vel beszélni.
- Mondjad- nézett rám mosolyogva. Letelepedtem egy bárszékre, és felkönyököltem a pultra.
- Justin meghívott a bálra!
- Rosie, ez nagyszerű!- csillant fel a szeme, én pedig boldogan elvigyorodtam.
- De nincs ruhám...
Pattie lecsapta a kést, amivel éppen szelt valamit, ledobta a kötényét, és mellém lépett.
- Holnapra sok tanulnivalód van?
- Nem vészes- vigyorodtam el önfeledten.
- Akkor megyünk vásárolni.
2 hét múlva
A bál előtt
Justin szemszöge
Anya lerángatott, amíg Em elkészül ott fent. Látni akartam, amikor kilép a szobájából, de anya szerint az balszerencsével jár. Mondani akartam neki, hogy az az esküvőkön szokott lenni, de inkább csak mosolyogva megráztam a fejem.
A kanapéra telepedtem, anya pedig fel-alá járkált, és mindenféle csajozási tanáccsal látott el.
- Ne feledd, csak lassú számnál ér megfogni a lány derekát! Nagyon szeretlek, kicsim, de te is tudod, hogy a fiúk esze könnyen elvész egy ilyen Rosie-féle bombázó láttán.
- Értem, anya- vágtam rá, mielőtt még másra is kitérne.- Em... nem tipikus bombázó. Ő más.
- Jaj, édesem- anya meghatottan szippantott egyet, aztán mérgesen meredt rám.- Állj fel, de azonnal! Könyörgöm, bálba mész! Istenem, olyan férfi vagy! Összegyűröd a nadrágod!
Így jár az ember, ha az anyja allergiás az össze gyűrött öltönyre. Miután mosolyogva megigazította a masni nyakkendőmet, könnyes szemmel megsimította a hajam.
- Olyan büszke vagyok rád... Olyan nagyfiú lettél.
- Köszi, anya- biccentettem.- De a hajam! Elrontod! Naa!
Anya legyintve vállon lökött, és a lépcső irányába fordult. Hirtelen éreztem, hogy Emily lépked le a lépcsőn, pedig látni nem láttam. A vér hevesen zubogott az ereimben, a szívem pedig össze-vissza kalapált a bordáim között. Először csak Em lábait láttam meg, márkás cipőbe bújtatva. Majd a karcsú vádliját, és végül a keskeny, formás derekát pillantottam meg. Persze ez nem volt olyan nagy szám, de amikor az arcát megláttam, elakadt a lélegzetem. Mosolygott, gyönyörű szeme ki volt emelve, kis cicás sminkkel, a szája pedig olyan színű volt, mint a ruhája: barack. A haja össze volt fogva, és kis, kócos kontyot alkotott a feje tetején. Pár fürt szabadon lengett a halántékán, ahogy mellénk ért.
- Istenem, Rosie!- csapta össze a tenyerét anya meghatottan, mire Em elpirult, és hosszú pillái alól rám nézett.
- Gyönyörű vagy- mondtam halkan, és megfogtam a kezét, mire, mintha megkönnyebbülés futott volna át az arcán.
- Egy fényképet!- szólt anya, majd beállított minket egymás mellé, és már szaladt is a gépért.
- Te sem nézel ki rosszul- nézett fel rám mosolyogva Emily, mire elvigyorodtam.
- Úgy érzem, ma sokan irigyek lesznek rám.
- Hát, igen. Nem mindenki tapasztalhatja az élményt, hogy szerény személyemmel mehet bálba.
Hangosan felnevettem, és átkaroltam Emily vállát. Semmi sem akadályozta meg, hogy ez a nap felhőtlenül boldog legyen.
- Itt is vagyok. Álljatok be!- utasított minket anya.
Átkaroltam Emily derekát, magamhoz húztam, és miközben a hajába pusziltam, elnéztem felette. Anya elsütötte a képet, és meghatottan megtörölte az arcát.
- Olyan szépek vagytok... Istenem, menjetek már, mielőtt elsírom magam!
Nevetve adtunk neki egy puszit, majd sietve kimentünk a házból.
A suliban
Rosie szemszöge
Justin kezét fogva vonultunk végig a táncoló, nevető párok között. Maga után húzva "tört" a tömeget, és néha hátramosolygott, amitől a pulzusom köbö az egekbe ugrott. Mikor megálltunk a táncparkett közepén, a zene boldog dübörgése járta át a testem. Mindenki nevetett, és röhögött, a tornacsarnok egyik sarkában öltönyös fiúk röhögtek egymáson, a térdüket csapkodva. A másik sarokban lányok álltak csoportosan, egymást fotózták, és néha hangosan felnevettek. A zene elnyomott minden más hangot. Ahogy Juss felé fordultam, láttam a barna szemében megcsillanó fényeket. A DJ az emelvényen éppen arra kérte a tömeget, hogy éljenezzenek.
- Örülök, hogy meghívtál- mondtam, kisebb csend után. Justin elmosolyodott.
- Nálam nem jobban.
- Igazából- kezdtem, majd megragadtam a kezét.- Nincs igaza anyukádnak.
- Miben?- csodálkozott el, én pedig mosolyogva a derekamra tettem a kezeit, és a nyakát át kulcsolva a kezemmel, közelebb húztam magamhoz.
- Nem csak a lassú számnál ér megfogni egy lány derekát- mondtam, a szemébe nézve.
- Hallottad?- kérdezte, és a szája sarkában mosoly bujkált.
- Igen- mosolyodtam el.
Annyira reménykedtem benne, hogy megszólal egy lassú szám, hogy az már fájt. De, mintha csoda történt volna, a DJ hangosan, mégis aranyosan belekiabált a mikibe.
- Látom, kezd elszabadulni a pokol. Nyugi, emberek! Azonnal kaptok egy kis romantikázást a bálba! Mégpedig Miley Climb című dalával indítok. Nem azért, mert meg akarom magam utáltatni veletek, hanem mert ez egy nyálas számnak tűnik... Vigyázzatok egymásra!
És felcsendült Miley Cyrus dala. Justin elmosolyodott, és közel húzott magához. Ahogyan a vállára hajtottam a fejem, láttam, ahogyan pár, az előbb röhögő srácok közül, átvág a termen, és odamegy a csoport lányhoz, majd felkér pár lányt. Vörös lett a csajok arca, és zavartan megragadták a fiúk kezét, hogy aztán együtt léphessenek a többi táncoló pár közé.
- Igazából- szólalt meg Justin, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.- Mindig erre a pillanatra vártam.
Éppen kérdezni akartam, hogy miért, amikor a számra tapasztotta a száját. Először meglepődtem, aztán pedig éreztem, ahogyan az izmaim kezdenek ellazulni. Hagytam, hogy Justin szorosan magához húzzon, hogy a szájával szétnyissa az enyémet, és hogy megcsókoljon. Hirtelen minden megszűnt körülöttünk: csak ő volt, és én. Minden más egybeolvadt. Ahogyan a hajába túrtam, éreztem, hogy elmosolyodik csók közben. Olyan erővel zubogott a vér az ereimben, hogy kis híján szívinfarktust kaptam. Minden pillanattal csak egyre jobban vágytam Justin-ra. Nem akartam elválni tőle, ha csak levegő miatt is. Mikor már nem bírtam tovább szusszal, zihálva a homlokának döntöttem az enyémet, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Vártam rád, Em- mondta halkan.
- Tudom- suttogtam. Mélyen beszívtam a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.- És épp eleget.
Majd ezúttal én csókoltam meg. Olyan mohón, hogy azt hittem, ki fog nevetni. De ehelyett csak átkarolt, és csókolt. Közben a DJ valamit mondott, és számot váltott: ezúttal Taylor Swift Love Story-ja szólt.
Justin lépett ki a sötétségből. Amint megláttam, a szívem, mintha vaj lenne, azonnal elolvadt, és köbö négyszer kisebb lett. Olyan erősen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt. Összepréseltem a fogaimat, és próbáltam tudomást sem venni a lelkembe lüktető fájdalomról, ami egészen a bensőmig hatolt, és úgy folyt át a mindenemen, mintha ez természetes lenne.
Justin közelebb lépett, nekem pedig nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne rohanjak a karjaiba azonnal. Kíváncsi voltam a reakciójára. De Justin csak kedves tekintettel nézett rám, amitől annyira megsajdult a szívem, hogy féltem, nem éli túl.
- Semmi baj, Em- mondta halkan. A szája széle felfelé görbült, és ahogyan a kezét nyújtotta felém, éreztem, hogy a jó szándék vezérli.- Semmi baj.
Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, amennyire csak bírtam. A szemeim viszont megteltek könnyekkel, semmit sem törődve azzal, hogy eszem ágában sincsen sírni. Juss jelenléte teljesen megbolondította a pulzusomat. Végül beletörődtem a sorsomba, és mielőtt Justin karjába vetettem volna magam, megtöröltem az arcomat.
Justin erősen magához szorított, mégsem volt kellemetlen a közelsége. Inkább olyan megnyugtató volt. És biztonságban éreztem magam.
Justin leült a padlóra, engem pedig az ölébe húzott, ügyelve arra, nehogy fájjon a karom. Mikor elhelyezkedett, csak arra várt, hogy kiadjam magamból a dolgokat. Pár pillanat telt el csendesen, majd, mintha elvágtak volna egy szalagot, hangosan felsírtam. Juss a hajamat simogatva csitítgatott. Olyan voltam, mint egy kisgyerek. Tisztán emlékeztem, hogy ez már egyszer megtörtént. Csak nem ugyanígy.
Elkeseredetten bámultam a porcelán baba után. Csak véletlen löktem meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy kipottyanjon az ajtón, és darabokra törve érkezzen a földre. Annyira megriadtam, hogy már másztam is ki, hogy utána vessem magam... de Justin elkapta a karomat.
- Emily, mit csinálsz?- kérdezte ijedten.
- Leesett- panaszoltam neki, a hangomat pedig a sírni vágyás fojtogatta.- Leesett a babám!
- Jaj, ne sírj ezért, Emily!- Justin arca megenyhült, és behúzott a faházba.- Apa majd biztosan megragassza neked.
- De összetört- teljesen elszontyolodtam.
- Jól van na, gyere ide- Justin lehúzott maga mellé. Olyan mélyen érintett a baba elvesztése, hogy amint éreztem Justin ölelő karját, elsírtam magam.
Olyan kisgyerekes bőgés volt ez. Juss nyugtatgatott, de teljesen ő sem tudta kiűzni a fejemből a szomorúságot.
Most is ez volt. Justin védelmezően fonta körém a karjait, én pedig megállás nélkül zokogtam. Mindenért sírtam: nagyiért, apáért, anyáért, Chris-ért, azért a babáért, a kezemért, Justin-ért. Sírtam azért, amiért sírnom kell, és sírtam a tehetetlenségemért. Olyan szinten sajnáltam magam, ahogy sírok, hogy ennél jobban már nem bírtam sírni. Fájt a tüdőm, a szemem csípett, a nyálam ragadt, az orrom folyt... de Justin meg se rezdült. Úgy ült mellettem, mint a kis angyal. Néha megpuszilta a fejem (olyankor jobban rákezdtem), néha pedig halkan motyogott valamit. Nem éreztem kínosnak a helyzetet, mert igazából nem volt az. Ha valaki kívülről lát minket, egy elveszett fiatal lányt lát, és egy helyes srácot, aki próbál lelket önteni belé. Nem tűnt semmi sem különösnek. Hiszen ez csak az életem. Csak az az életem, ami akkor összetörve hevert valahol a faház aljában, ahová a porcelán babámat is leejtettem. Egyetlen mozdulat, egyetlen mondat elég, hogy az egészet tönkretegye az ember, amiért idáig dolgozott. Nem kegyetlenségből. Csak így történt.
- Mi történt?- kérdezte halkan Justin.
Szipogtam még egy ideig, de aztán felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Egy köcsög barom vagyok- közöltem, majd megtöröltem az arcomat.
- Mi?- Juss meglepődött.- Ne hülyéskedj, Em! Nem vagy az.
- Dehogynem, Justin... Elküldtem. Vagyis. Elment. Chris magától elment. Gonosz voltam vele. Szörnyű ember vagyok.
Justin éppen ölelt volna át, de keserű mosollyal megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy most sajnálnod kéne.
- Akkor mit csináljak?
- Mondd azt, hogy bunkó voltam vele- ajánlottam neki.
- Ilyet nem mondok- rázta a fejét Justin.
- A kedvemért- kértem.- Nem kell komolyan gondolnod, de most mondd az arcomba, kérlek. Komolyan.
Juss hitetlenül megrázta a fejét, majd mélyen a szemembe nézett. Komoly volt a tekintete, és hideg.
- Bunkó voltál. Hatalmas bunkó voltál, Emily, amiért hagytad elmenni azt a fiút. Bunkó voltál. Megérdemelt volna egy esélyt. Mindenkinek jár egy esély, de te nem adtál neki. Szégyelld magad.
Mintha egy hatalmas kő esett le volna vállamról, átszánkázott rajtam a megkönnyebbülés. Jól esett most ezt hallani Justin-tól, és pontosan tudtam, hogy a lelkem mélyén arra volt szükségem, hogy valaki helyre rakja a fejemben a dolgokat. Magamban is tudtam, hogy egy paraszt voltam Chris-szel, de jobb volt most mástól hallani.
- Remélem tudod, hogy ez most rémesen furán hangzott- jegyezte meg Justin. Megfogta a kezemet, és közel húzott magához.- De nem kell aggódnod, Em. Én itt vagyok neked, és tudod, hogy rám számíthatsz.
- Justin...- óvatosan elhúzódtam tőle, hogy ne vegye bántásnak, ugyanis nem annak szántam. De úgy éreztem, hogy képtelen vagyok most bármit kezdeni a fiúkkal. Elegem volt belőlük. Egy időre, legalábbis.
- Mi az?
- Én... nem akarlak megbántani. De az a helyzet, hogy most nekem egy kis időre lenne szükségem. Tudom, és köszönöm, hogy mellettem vagy, meg minden, de most nem érzem úgy, hogy azonnal tovább tudnék lépni. Csak egy kis idő kell, hogy megnyugodjak fejben, meg mindenhogy, és akkor...
- Rendben- mosolyodott el Justin. Kérdőn néztem rá, úgyhogy megsimította az arcomat.- Ha idő kell neked, akkor nem fogom sürgetni. Amúgy is: jobb szeretem, amikor nyugodt vagy.
- Komolyan nem gond?- el se hittem, amit hallok.
- Dehogyis- mosolygott kedvesen.- Várok rád, Emily. Annyit várok rád, amennyit csak akarsz. Remélem, ezt tudod.
2 héttel később
Az iskolában
- Em! Beszélhetnénk?
Justin megragadta a karomat, és rángatott az udvarra.
Pontosan két hét telt el a faházas szitu óta. Justin és én, mintha összenőttünk volna. Vagyis, minden a régi. Visszaköltöztem hozzájuk, úgy tűnik, véglegesen. Pattie irtó boldog volt, amikor együtt visszamentünk hozzá.
- Miről van szó?- kérdeztem Justin-t.
Az iskola falain a rikító narancssárga szórólapok hirdették az ebédbefizetést, a diák gyűléseket, és a szülői értekezletet. Ezúttal azonban egy elegáns, babarózsaszín papír is kitüremkedett a többi között: egy hét múlva, szombaton lesz az iskolabál. Már minden diák tiszta lázban van, bár még egy hét bőven van addig. Idén fiúk választanak partnert, de mint megtudtam, tavaly hölgyválasz volt. Ami azt illeti, páran már engem is elhívtak, de még senkinek sem mondtam igent. Egyetlen kérdésre vágytam csak, egyetlen emberrel mentem volna szívesen, és közben reménykedtem, hogy el fog hívni magával.
- Tudod, van ez a bál dolog...- Justin láthatólag zavarba jött: irtó aranyosan a hajába túrt, és láthatólag nem találta a szavakat.
- Igen?- a szívem ezerrel feldübörgött, és igazán nem értettem, hogy miért: én mondtam Justin-nak, hogy időre van szükségem, erre pedig kis híján szívrohamot kapok, amikor előrukkol ezzel a bál dologgal. Gratulálok, Emily. Pff.
- Na, szóval... Mivel én se akarok mást elhívni, és te sem... Vagyis hát...- olyan édes volt, ahogyan keresgélte a szavakat, hogy majdnem megzabáltam.- Tudom, hogy te mondtad, hogy időre van szükséged, meg minden... de arra gondoltam, hogy talán... tudod, ketten... vagy hát...
- Szívesen elmegyek veled a bálba, Justin- mosolyodtam el.
- Komolyan? Vagyis... rendben... oké...
Felnevettem, és megöleltem Juss-t. Ő pedig szerintem hálás volt, amiért megkönnyítettem a dolgát. Kézen fogott és visszamentünk a terembe.
Oké, elmagyarázom. Ez a "kézen fogom" meg ez a "megölelem" dolog baráti. Legalább is MÉG baráti. Amióta Chris-szel szétmentünk, igyekszem elkerülni. Nem csak azért, mert már mind kettőnknek kellemetlen, de most már neki is kezd visszaállni az élete a normálba, és nem gondolom, hogy abban a "normál" életben nekem szerepem van. Legalább is egy ideig biztosan nem. Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy most megvagyunk a seggünkön, és nem szeretnénk azzal felzavarni a hirtelen támadt nyugalmat. Úgyhogy, most egy úgymond, "néma szünet" van.
Bár, amíg Justin ilyen kitartóan mellettem van, és mindenben segít, addig én vagyok a legboldogabb ember. Igaz, semmi "szerelmi" vagy éppen "járunk" szitu nincs, de én mégis meg vagyok elégedve ez egész helyzettel. Úgy érzem, soha ilyen boldog nem voltam, annak ellenére, hogy eddig még egyetlen csók sem csattant el, és hogy nem is arra hajazunk, hogy bármi történjen. Majd mindent a maga idejében.
- Pattie!
Amint hazaértem, azonnal Pattie-hez rohantam, aki éppen a konyhában sütött. Justin felment a szobájába (más kérdés, hogy felküldtem, mondván "csajos dolog". Oké, ekkor már magától felmenekült...), úgyhogy simán tudtam Pattie-vel beszélni.
- Mondjad- nézett rám mosolyogva. Letelepedtem egy bárszékre, és felkönyököltem a pultra.
- Justin meghívott a bálra!
- Rosie, ez nagyszerű!- csillant fel a szeme, én pedig boldogan elvigyorodtam.
- De nincs ruhám...
Pattie lecsapta a kést, amivel éppen szelt valamit, ledobta a kötényét, és mellém lépett.
- Holnapra sok tanulnivalód van?
- Nem vészes- vigyorodtam el önfeledten.
- Akkor megyünk vásárolni.
2 hét múlva
A bál előtt
Justin szemszöge
Anya lerángatott, amíg Em elkészül ott fent. Látni akartam, amikor kilép a szobájából, de anya szerint az balszerencsével jár. Mondani akartam neki, hogy az az esküvőkön szokott lenni, de inkább csak mosolyogva megráztam a fejem.
A kanapéra telepedtem, anya pedig fel-alá járkált, és mindenféle csajozási tanáccsal látott el.
- Ne feledd, csak lassú számnál ér megfogni a lány derekát! Nagyon szeretlek, kicsim, de te is tudod, hogy a fiúk esze könnyen elvész egy ilyen Rosie-féle bombázó láttán.
- Értem, anya- vágtam rá, mielőtt még másra is kitérne.- Em... nem tipikus bombázó. Ő más.
- Jaj, édesem- anya meghatottan szippantott egyet, aztán mérgesen meredt rám.- Állj fel, de azonnal! Könyörgöm, bálba mész! Istenem, olyan férfi vagy! Összegyűröd a nadrágod!
Így jár az ember, ha az anyja allergiás az össze gyűrött öltönyre. Miután mosolyogva megigazította a masni nyakkendőmet, könnyes szemmel megsimította a hajam.
- Olyan büszke vagyok rád... Olyan nagyfiú lettél.
- Köszi, anya- biccentettem.- De a hajam! Elrontod! Naa!
Anya legyintve vállon lökött, és a lépcső irányába fordult. Hirtelen éreztem, hogy Emily lépked le a lépcsőn, pedig látni nem láttam. A vér hevesen zubogott az ereimben, a szívem pedig össze-vissza kalapált a bordáim között. Először csak Em lábait láttam meg, márkás cipőbe bújtatva. Majd a karcsú vádliját, és végül a keskeny, formás derekát pillantottam meg. Persze ez nem volt olyan nagy szám, de amikor az arcát megláttam, elakadt a lélegzetem. Mosolygott, gyönyörű szeme ki volt emelve, kis cicás sminkkel, a szája pedig olyan színű volt, mint a ruhája: barack. A haja össze volt fogva, és kis, kócos kontyot alkotott a feje tetején. Pár fürt szabadon lengett a halántékán, ahogy mellénk ért.
- Istenem, Rosie!- csapta össze a tenyerét anya meghatottan, mire Em elpirult, és hosszú pillái alól rám nézett.
- Gyönyörű vagy- mondtam halkan, és megfogtam a kezét, mire, mintha megkönnyebbülés futott volna át az arcán.
- Egy fényképet!- szólt anya, majd beállított minket egymás mellé, és már szaladt is a gépért.
- Te sem nézel ki rosszul- nézett fel rám mosolyogva Emily, mire elvigyorodtam.
- Úgy érzem, ma sokan irigyek lesznek rám.
- Hát, igen. Nem mindenki tapasztalhatja az élményt, hogy szerény személyemmel mehet bálba.
Hangosan felnevettem, és átkaroltam Emily vállát. Semmi sem akadályozta meg, hogy ez a nap felhőtlenül boldog legyen.
- Itt is vagyok. Álljatok be!- utasított minket anya.
Átkaroltam Emily derekát, magamhoz húztam, és miközben a hajába pusziltam, elnéztem felette. Anya elsütötte a képet, és meghatottan megtörölte az arcát.
- Olyan szépek vagytok... Istenem, menjetek már, mielőtt elsírom magam!
Nevetve adtunk neki egy puszit, majd sietve kimentünk a házból.
A suliban
Rosie szemszöge
Justin kezét fogva vonultunk végig a táncoló, nevető párok között. Maga után húzva "tört" a tömeget, és néha hátramosolygott, amitől a pulzusom köbö az egekbe ugrott. Mikor megálltunk a táncparkett közepén, a zene boldog dübörgése járta át a testem. Mindenki nevetett, és röhögött, a tornacsarnok egyik sarkában öltönyös fiúk röhögtek egymáson, a térdüket csapkodva. A másik sarokban lányok álltak csoportosan, egymást fotózták, és néha hangosan felnevettek. A zene elnyomott minden más hangot. Ahogy Juss felé fordultam, láttam a barna szemében megcsillanó fényeket. A DJ az emelvényen éppen arra kérte a tömeget, hogy éljenezzenek.
- Örülök, hogy meghívtál- mondtam, kisebb csend után. Justin elmosolyodott.
- Nálam nem jobban.
- Igazából- kezdtem, majd megragadtam a kezét.- Nincs igaza anyukádnak.
- Miben?- csodálkozott el, én pedig mosolyogva a derekamra tettem a kezeit, és a nyakát át kulcsolva a kezemmel, közelebb húztam magamhoz.
- Nem csak a lassú számnál ér megfogni egy lány derekát- mondtam, a szemébe nézve.
- Hallottad?- kérdezte, és a szája sarkában mosoly bujkált.
- Igen- mosolyodtam el.
Annyira reménykedtem benne, hogy megszólal egy lassú szám, hogy az már fájt. De, mintha csoda történt volna, a DJ hangosan, mégis aranyosan belekiabált a mikibe.
- Látom, kezd elszabadulni a pokol. Nyugi, emberek! Azonnal kaptok egy kis romantikázást a bálba! Mégpedig Miley Climb című dalával indítok. Nem azért, mert meg akarom magam utáltatni veletek, hanem mert ez egy nyálas számnak tűnik... Vigyázzatok egymásra!
És felcsendült Miley Cyrus dala. Justin elmosolyodott, és közel húzott magához. Ahogyan a vállára hajtottam a fejem, láttam, ahogyan pár, az előbb röhögő srácok közül, átvág a termen, és odamegy a csoport lányhoz, majd felkér pár lányt. Vörös lett a csajok arca, és zavartan megragadták a fiúk kezét, hogy aztán együtt léphessenek a többi táncoló pár közé.
- Igazából- szólalt meg Justin, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.- Mindig erre a pillanatra vártam.
Éppen kérdezni akartam, hogy miért, amikor a számra tapasztotta a száját. Először meglepődtem, aztán pedig éreztem, ahogyan az izmaim kezdenek ellazulni. Hagytam, hogy Justin szorosan magához húzzon, hogy a szájával szétnyissa az enyémet, és hogy megcsókoljon. Hirtelen minden megszűnt körülöttünk: csak ő volt, és én. Minden más egybeolvadt. Ahogyan a hajába túrtam, éreztem, hogy elmosolyodik csók közben. Olyan erővel zubogott a vér az ereimben, hogy kis híján szívinfarktust kaptam. Minden pillanattal csak egyre jobban vágytam Justin-ra. Nem akartam elválni tőle, ha csak levegő miatt is. Mikor már nem bírtam tovább szusszal, zihálva a homlokának döntöttem az enyémet, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Vártam rád, Em- mondta halkan.
- Tudom- suttogtam. Mélyen beszívtam a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.- És épp eleget.
Majd ezúttal én csókoltam meg. Olyan mohón, hogy azt hittem, ki fog nevetni. De ehelyett csak átkarolt, és csókolt. Közben a DJ valamit mondott, és számot váltott: ezúttal Taylor Swift Love Story-ja szólt.
2014. december 21., vasárnap
14.rész ~Evelin~
Néma csendben ültünk egymás mellett Justinnal a kocsiban hazafelé ,próbált velem kommunikálni ,mire én csak egy szóval válaszoltam.Szerettem volna vele beszélgetni ,de nem most.Most valahol egészen máshol járt a fejem. Behunytam szemeimet ,hogy végig tudjam gondolni az összekuszálódott életem. Istenem!Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lenni? Most sokkal egyszerűbbek lennének a dolgok ha nem látogatunk el anyáékkal ide Strartfordba a nyáron.Akkor még mindig élnének a szüleim és csodálatos utolsó évem lenne a gimiben a legjobb barátaimmal ,a szerelmemmel. De mióta ide kellett költöznöm minden megváltozott.Tudom hogy régi tökéletes életem nem kaphatom vissza többet.Össze kell szednem magam ,nem folytatódhatnak tovább így a dolgok.Nagyon bunkón viselkedtem ma Chrissel a kórházban ,ami szokatlan tőlem.Nem tudom mi ütött belém.Nem okozhatok többet fájdalmat a számomra fontos embereknek.Mélyen beszívtam magamba a levegőt gondolkodás közben.Azonnal megéreztem Justin finom illatát ,amitől bármelyik pillanatban el tudtam olvadni.Biztos vagyok benne hogy ennek az illatnak egyetlen nő sem tud ellenállni.Én pedig főleg nem Hatalmas erőfeszítésembe került hogy ne boruljak azonnal a nyakába,de gyorsan összeszedtem magam és tovább gondolkodtam azon hogy hogyan tovább.Szeretem Christ ,de már nem olyan a kapcsolatunk mint régen.Közel sem olyan.Bármennyire fájt ,be kellett vallanom magamnak hogy Chris teljesen megváltozott.Már nem ugyan az a mintabarát aki bármit megtenne a barátnőjéért ,s még csak rá sem néz más lányokra.A mostani helyzethez képest azt volt nehéz elhinni ,hogy valaha ilyen tisztességes volt. Még mindig benne él az a régi fiú ,de a visszahozására próbált kísérleteim mindig kudarcot vallottak ,ő már más ember volt. És bár Claire és Chris határozottan tagadja hogy viszonyuk van egymással ,tudom hogy hazudnak nekem.Istenem ,hiszen csak rájuk kell nézni. Számtalanszor vettem észre hogy lopva Chris Clairere kacsint a suli ebédlőjében miközben engem szorongat a karjában.Több embertől is visszahallottam hogy látták őket smárolni a városban és amikor meghallotta Justin a telefonbeszélgetésüket a fürdőszobában. Akkor tudatosult bennem hogy talán tényleg igazak a pletykák amikre azelőtt rá sem hederítettem.Feltétel nélkül megbíztam Chrisben addig a pillanatig ,azóta viszont mindenhol a megcsalásra utaló jeleket figyelem. Egyre szomorúbb lettem kihaló kapcsolatunkban ,ugyanis a lopott pillantások továbbra is jelen voltak köztük és a pletykák is tovább terjedtek.Véget kell vetnem ennek a hetek óta tartó szenvedésnek ,de nem így.Nem ilyen módon kell kilépnem egy két éves kapcsolatból mint ma a kórházban.Lehet hogy Chris megváltozott ,de attól neki is vannak érzései és bármilyen hibát követett el ellenem ,nekem tiszteletben kell tartanom azokat. A kórházból hazaérve Pattie már az ajtóban állva várt minket és titokzatos módon azt is tudta hogy hazaköltözöm.Gondolom küldött neki Justin egy smst ,mert telefonálásra nem volt időnk.
-Szia Emily!Jól vagy kicsim?Annyira aggódtam érted.Minden rendben?-ölelt át gondoskodóan a nagynéném majd alaposan végig nézett rajtam mintha a nyomokat keresné amit a baleset hagyott ,majd kiszúrta a bal kezem ami most könyékig gipszbe állt.
-Szia Pattie.Igen jól vagyok,szerencsére.De nagyon elfáradtam.Jobb lesz ha most azonnal megyek is aludni ,mielőtt zombi leszek.-próbáltam egy kicsit viccelődni,de senki nem nevetett rajta és egy kicsit kínos volt.Tudtam hogy látják rajtam valójában nem vagyok jól.A fenébe is hogy ilyen piszok jól ismernek.
-Akkor beviszem neked a vacsorát a szobádba.De enned kell.Elég sápadt vagy.-kémlelt aggódó szemeivel miközben megpaskolta a vállam.
-Rendben.Köszönöm.-varázsoltam végül egy hálás mosolyt az arcomra.Már majdnem elindultam a szobámba ,de eszembe jutott valami amit még el akartam mondani Pattienek.Visszafordultam Pattiehez és Justinhoz akik épp egymást ölelgették.-Ja és...Pattie.Nem bánnád ha visszaköltöznék?-suttogtam halkan.Féltem hogy azt mondja ha egyszer elköltöztem ne menjek vissza ,de ezt elég valószínűtlennek tartom, egyátalán nem így ismertem meg.
-Emily.Ne butáskodj kicsim.Nagyon boldog voltam amikor szólt Justin hogy szeretnél hazaköltözni.Hiányoztál nekem ,na meg persze a fiamnak is.El volt veszve ,teljesen.-nevetett miközben fejét köztem és Justin közt ingatta.Éreztem hogy kicsit elpirulok,Justinra néztem aki elképesztő mosolyával csak is engem méregetett.
-Ez nem is igaz anyu.-csóválta a fejét ,de le lehetett olvasni az arcáról hogy máshogy gondolja.Odasétáltam hozzájuk hogy mindkettőjüket óvatosan átöleljem.
-Ti is hiányoztatok nekem és nagyon köszönök mindent.-nyomtam egy puszit az arcukra ,majd besiettem a szobámba hogy végre egyedül lehessek.
-Jóéjt Emily!-kiabáltak utánam egyszerre.
-Jó éjt!-kiabáltam majd magamra zártam az ajtót.Gyorsan előhúztam a zsebemből a telefont ,hogy felhívjam Christ.Muszáj beszélnem vele.
HÍVJ FEL EM!HIÁNYZOL! bukkantam rá egy SMS-re a telefonomban amit nem rég küldhetett.
KÉRLEK NE HAGYJ EL!SZERETLEK! olvastam rögtön a következőt.Azonnal hívni kezdtem , rekedtes hangja első csörrenés után megszólalt a telefonban.
-Hiányzol!-suttogta halkan.
-Chris!Én...sajnálom ami ma történt.Beszélnünk kell! El tudnál jönni értem most?
-Igen.Persze.10 perc és ott vagyok.
Pár perc múlva jöttem rá hogy törött kézzel kicsit nehéz lesz kimászni az ablakomon ,de már nem volt mit tennem Chris leparkolt pár házzal odébb és várt rám.Mikor kikukucskáltam az ablakomon hogy felmérjem a helyzetem láttam hogy ez nem fog menni.Túl magasan vagyok és le kellene ugranom,viszont nem szeretném eltörni a másik kezem is.Így elkeseredve állapítottam meg hogy segítséget kell hívnom.
-Chris!Akadt egy kis gond!Tudod törött kézzel nehezebben megy az ablakon kiugrás.Kérlek segítenél?-suttogtam halkan a telefonban. Az előbbi feszültség egy pillanat alatt eltűnt a hangjából és éreztem még a telefonon keresztül hogy elmosolyodott. Míg én kínosnak találtam a helyzetet ő valószínűleg majdnem kiugrott a bőréből hogy segíthet nekem.Pillanatok múlva mosolyogva állt az ablakom alatt.Mikor odaért én már az ablakomban ültem ,mindkét lábam kilógatva és csak rá vártam
-Na gyere te kis sebesült!-tárta ki karjait majd szemből az ölébe kapott. Hosszú pillanatokig bámultuk így egymást , gyönyörű szemeit csodáltam. Egy percre teljesen megbabonáztak. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy mindjárt megcsókol és én képtelen leszek ellenállni neki ,de meglepetésemre ő törte meg a pillanatot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam ,hiszen neki köszönhetően nem követtem el újabb hibát. Azért hívtam ide ,hogy végleg szakítsak vele. Így viszont csak még jobban fájdítom mindkettőnk szívét.
- Miről szeretnél velem beszélni Emily?- kérdezte miközben óvatosan letett a földre.Barna szemeit egy pillanatra sem szakította el az enyémektől. Előbbi vidám tekintete most szomorú volt. Megbántottam őt ,tudtam hogy fáj neki ,de ő is megbántott engem ,azzal hogy nem hűséges hozzám.
-Ne itt beszéljünk! Gyere!-kulcsoltam össze a kezeinket ,majd magam után húztam. Pár házzal arrébb a kocsija mellett álltunk meg. Nekidőltem a szürke bugattijának ,majd lassan szembe fordultam vele.
-Sajnálom Chris! Sajnálom ,hogy ma ennyire bunkó voltam. Én...én csak rettentően dühös vagyok rád ,mert nem vagy velem őszinte. Miért hazudsz nekem Chris?- motyogtam halkan , hangom majdnem elcsuklott csupán a gondolattól is hogy nem én vagyok az egyetlen lány az életében. Üres tekintettel bámult rám egy ideig aztán hátat fordított nekem és idegesen fel-le járkált előttem.
-Szeretsz még?-suttogtam olyan halkan hogy talán meg sem hallotta. Újra felém fordult ,mikor megpillantottam könnybe lábadt szemeit ,tudtam hogy fáj neki erről beszélni. Hirtelen felém iramodott ,testét teljesen az enyémnek szorította. A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset ,majd zokogva a nyakamba omlott.
-A francba is. Hogyne szeretnélek Emily ,hiszen miattad költöztem ide. A világ másik végére.-nyomott egy puszit az arcomra ,majd folytatta remegő hangján.-Én nem mondtam el neked a dolgot ,mert nem akartalak elveszíteni.Nem akartam hogy összetörj. Mert tudtam ,hogy vissza fogsz menni Justinhoz.-ledermedve álltam a karjaiban. Még sohasem láttam ennyire összetörve Christ.
-Hányszor történt meg?-behunytam a szemem ,majd vártam a választ ami engem is össze fog törni.
-Négyszer.-dadogta ,majd rögtön magyarázkodni kezdett.-Én...én tényleg szeretlek Em és próbáltam hűséges maradni hozzád. De láttam rajtad ,hogy mennyire hiányzik Justin ,hiába próbáltad tagadni és én nem bírtam elviselni a gondolatot. Úgy éreztem ha piába folyton a bánatom ,minden jobb lesz.De minden csak rosszabb lett...Én azt hiszem megváltoztam Emily. Már nem érdemellek meg. Sajnálom hogy csalódnod kellett bennem.-kezeit az arcomra tette.Homlokát az enyémnek támasztotta és behunyta a szemeit.Ha semmit sem sejtettem volna erről az egészről ,most valószínűleg üvöltöznék vele.De tudtam hogy megcsalt ,tudtam hogy fájni fog ha őszintén elmondja a történteket. De már nem tudunk változtatni azon ami történt és túl kellett esnünk ezen a beszélgetésen.Gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcáról ,próbáltam válaszra nyitni a szám ,de nem tudtam mit mondhatnék neki. Észre sem vettem mikor préselte az ajkát az enyémnek.Képtelen voltam ellökni magamtól ,pedig minden okom meg lett volna rá.Csak hagytam hogy azt tegyen velem amit akar ,hisz utoljára viselkedhetünk úgy mint akik szerelmesek egymásba.
- Szeretlek Emily.Éppen ezért engedlek el.-lehelte az ajkaimra miután elhúzódott ,elengedte a kezem ,majd beszállt az autójába és ott hagyott.Én pedig csak bambultam magam elé percekig. Nem tudtam elhinni ami történt ,nekem szinte egy szót sem kellett mondanom ,mégis megértette mit akarok.Mintha tudta volna hogy mit fogok mondani,úgy beszélt. Hálás voltam neki ezért ,mert én egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam kimondani.Ő megtette helyettem és mindkettőnknek fájt de ez így volt helyes. Nem éreztem még késznek magam arra ,hogy visszamenjek a szobámba.Oda ahol vár egy másik fiú ,akit szeretek.Most egyetlen dologra volt szükségem ,méghozzá arra hogy egyedül legyek. Szipogva indultam el a nagyi hátsókertjébe .Szerencsére nem adtuk el a házat a családom halála után sem ,így bármikor átnézhettem ide ha úgy tartotta kedvem. Jobb helyet pedig el sem tudnék képzelni magamnak ahol a magányos perceimet tölthetem. Szomorúan elmosolyodtam ,amikor átmásztam a kerítésen és megláttam a kis kuckót a fán ,amit régen építettünk Justinnal. 8 éve nem jártam odafent ,viszont sok szép emlékem kötődik ehhez a helyhez .Abban sem voltam biztos hogy megvan még ,így boldog voltam amikor megláttam.Szipogva másztam fel a falétrán amit még a nagypapi ütött össze deszkákból nekünk. Mikor a tetejére értem kezemmel gyorsan eltoltam a kis ajtót ,majd behuppantam a kuckóba.
-Emily!Hát itt vagy.-hallottam egy ismerős hangot valahonnan a sötétből ,majd éreztem ahogy két kar hátulról körém fonódik.Szembefordultam a hang forrásával ,majd könnyektől csillogó szemekkel néztem végig a fiún akit szeretek.
-Szia Emily!Jól vagy kicsim?Annyira aggódtam érted.Minden rendben?-ölelt át gondoskodóan a nagynéném majd alaposan végig nézett rajtam mintha a nyomokat keresné amit a baleset hagyott ,majd kiszúrta a bal kezem ami most könyékig gipszbe állt.
-Szia Pattie.Igen jól vagyok,szerencsére.De nagyon elfáradtam.Jobb lesz ha most azonnal megyek is aludni ,mielőtt zombi leszek.-próbáltam egy kicsit viccelődni,de senki nem nevetett rajta és egy kicsit kínos volt.Tudtam hogy látják rajtam valójában nem vagyok jól.A fenébe is hogy ilyen piszok jól ismernek.
-Akkor beviszem neked a vacsorát a szobádba.De enned kell.Elég sápadt vagy.-kémlelt aggódó szemeivel miközben megpaskolta a vállam.
-Rendben.Köszönöm.-varázsoltam végül egy hálás mosolyt az arcomra.Már majdnem elindultam a szobámba ,de eszembe jutott valami amit még el akartam mondani Pattienek.Visszafordultam Pattiehez és Justinhoz akik épp egymást ölelgették.-Ja és...Pattie.Nem bánnád ha visszaköltöznék?-suttogtam halkan.Féltem hogy azt mondja ha egyszer elköltöztem ne menjek vissza ,de ezt elég valószínűtlennek tartom, egyátalán nem így ismertem meg.
-Emily.Ne butáskodj kicsim.Nagyon boldog voltam amikor szólt Justin hogy szeretnél hazaköltözni.Hiányoztál nekem ,na meg persze a fiamnak is.El volt veszve ,teljesen.-nevetett miközben fejét köztem és Justin közt ingatta.Éreztem hogy kicsit elpirulok,Justinra néztem aki elképesztő mosolyával csak is engem méregetett.
-Ez nem is igaz anyu.-csóválta a fejét ,de le lehetett olvasni az arcáról hogy máshogy gondolja.Odasétáltam hozzájuk hogy mindkettőjüket óvatosan átöleljem.
-Ti is hiányoztatok nekem és nagyon köszönök mindent.-nyomtam egy puszit az arcukra ,majd besiettem a szobámba hogy végre egyedül lehessek.
-Jóéjt Emily!-kiabáltak utánam egyszerre.
-Jó éjt!-kiabáltam majd magamra zártam az ajtót.Gyorsan előhúztam a zsebemből a telefont ,hogy felhívjam Christ.Muszáj beszélnem vele.
HÍVJ FEL EM!HIÁNYZOL! bukkantam rá egy SMS-re a telefonomban amit nem rég küldhetett.
KÉRLEK NE HAGYJ EL!SZERETLEK! olvastam rögtön a következőt.Azonnal hívni kezdtem , rekedtes hangja első csörrenés után megszólalt a telefonban.
-Hiányzol!-suttogta halkan.
-Chris!Én...sajnálom ami ma történt.Beszélnünk kell! El tudnál jönni értem most?
-Igen.Persze.10 perc és ott vagyok.
Pár perc múlva jöttem rá hogy törött kézzel kicsit nehéz lesz kimászni az ablakomon ,de már nem volt mit tennem Chris leparkolt pár házzal odébb és várt rám.Mikor kikukucskáltam az ablakomon hogy felmérjem a helyzetem láttam hogy ez nem fog menni.Túl magasan vagyok és le kellene ugranom,viszont nem szeretném eltörni a másik kezem is.Így elkeseredve állapítottam meg hogy segítséget kell hívnom.
-Chris!Akadt egy kis gond!Tudod törött kézzel nehezebben megy az ablakon kiugrás.Kérlek segítenél?-suttogtam halkan a telefonban. Az előbbi feszültség egy pillanat alatt eltűnt a hangjából és éreztem még a telefonon keresztül hogy elmosolyodott. Míg én kínosnak találtam a helyzetet ő valószínűleg majdnem kiugrott a bőréből hogy segíthet nekem.Pillanatok múlva mosolyogva állt az ablakom alatt.Mikor odaért én már az ablakomban ültem ,mindkét lábam kilógatva és csak rá vártam
-Na gyere te kis sebesült!-tárta ki karjait majd szemből az ölébe kapott. Hosszú pillanatokig bámultuk így egymást , gyönyörű szemeit csodáltam. Egy percre teljesen megbabonáztak. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy mindjárt megcsókol és én képtelen leszek ellenállni neki ,de meglepetésemre ő törte meg a pillanatot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam ,hiszen neki köszönhetően nem követtem el újabb hibát. Azért hívtam ide ,hogy végleg szakítsak vele. Így viszont csak még jobban fájdítom mindkettőnk szívét.
- Miről szeretnél velem beszélni Emily?- kérdezte miközben óvatosan letett a földre.Barna szemeit egy pillanatra sem szakította el az enyémektől. Előbbi vidám tekintete most szomorú volt. Megbántottam őt ,tudtam hogy fáj neki ,de ő is megbántott engem ,azzal hogy nem hűséges hozzám.
-Ne itt beszéljünk! Gyere!-kulcsoltam össze a kezeinket ,majd magam után húztam. Pár házzal arrébb a kocsija mellett álltunk meg. Nekidőltem a szürke bugattijának ,majd lassan szembe fordultam vele.
-Sajnálom Chris! Sajnálom ,hogy ma ennyire bunkó voltam. Én...én csak rettentően dühös vagyok rád ,mert nem vagy velem őszinte. Miért hazudsz nekem Chris?- motyogtam halkan , hangom majdnem elcsuklott csupán a gondolattól is hogy nem én vagyok az egyetlen lány az életében. Üres tekintettel bámult rám egy ideig aztán hátat fordított nekem és idegesen fel-le járkált előttem.
-Szeretsz még?-suttogtam olyan halkan hogy talán meg sem hallotta. Újra felém fordult ,mikor megpillantottam könnybe lábadt szemeit ,tudtam hogy fáj neki erről beszélni. Hirtelen felém iramodott ,testét teljesen az enyémnek szorította. A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset ,majd zokogva a nyakamba omlott.
-A francba is. Hogyne szeretnélek Emily ,hiszen miattad költöztem ide. A világ másik végére.-nyomott egy puszit az arcomra ,majd folytatta remegő hangján.-Én nem mondtam el neked a dolgot ,mert nem akartalak elveszíteni.Nem akartam hogy összetörj. Mert tudtam ,hogy vissza fogsz menni Justinhoz.-ledermedve álltam a karjaiban. Még sohasem láttam ennyire összetörve Christ.
-Hányszor történt meg?-behunytam a szemem ,majd vártam a választ ami engem is össze fog törni.
-Négyszer.-dadogta ,majd rögtön magyarázkodni kezdett.-Én...én tényleg szeretlek Em és próbáltam hűséges maradni hozzád. De láttam rajtad ,hogy mennyire hiányzik Justin ,hiába próbáltad tagadni és én nem bírtam elviselni a gondolatot. Úgy éreztem ha piába folyton a bánatom ,minden jobb lesz.De minden csak rosszabb lett...Én azt hiszem megváltoztam Emily. Már nem érdemellek meg. Sajnálom hogy csalódnod kellett bennem.-kezeit az arcomra tette.Homlokát az enyémnek támasztotta és behunyta a szemeit.Ha semmit sem sejtettem volna erről az egészről ,most valószínűleg üvöltöznék vele.De tudtam hogy megcsalt ,tudtam hogy fájni fog ha őszintén elmondja a történteket. De már nem tudunk változtatni azon ami történt és túl kellett esnünk ezen a beszélgetésen.Gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcáról ,próbáltam válaszra nyitni a szám ,de nem tudtam mit mondhatnék neki. Észre sem vettem mikor préselte az ajkát az enyémnek.Képtelen voltam ellökni magamtól ,pedig minden okom meg lett volna rá.Csak hagytam hogy azt tegyen velem amit akar ,hisz utoljára viselkedhetünk úgy mint akik szerelmesek egymásba.
- Szeretlek Emily.Éppen ezért engedlek el.-lehelte az ajkaimra miután elhúzódott ,elengedte a kezem ,majd beszállt az autójába és ott hagyott.Én pedig csak bambultam magam elé percekig. Nem tudtam elhinni ami történt ,nekem szinte egy szót sem kellett mondanom ,mégis megértette mit akarok.Mintha tudta volna hogy mit fogok mondani,úgy beszélt. Hálás voltam neki ezért ,mert én egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam kimondani.Ő megtette helyettem és mindkettőnknek fájt de ez így volt helyes. Nem éreztem még késznek magam arra ,hogy visszamenjek a szobámba.Oda ahol vár egy másik fiú ,akit szeretek.Most egyetlen dologra volt szükségem ,méghozzá arra hogy egyedül legyek. Szipogva indultam el a nagyi hátsókertjébe .Szerencsére nem adtuk el a házat a családom halála után sem ,így bármikor átnézhettem ide ha úgy tartotta kedvem. Jobb helyet pedig el sem tudnék képzelni magamnak ahol a magányos perceimet tölthetem. Szomorúan elmosolyodtam ,amikor átmásztam a kerítésen és megláttam a kis kuckót a fán ,amit régen építettünk Justinnal. 8 éve nem jártam odafent ,viszont sok szép emlékem kötődik ehhez a helyhez .Abban sem voltam biztos hogy megvan még ,így boldog voltam amikor megláttam.Szipogva másztam fel a falétrán amit még a nagypapi ütött össze deszkákból nekünk. Mikor a tetejére értem kezemmel gyorsan eltoltam a kis ajtót ,majd behuppantam a kuckóba.
-Emily!Hát itt vagy.-hallottam egy ismerős hangot valahonnan a sötétből ,majd éreztem ahogy két kar hátulról körém fonódik.Szembefordultam a hang forrásával ,majd könnyektől csillogó szemekkel néztem végig a fiún akit szeretek.
2014. december 12., péntek
13. rész (Kata:))
Justin szemszöge
- Itt vagyok...- nyugtatgattam, majd közelebb hajoltam hozzá, és puhán megpusziltam a homlokát.- Semmi baj, kicsim. Minden rendben.
Chris-t akartam elverni. De úgy, hogy ezerszer is megbánja, hogy kezet emelt Emily-re. Nekilöktem az autónak. Égett az arcom, de nem érdekelt. Megütötte Em-et. Csak ezt láttam magam előtt.
- Srácok! Elég legyen!- hirtelen meghallottam Emily hangját.
A szemem sarkából láttam, amint egy piros autó éppen kiáll a parkolóból. A srác, a volán mögött, egy telefonba magyarázott idegesen. Egy pillanat volt az egész. Elindult Em felé, teljes gázzal...
- Ne Emily! Maradj ott!- kiáltottam rémülten, amint Em letette a lábát az útra.
Alig volt egy pislogásnyi idő az egész, a piros autó máris csattanva megállt. Azonnal elengedtem Chris-t, és rohantam Emily felé. A földön feküdt, a haja fátyolként terült szét körülötte. Az arcát horzsolás borította. Nem láttam nagyon vért... de a keze természetellenesen hajlott a háta mögé.
- Jézusom!- a srác azonnal kipattant az autóból, és reszketve kezdett el járkálni.
- Hívja valaki már a mentőket!- ordítottam, és leguggoltam a hercegnőmhöz.- Emily...! Édes... Hallasz? Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, Em. Minden rendben lesz. Semmi baj, hallod? Nincsen semmi baj. Itt vagyok.
Chris ijedten rohant felénk.
- Justin, te barom!- ordított rám, remegő hanggal.- Miért kellett?
- Istenem, Chris, fogd már be!- mordultam rá.- Ez nem rólunk szól!
Kicsit visszafogta magát, és inkább csendben álldogált. Tiszta feszült volt, de pont leszartam, mi van vele: eleve miatta történt minden.
Mikor megjött a mentő, rögtön leugrottak azzal a tolóággyal a kocsi hátuljából. Segítettem nekik feltenni Emily-t a hordágyra. A mentőautóban az egyik mentős óvatosan megvizsgálta.
- A keze csúnyán eltört...- állapította meg, én pedig az alsó ajkamat beszívva feszülten figyeltem.- És egy kis agyrázkódása is lehet...- felhúzta Em szemhéját, és belevilágított a kis lámpájával.- De semmi más rendellenességet nem látok.
- Hál' istennek- sóhajtottam megkönnyebbülten. Szerencsére nem volt nagyobb baja...
- Egyébként el tudná mondani, mi történt?- kérdezte, miközben belekapaszkodott az egyik fogantyúba, mikor elindult az autó a kórház felé.
- Hosszú történet...- kínosan felnevettem, és tekintetem inkább Emily kissé lehorzsolt arcára szegeztem.- És eléggé bonyolult...
- Hátha megértem.
- Egy... egy hatalmas félreértés volt az egész- mondtam tömören.- Emily szeretne mindenkivel jóságos lenni, de az emberek néha nem viszonozzák...- mikor az Em arcán lévő kéznyomra néztem, összeszorult a szívem.- És olykor az az ember fordít nekünk hátat, akiről nem is gondolnánk, hogy ilyesmire képes.
- Te...?- ujjával Emily arcára mutatott, én pedig gyorsan megráztam a fejem.
- Dehogy is! Csak el akartam verni azt a barmot, aki megütötte...
- Az a másik srác volt az?- kérdezte kíváncsian, én pedig élveztem, hogy valakinek elmondhatom mi történt, és ő úgy tud véleményt alkotni, hogy kívülálló. Az azért mégis korrektebb.
- Aha.
- Megérdemelte volna- bólintott a mentős.- De ahogy látom, kaptál rendesen...- az arcomra nézett, én pedig csak akkor vettem észre, hogy az államon csöpög le a vérem. Odanyúltam, és kissé megtöröltem az arcomat.
- Na, igen...- halkan felnevettem, mire a mentős nekem dobott egy törlőrongyot. Megköszöntem, és óvatosan megtapogattam a szám szélét.
- Együtt vagytok?- kérdezte mosolyogva a mentős, és ránk nézett.
- Hát... Volt valami. De kezdem úgy érezni, hogy egy tévedés volt- mondtam szomorúan.
- Tévedés?- a mentős felhorkant, és hitetlenül elnevette magát.- Ha jól hallottam, miatta akartad szétverni azt a srácot! Ha ez tévedés, megeszem a mellényem.
- Jó, tény, hogy számomra nem közömbös, de már nem vagyok benne biztos, hogy érez még irántam valamit- magyaráztam, majd a kézfejemmel letöröltem a vért az arcomról.
- Hát, az ő véleményét még nem hallottuk, de szerintem...- amint ezt kimondta, Em szemhéja megremegett, és hunyorogva kinyitotta a szemeit.
- Emily- rögtön mellé hajoltam, és az ép kezét fogva csillogó szemekkel néztem rá.- Hallasz?
- Justin...Fáj a karom- nyöszörögte, és felém fordította a fejét.- Meg a fejem is...
- Semmi baj- suttogtam neki, és megsimítottam az arcát.- Minden rendben van.
Óvatosan bólintott, és összekulcsolta ujjainkat. Sóhajtva lehunyta szemeit, és úgy tűnt, visszaaludt, biztonságban érezve magát.
A mentős sokat sejtőn elvigyorodott, és elkezdte vonogatni a szemöldökét.
- Jól van már- intettem felé, mire elkezdett magában röhögcsélni.
Én pedig csak bámultam azt a dolgot, ami számomra a legkedvesebb ezen a világon.
Most
Rosie szemszöge
Rögtön felpattantak a szemeim, amikor megéreztem az érintését, és közelebb húztam magamhoz. Ami a mentőben történt... nem is igazán emlékszem rá.
- Itt vagyok, Em- mondta halkan, és megpuszilt.- Fáj valamid?
- Egy kicsit a fejem- vallottam be, majd visszadőltem az ágyba. Amint megmozdítottam a gipszbe csavart kezemet, éles fájdalom hasított belé, én pedig feljajdultam.- Meg a kezem...
Kíváncsian néztem körül: egy egyszerű letisztult szobában voltam. Mindenféle csövek voltak a karomba kötve, és egy gép idegesítően csipogott. A sarokban lévő kis asztalt, az ablakpárkányt, és a fejem mellett lévő polcot színes, gyönyörű virágok borították. Az egész folyosón érezni lehetett bódító illatukat.
- Mennyi virág- csodálkoztam. A bal kezemmel megpróbáltam magamhoz venni egy csokrot, és az egyik tű élesen belehasított a húsomba, úgyhogy sziszegve húztam vissza a kezem.
- Óvatosan- nevetett ki aranyosan Justin, majd átnyúlt fölöttem, hogy nekem adja az egyik csokrot.
Ahogyan áthajolt fölöttem, és az orromat megcsapta az illata, az az isteni, a szívverésem azonnal felgyorsult. Ez nem is lett volna baj, csakhogy A GÉP A SZÍVEMET NÉZTE, és amikor majdnem megőrültem zavaromban, a gép is kis híján megkukult.
Juss nevetve nyomta a kezembe a gazokat, én pedig próbáltam normalizálni a rendszeremet.
- Honnan vannak?- kérdeztem, miután már nem tüzelt a fejem.
- Chris hozta- mondta unottan.- Minden nap bejön...
- Mi?- kérdeztem értetlenül.- Minden nap???.... Te... mióta fekszem itt?
- Már három napja- mondta mosolyogva. Csak akkor vettem észre, hogy a szemei alatt fekete karikák húzódnak... a kialvatlanság nyomai.
- Te három napja itt ülsz mellettem?- egészen meghatódtam.
- Aha.
Úgy mondta, mintha ez tök természetes lenne. Amint a mogyoróbarna szempárba bámultam, csak akkor tisztult le igazán előttem a kép: hiszen nekem EZ A FIÚ kell. Nem Chris, és nem is más. Én mindig Justin-ba voltam szerelmes. És ez sosem változott. Miért is tagadtam? Komolyan...Erre így, a kórházi ágyhoz kötve kell rájönnöm? Istenem, Rosie! Hát hogy lehetsz ilyen suta?
- Emily- Justin riadtan hajolt a gépekhez.- Minden rendben?
És igen, A gép majdnem komolyan megkukult, mert amíg itt elmélkedtem, nőtt a pulzusom, és a szívverésem is fokozatosan gyorsult. Úgy nézett ki, mintha mindjárt meghalnék, pedig csak kamaszosan elgondolkodtam az életemről.
- Justin- a szabad kezemmel (kisebb fájdalom során) lehúztam magamhoz, a vállánál fogva.- Szeretnék neked mondani valamit. Valami fontosat.
- Mondjad, kicsim- leült a székére. Kisebb fajta nyugodtság suhant át az arcán, amikor látta, hogy nem készülök kiakasztani a gépeket.
- Kettőnkről lenne szó...- kezdtem.
És abban a pillanatban benyitott Chris. NEM LEHET IGAZ. Nem hiszem el...! Komolyan??? KOMOLYAN MOST NYIT BE? Mialatt majdnem lefordultam az ágyról, Chris mellém ért, és mosolyogva vizslatott.
- Látom, még élsz- hajolt hozzám, és valószínűleg meg akart csókolni, de esetlenül elhajoltam.
- Nem érzem jól magam...- rebegtem, nehogy megbántsam, vagy ilyenek.
A szemem sarkából segítségkérően Justin-ra pillantottam, aki a takaró alatt összefonta ujjainkat. Hirtelen felgyorsult a szívverésem, és a gépek olyan hangosan csipogtak, hogy tényleg úgy tűnt, menten elhalálozom.
- Szóljak valakinek?- kérdezte azonnal.
- Keresd meg az orvost!- utasította Justin, és látszott, hogy jól szórakozik.- Kint van a parkolóban!
Chris azonnal elrohant, Justin pedig huncutul megint a szemembe nézett.
- Mit szerettél volna mondani?- kérdezte halkan.
- Ömm...- haboztam. Nem tudtam,mit fog válaszolni... Hogyha ő nem szeret viszont??? Na, azért annyira messzire nem megyek.- Hiányzol.. És Pattie is. Nem mehetnék vissza hozzátok?
Justin annyira megörült nekem, hogy azonnal felnevetett. Két keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Végre, hogy megjött az eszed!- nevetett felszabadultan, majd magához ölelt.
- Akkor nem baj...?
- Baj?!- hitetlenül felkiáltott.- Em, annyira örülök! Nem akartam Chris-t szétrúgni, hogy gyere vissza, és nem is kell....
- De Justin...- mégis el kell mondanom neki. Nem tudom magamban tartani... A francba is, Emily! Miért vagy ilyen béna? Pff.
- Mondjad!- a szeme úgy csillogott, mint egy kisgyereknek. Egészen meglágyult a szívem.
- Ígérd meg, hogy többet nem engedsz el- suttogtam. Kissé erőltetettre sikeredett, de reméltem, meghallotta.
Justin halványan elmosolyodott, majd miközben megfogta a kezemet, odahajolt, és nyomott egy csókot a számra. (Mondhatom, rohadt vicces, hogy minden ilyen kis malőrjénél kiakasztja a gépeket...) Alig húzódott el, én máris visszarántottam, és letojva, mennyire idegesítő a csipogás, hosszasan megcsókoltam Justin-t.
- Mi ez itt??- Chris hangja kalapácsként törte szét a pillanatot. Gondolatban elküldtem a fenébe. Meg még rondább helyekre is.
- Ömm...- nem akartam letagadni, hogy csókolóztunk. Minek ment el??- Kórház.
Bár poénnak szántam, csak Justin nevetett rajta. Chris tök dühös volt. Mondani akartam neki, hogy nem az, aminek látszik, de... NEM ÉRDEKELT, HOGY LÁTTA. Olyan szinten hidegen hagyott, hogy az már fájt. Egyszerűen nem érdekelt, hogy zavarja, hogy történt valami, nem érdekelt, hogy nem esik jól neki, nem érdekelt, hogy éreznem kellene iránta valamit, amit NEM érzek.
- Emily!- közelebb sétált, a szeme szikrákat szórt.- Mi folyik itt?
- Chris, nyugi van...- próbáltam nyugtatgatni, de egy ér furán kidagadt a fején,a mitől megijedtem.
- Ne nyugizz nekem!- emelte fel a hangját, én pedig annyira megijedtem, hogy élesen belenyilallt a fejembe.- Itt megyek neked segítségért, erre....
- Csak a parkolóban keringtél, te barom- röhögött fel Justin lesajnálóan. Közénk állt, és éreztem, ahogyan elönt a nyugalom.- Amíg el van törve a keze, addig haza jön.
- Nálam van az otthona- mordult fel Chris.
- Persze... az otthona- fintorgott gúnyosan Justin.- De én hazaviszem.
Boldogan elmosolyodtam, és éreztem, hogy kissé elpirulok.
- Minden rendben?- lépett be az orvos, fehér köpenyét maga után húzva.
- Persze- mosolygott rá Justin, mire az orvos is vidámabb lett. Hiába: Juss mosolyától mindenki elolvad.- Haza vinném Em-et.
- Ez csak természetes- mosolygott az orvos, majd a fiúkat kikerülve mellém állt.
Megtapogatta a pulzusomat, megnézte és leellenőrizte az infúziómat, megnézte a fejemet, a karomat, és minden más drótot, ami rám volt kötve.
- Úgy látom, minden rendben van- úgy rám mosolygott, hogy a szeme körül összeszaladtak a ráncok. Juss mosolyogva figyelt minket.- Haza is mehetnek! De. Hogyha bármi rendellenesség van, azonnal jöjjenek be. Rendben?
- Igen, köszönöm- mosolyodtam el.
- Maga?- a doki megállt Chris előtt, és fürkészve vizslatta.- Mit keres itt?
- Jöttem a barátnőmért- felelte szemtelenül. Kedvem szerint ráüvöltöttem volna, hogy "TUDOD KI A BARÁTNŐD, TE BAROM", de valaki megelőzött.
- Úgy hiszem, ha a hölgy barátja lenne, talán itt lett volna, mikor befeküdt a kisasszony, és itt maradt volna vele- mondta sokat tudóan az orvos.
- És honnan veszi, hogy nem voltam itt?- pofázott vissza Chris.
- Valahogy láttam.- mondta az orvos, és fejbe kólintotta a mappájával, majd kisétált.
Justin szipogva próbálta leplezni a röhögését, én viszont elkezdtem nevetgélni.
- Mehetünk?- kérdezte Justin aranyosan, én pedig bólintottam.
Az orvos valószínűleg beküldte a nővéreket, mert ketten bejöttek, és leszereltek a gépekről, meg az infúzióról. Kissé megszédültem, amikor felálltam az ágyról, de Juss mellém lépett, és a karomat fogva kivezetett az ajtón.
- Most csak úgy itt hagysz?- szólt utánunk Chris. Megfordultam, Justin pedig csak a fejét fordította felé.
- Sajnálom...- mondtam halkan, majd kivonultunk a szobából.
- Itt vagyok...- nyugtatgattam, majd közelebb hajoltam hozzá, és puhán megpusziltam a homlokát.- Semmi baj, kicsim. Minden rendben.
Chris-t akartam elverni. De úgy, hogy ezerszer is megbánja, hogy kezet emelt Emily-re. Nekilöktem az autónak. Égett az arcom, de nem érdekelt. Megütötte Em-et. Csak ezt láttam magam előtt.
- Srácok! Elég legyen!- hirtelen meghallottam Emily hangját.
A szemem sarkából láttam, amint egy piros autó éppen kiáll a parkolóból. A srác, a volán mögött, egy telefonba magyarázott idegesen. Egy pillanat volt az egész. Elindult Em felé, teljes gázzal...
- Ne Emily! Maradj ott!- kiáltottam rémülten, amint Em letette a lábát az útra.
Alig volt egy pislogásnyi idő az egész, a piros autó máris csattanva megállt. Azonnal elengedtem Chris-t, és rohantam Emily felé. A földön feküdt, a haja fátyolként terült szét körülötte. Az arcát horzsolás borította. Nem láttam nagyon vért... de a keze természetellenesen hajlott a háta mögé.
- Jézusom!- a srác azonnal kipattant az autóból, és reszketve kezdett el járkálni.
- Hívja valaki már a mentőket!- ordítottam, és leguggoltam a hercegnőmhöz.- Emily...! Édes... Hallasz? Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, Em. Minden rendben lesz. Semmi baj, hallod? Nincsen semmi baj. Itt vagyok.
Chris ijedten rohant felénk.
- Justin, te barom!- ordított rám, remegő hanggal.- Miért kellett?
- Istenem, Chris, fogd már be!- mordultam rá.- Ez nem rólunk szól!
Kicsit visszafogta magát, és inkább csendben álldogált. Tiszta feszült volt, de pont leszartam, mi van vele: eleve miatta történt minden.
Mikor megjött a mentő, rögtön leugrottak azzal a tolóággyal a kocsi hátuljából. Segítettem nekik feltenni Emily-t a hordágyra. A mentőautóban az egyik mentős óvatosan megvizsgálta.
- A keze csúnyán eltört...- állapította meg, én pedig az alsó ajkamat beszívva feszülten figyeltem.- És egy kis agyrázkódása is lehet...- felhúzta Em szemhéját, és belevilágított a kis lámpájával.- De semmi más rendellenességet nem látok.
- Hál' istennek- sóhajtottam megkönnyebbülten. Szerencsére nem volt nagyobb baja...
- Egyébként el tudná mondani, mi történt?- kérdezte, miközben belekapaszkodott az egyik fogantyúba, mikor elindult az autó a kórház felé.
- Hosszú történet...- kínosan felnevettem, és tekintetem inkább Emily kissé lehorzsolt arcára szegeztem.- És eléggé bonyolult...
- Hátha megértem.
- Egy... egy hatalmas félreértés volt az egész- mondtam tömören.- Emily szeretne mindenkivel jóságos lenni, de az emberek néha nem viszonozzák...- mikor az Em arcán lévő kéznyomra néztem, összeszorult a szívem.- És olykor az az ember fordít nekünk hátat, akiről nem is gondolnánk, hogy ilyesmire képes.
- Te...?- ujjával Emily arcára mutatott, én pedig gyorsan megráztam a fejem.
- Dehogy is! Csak el akartam verni azt a barmot, aki megütötte...
- Az a másik srác volt az?- kérdezte kíváncsian, én pedig élveztem, hogy valakinek elmondhatom mi történt, és ő úgy tud véleményt alkotni, hogy kívülálló. Az azért mégis korrektebb.
- Aha.
- Megérdemelte volna- bólintott a mentős.- De ahogy látom, kaptál rendesen...- az arcomra nézett, én pedig csak akkor vettem észre, hogy az államon csöpög le a vérem. Odanyúltam, és kissé megtöröltem az arcomat.
- Na, igen...- halkan felnevettem, mire a mentős nekem dobott egy törlőrongyot. Megköszöntem, és óvatosan megtapogattam a szám szélét.
- Együtt vagytok?- kérdezte mosolyogva a mentős, és ránk nézett.
- Hát... Volt valami. De kezdem úgy érezni, hogy egy tévedés volt- mondtam szomorúan.
- Tévedés?- a mentős felhorkant, és hitetlenül elnevette magát.- Ha jól hallottam, miatta akartad szétverni azt a srácot! Ha ez tévedés, megeszem a mellényem.
- Jó, tény, hogy számomra nem közömbös, de már nem vagyok benne biztos, hogy érez még irántam valamit- magyaráztam, majd a kézfejemmel letöröltem a vért az arcomról.
- Hát, az ő véleményét még nem hallottuk, de szerintem...- amint ezt kimondta, Em szemhéja megremegett, és hunyorogva kinyitotta a szemeit.
- Emily- rögtön mellé hajoltam, és az ép kezét fogva csillogó szemekkel néztem rá.- Hallasz?
- Justin...Fáj a karom- nyöszörögte, és felém fordította a fejét.- Meg a fejem is...
- Semmi baj- suttogtam neki, és megsimítottam az arcát.- Minden rendben van.
Óvatosan bólintott, és összekulcsolta ujjainkat. Sóhajtva lehunyta szemeit, és úgy tűnt, visszaaludt, biztonságban érezve magát.
A mentős sokat sejtőn elvigyorodott, és elkezdte vonogatni a szemöldökét.
- Jól van már- intettem felé, mire elkezdett magában röhögcsélni.
Én pedig csak bámultam azt a dolgot, ami számomra a legkedvesebb ezen a világon.
Most
Rosie szemszöge
Rögtön felpattantak a szemeim, amikor megéreztem az érintését, és közelebb húztam magamhoz. Ami a mentőben történt... nem is igazán emlékszem rá.
- Itt vagyok, Em- mondta halkan, és megpuszilt.- Fáj valamid?
- Egy kicsit a fejem- vallottam be, majd visszadőltem az ágyba. Amint megmozdítottam a gipszbe csavart kezemet, éles fájdalom hasított belé, én pedig feljajdultam.- Meg a kezem...
Kíváncsian néztem körül: egy egyszerű letisztult szobában voltam. Mindenféle csövek voltak a karomba kötve, és egy gép idegesítően csipogott. A sarokban lévő kis asztalt, az ablakpárkányt, és a fejem mellett lévő polcot színes, gyönyörű virágok borították. Az egész folyosón érezni lehetett bódító illatukat.
- Mennyi virág- csodálkoztam. A bal kezemmel megpróbáltam magamhoz venni egy csokrot, és az egyik tű élesen belehasított a húsomba, úgyhogy sziszegve húztam vissza a kezem.
- Óvatosan- nevetett ki aranyosan Justin, majd átnyúlt fölöttem, hogy nekem adja az egyik csokrot.
Ahogyan áthajolt fölöttem, és az orromat megcsapta az illata, az az isteni, a szívverésem azonnal felgyorsult. Ez nem is lett volna baj, csakhogy A GÉP A SZÍVEMET NÉZTE, és amikor majdnem megőrültem zavaromban, a gép is kis híján megkukult.
Juss nevetve nyomta a kezembe a gazokat, én pedig próbáltam normalizálni a rendszeremet.
- Honnan vannak?- kérdeztem, miután már nem tüzelt a fejem.
- Chris hozta- mondta unottan.- Minden nap bejön...
- Mi?- kérdeztem értetlenül.- Minden nap???.... Te... mióta fekszem itt?
- Már három napja- mondta mosolyogva. Csak akkor vettem észre, hogy a szemei alatt fekete karikák húzódnak... a kialvatlanság nyomai.
- Te három napja itt ülsz mellettem?- egészen meghatódtam.
- Aha.
Úgy mondta, mintha ez tök természetes lenne. Amint a mogyoróbarna szempárba bámultam, csak akkor tisztult le igazán előttem a kép: hiszen nekem EZ A FIÚ kell. Nem Chris, és nem is más. Én mindig Justin-ba voltam szerelmes. És ez sosem változott. Miért is tagadtam? Komolyan...Erre így, a kórházi ágyhoz kötve kell rájönnöm? Istenem, Rosie! Hát hogy lehetsz ilyen suta?
- Emily- Justin riadtan hajolt a gépekhez.- Minden rendben?
És igen, A gép majdnem komolyan megkukult, mert amíg itt elmélkedtem, nőtt a pulzusom, és a szívverésem is fokozatosan gyorsult. Úgy nézett ki, mintha mindjárt meghalnék, pedig csak kamaszosan elgondolkodtam az életemről.
- Justin- a szabad kezemmel (kisebb fájdalom során) lehúztam magamhoz, a vállánál fogva.- Szeretnék neked mondani valamit. Valami fontosat.
- Mondjad, kicsim- leült a székére. Kisebb fajta nyugodtság suhant át az arcán, amikor látta, hogy nem készülök kiakasztani a gépeket.
- Kettőnkről lenne szó...- kezdtem.
És abban a pillanatban benyitott Chris. NEM LEHET IGAZ. Nem hiszem el...! Komolyan??? KOMOLYAN MOST NYIT BE? Mialatt majdnem lefordultam az ágyról, Chris mellém ért, és mosolyogva vizslatott.
- Látom, még élsz- hajolt hozzám, és valószínűleg meg akart csókolni, de esetlenül elhajoltam.
- Nem érzem jól magam...- rebegtem, nehogy megbántsam, vagy ilyenek.
A szemem sarkából segítségkérően Justin-ra pillantottam, aki a takaró alatt összefonta ujjainkat. Hirtelen felgyorsult a szívverésem, és a gépek olyan hangosan csipogtak, hogy tényleg úgy tűnt, menten elhalálozom.
- Szóljak valakinek?- kérdezte azonnal.
- Keresd meg az orvost!- utasította Justin, és látszott, hogy jól szórakozik.- Kint van a parkolóban!
Chris azonnal elrohant, Justin pedig huncutul megint a szemembe nézett.
- Mit szerettél volna mondani?- kérdezte halkan.
- Ömm...- haboztam. Nem tudtam,mit fog válaszolni... Hogyha ő nem szeret viszont??? Na, azért annyira messzire nem megyek.- Hiányzol.. És Pattie is. Nem mehetnék vissza hozzátok?
Justin annyira megörült nekem, hogy azonnal felnevetett. Két keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Végre, hogy megjött az eszed!- nevetett felszabadultan, majd magához ölelt.
- Akkor nem baj...?
- Baj?!- hitetlenül felkiáltott.- Em, annyira örülök! Nem akartam Chris-t szétrúgni, hogy gyere vissza, és nem is kell....
- De Justin...- mégis el kell mondanom neki. Nem tudom magamban tartani... A francba is, Emily! Miért vagy ilyen béna? Pff.
- Mondjad!- a szeme úgy csillogott, mint egy kisgyereknek. Egészen meglágyult a szívem.
- Ígérd meg, hogy többet nem engedsz el- suttogtam. Kissé erőltetettre sikeredett, de reméltem, meghallotta.
Justin halványan elmosolyodott, majd miközben megfogta a kezemet, odahajolt, és nyomott egy csókot a számra. (Mondhatom, rohadt vicces, hogy minden ilyen kis malőrjénél kiakasztja a gépeket...) Alig húzódott el, én máris visszarántottam, és letojva, mennyire idegesítő a csipogás, hosszasan megcsókoltam Justin-t.
- Mi ez itt??- Chris hangja kalapácsként törte szét a pillanatot. Gondolatban elküldtem a fenébe. Meg még rondább helyekre is.
- Ömm...- nem akartam letagadni, hogy csókolóztunk. Minek ment el??- Kórház.
Bár poénnak szántam, csak Justin nevetett rajta. Chris tök dühös volt. Mondani akartam neki, hogy nem az, aminek látszik, de... NEM ÉRDEKELT, HOGY LÁTTA. Olyan szinten hidegen hagyott, hogy az már fájt. Egyszerűen nem érdekelt, hogy zavarja, hogy történt valami, nem érdekelt, hogy nem esik jól neki, nem érdekelt, hogy éreznem kellene iránta valamit, amit NEM érzek.
- Emily!- közelebb sétált, a szeme szikrákat szórt.- Mi folyik itt?
- Chris, nyugi van...- próbáltam nyugtatgatni, de egy ér furán kidagadt a fején,a mitől megijedtem.
- Ne nyugizz nekem!- emelte fel a hangját, én pedig annyira megijedtem, hogy élesen belenyilallt a fejembe.- Itt megyek neked segítségért, erre....
- Csak a parkolóban keringtél, te barom- röhögött fel Justin lesajnálóan. Közénk állt, és éreztem, ahogyan elönt a nyugalom.- Amíg el van törve a keze, addig haza jön.
- Nálam van az otthona- mordult fel Chris.
- Persze... az otthona- fintorgott gúnyosan Justin.- De én hazaviszem.
Boldogan elmosolyodtam, és éreztem, hogy kissé elpirulok.
- Minden rendben?- lépett be az orvos, fehér köpenyét maga után húzva.
- Persze- mosolygott rá Justin, mire az orvos is vidámabb lett. Hiába: Juss mosolyától mindenki elolvad.- Haza vinném Em-et.
- Ez csak természetes- mosolygott az orvos, majd a fiúkat kikerülve mellém állt.
Megtapogatta a pulzusomat, megnézte és leellenőrizte az infúziómat, megnézte a fejemet, a karomat, és minden más drótot, ami rám volt kötve.
- Úgy látom, minden rendben van- úgy rám mosolygott, hogy a szeme körül összeszaladtak a ráncok. Juss mosolyogva figyelt minket.- Haza is mehetnek! De. Hogyha bármi rendellenesség van, azonnal jöjjenek be. Rendben?
- Igen, köszönöm- mosolyodtam el.
- Maga?- a doki megállt Chris előtt, és fürkészve vizslatta.- Mit keres itt?
- Jöttem a barátnőmért- felelte szemtelenül. Kedvem szerint ráüvöltöttem volna, hogy "TUDOD KI A BARÁTNŐD, TE BAROM", de valaki megelőzött.
- Úgy hiszem, ha a hölgy barátja lenne, talán itt lett volna, mikor befeküdt a kisasszony, és itt maradt volna vele- mondta sokat tudóan az orvos.
- És honnan veszi, hogy nem voltam itt?- pofázott vissza Chris.
- Valahogy láttam.- mondta az orvos, és fejbe kólintotta a mappájával, majd kisétált.
Justin szipogva próbálta leplezni a röhögését, én viszont elkezdtem nevetgélni.
- Mehetünk?- kérdezte Justin aranyosan, én pedig bólintottam.
Az orvos valószínűleg beküldte a nővéreket, mert ketten bejöttek, és leszereltek a gépekről, meg az infúzióról. Kissé megszédültem, amikor felálltam az ágyról, de Juss mellém lépett, és a karomat fogva kivezetett az ajtón.
- Most csak úgy itt hagysz?- szólt utánunk Chris. Megfordultam, Justin pedig csak a fejét fordította felé.
- Sajnálom...- mondtam halkan, majd kivonultunk a szobából.
2014. november 29., szombat
12.rész ~Evelin~
Fáradtan néztem az órára ami a velünk szemben lévő falon lógott ,közvetlenül a tábla fölött.Humán beállítottságomnak köszönhetően általában élvezni szoktam az irodalomórákat még hétfő hetedik órában is.A mai nap azonban képtelen voltam koncentrálni.Ha szerettem volna sem tudtam volna nem a srácokra gondolni ,hiszen egy csomó közös órám van velük ,így lehetetlen volt egy kicsit is megfeledkezni róluk.
-Hé Em.-bökött oldalba Alice ,aki a mellettem lévő padban ült.Gyorsan a kezembe nyomott egy cetlit ,majd írta tovább a vázlatot mintha semmi sem történt volna.Lassan kibontottam a gondosan összehajtogatott cetlit ,amin ez állt: "Emily!Minden okod meg van arra hogy haragudj rám és ne szólj hozzám.Teljesen megérdemlem.De tudnod kell hogy nem Chris hibája ami köztünk történt.Én akartam mindent ,mert szeretem ezt a srácot.Ő mondta hogy barátnője van ,de én nem törődtem azzal amit mondd.Teljesen részeg volt ,azt sem tudta mit beszél.Így kihasználtam a helyzetet.Tudom hogy ezzel nem javítottam a helyzetemen és most talán még jobban megutáltál ,de nem számít.Csak kérlek bocsájts meg Chrisnek. Köszönettel :Claire." Kikerekedett szemekkel bámultam a papírcetlit.A végére érve gyorsan összehajtottam ,majd a zsebembe rejtettem.
Elkeseredetten ballagtam ki az iskola parkolójába miután véget ért a végtelenül unalmas utolsó óránk,már nem tudtam hogy mit gondoljak.Nem tudtam kinek higyjek. Teljes mértékben össze voltam zavarodva .Át kellett gondolnom a dolgokat.Csak haza akartam érni minél előbb és bezárkózni a fürdőszobába hogy végre teljesen egyedül maradjak.A parkolóba érve teljesen lesokkolódtam amikor megláttam Christ és Justint.-Hagyjuk már Chris.Nem a te hibád?-nevetett fel idegesen Justin.Remegő hangját egyre feljebb emelve folytatta.-Hogy sikerült rávenned azt a libát hogy átverje Emilyt?Hm Chris?Válaszolj!-üvöltötte.
-Fogd be ha jót akarsz.-sziszegte Chris összeszorított fogakkal.
-Sokkal jobbat érdemel nálad.Valakit aki mellett biztonságban érezheti magát.Tudod amikor megláttam az arcát rögtön tudtam hogy te ütötted meg.-Justin hangja egyre halkabb lett,ahogy ezeket a szavakat mondta.Az arcára érzések tömkelege ült ki.Mintha fájdalmat érezne amiatt amit Chris tett velem.Közbe akartam lépni,de hirtelen mozdulni sem tudtam.Tehetetlenül néztem ahogy a két srác aki a szívemet elrabolta ,most egymást szidja.
-Cseszd meg Justin!-emelte fel a hangját ,majd hirtelen átszelte a köztük lévő távolságot és bemosott egyet Justin tökéletes arcába.
-Fáj az igazság?-fordította vissza Jus arcát.Szemeiben szinte égett a gyűlölet ,de tudtam hogy mindezt csak azért mert szeret engem.És bármennyire nem akartam beismerni magamnak ,én is szeretem őt.Váratlanul olyan dolog történt amit nem gondoltam.Justin két kezével megragadta Chris pulcsiját majd teljes erőből a kocsinak taszította.Csak most vettem észre hogy szájából szinte ömlött a vér.Na jó Emily.Szedd össze magad!Még a végén péppé verik egymást itt a suli parkolójában miattad és azt hiszem azzal senki sem járna jól.
-Srácok !Elég legyen!-léptem ki minden erőmet összeszedve az egyik autó mögül és a fiúkhoz indultam.
-Ne Emily!Maradj ott!-kiáltotta Jus mielőtt leléptem az úttestre.Tekintetéből még ilyen messziről is ki lehetett olvasni a rémületet.Nem értettem mire céloz így leléptem a járdáról.A következő pillanatban valami éles hangra lettem figyelmes.Az utolsó dolog amire emlékszem hogy a fiúk felém rohannak,majd teljesen elsötétült minden.
*8 évvel korábban*
Nevetve futottam végig a forró betonon.Anya megtiltotta hogy mezítláb szaladgáljunk az utcán Justinnal ,mivel a múltkor elvágtam a lábam egy üvegszilánkkal.Ez azonban csöppet sem érdekelt engem,abban a pillanatban megszabadítottam magam szoros papucsomtól amint anya becsukta maga mögött az ajtót.Még szerencse hogy csak egy utca választ el minket Justinéktól és nagyitól,így egyedül is átsétálhatok hozzájuk ,de szigorúan csak a járdán.
-Szia Rosie!-kiáltott fel Justin amikor odaértem a házukhoz.A lépcsőn ülve várt rám,de amikor meglátott felém futott és magához ölelt.
-Szia.Kész a házikó?-néztem rá izgatottan.Türelmetlenül bámultam rá választ várva ,majd mikor észrevettem hogy ő is mezítláb van akaratlanul elmosolyodtam.Justinnak és nekem mindig egy rúgóra jár az agyunk.Főleg ha a rosszalkodásról van szó.
-Igen.Nagypapi remek munkát végzett.-mosolygott aztán megragadta a kezem és elkezdett magával húzni a hátsó kertjükbe ,ahol szeretett tölgyfánk ágaskodott a magasba.Ugrálva haladtunk egyre közelebb a cél felé.Annyira izgatott voltam a kuckó miatt.Justinnal már minden apró részletet elterveztünk,hogy hogyan fogjuk berendezni.Beleegyezett hogy én virágokkal díszítsem ki a kis 'otthonunkat' ,de csak akkor ha megengedem hogy ő kirakja a baseballjátékosokról készült posztereit.Nem szerettem volna azoknak a csúnya bácsiknak a képét kitűzőgetni a falunkra ,de tudtam hogy csak így jöhetnek szóba a virágok ,szóval megegyeztünk.
-Állj!-dermedt meg hirtelen Justin ,ahogy már majdnem beértünk a kertbe.-Csukd be a szemed!Majd én odavezetlek!-parancsolt rám szigorúan.Nem ellenkeztem vele ,csak szerettem volna minél előbb látni az eredményt.Egyik kezemet szememre tapasztottam míg a másikat Justinéban hagytam.Éreztem a puha fűt a talpam alatt.Annyiszor jártam már ezen a helyen hogy szinte a fű tapintása alapján megállapítottam pontosan milyen messze lehetünk a fától.
-Kinyithatod a szemed!-kiáltott az unokatesóm.A következő pillanatban pedig már a létrán ágaskodott,ami fölfelé vezetett be a házikóba.Miután újra megszokta a szemem a ragyogó napfényt felnéztem a fára és egyszerűen leesett az állam amikor megláttam a gyönyörű faházat amelyet a papi épített nekem és Justinnak.
-Azta!Várj meg megyek én is!-szaladtak ki a számon a szavak.Kis lábaimmal a létrába kapaszkodtam,gyorsan szedtem a fokokat.Amikor felértem Justin nyújtotta a kezét hogy felhúzzon.A kuckó belülről is olyan csodálatos volt mint kívülről.Tágas és az ablakából szinte egész Stratfordot belehet látni.A nap hátralevő részén ki sem mozdultunk az új rejtekhelyünkről,csak akkor amikor Pattie néni ebédelni hívott minket.
-Rosie!Mondhatok valamit?-lépett mellém Justin ,miközben a kuckó ablakában ácsorogtam.A gyönyörű kilátást csodáltam ami az ablakból nyílt.Az égbolt narancssárga fényben tündökölt a lemenő Napnak köszönhetően.
-Igen!Persze.-löktem oldalba játékosan majd fejemet a vállárahajtottam.Apró sóhajtások után így szólt:
-Utálom hogy az unokatesóm vagy
-Hogy mondhatsz ilyet Justin?-löktem el magamtól ,majd duzzogva leültem az egyik sarokba ,s fejem az ölembe hajtottam.Annyira fájt hogy ezt mondta ,hiszen én pont ellentétesen éreztem.Nagyon szerencsésnek tartottam magam amiért itt van nekem Justin.Minden délután együtt játszunk,együtt írjuk meg a házifeladatunkat ,az iskolában megvéd azoktól a fiúktól akik felszoktak lökni az udvaron.Annyira megmelengeti a szívemet amikor vele vagyok ,hogy hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasomba amint meghallottam ezeket az undok szavakat.Szerettem volna erős maradni,de nagyon bántottak Justin szavai ,így hamarosan patakokban kezdtek folyni a könnyeim.Nem néztem fel de hallottam hogy odalép hozzám majd leül mellém.
-Ne sírj már te!Nem úgy értettem.-nevetett fel.Kezeivel felemelte óvatosan a fejem és a szemembe nézett.
-Azért utálom hogy az unokatesóm vagy ,mert így nem lehetek szerelmes beléd.-suttogta halkan úgy hogy csak én halljam.Apró mosolyra húzta a száját és letörölt egy könnycseppet az arcomról.Nem tudtam mit kellene felelnem erre, így megfogtam a kezét amelyet az arcomra tapasztott ,majd nyomtam egy puszit az arcára.Mivel már későre járt anya pár percen belül megérkezett értem.Szomorúan elköszöntem Justintól és Pattie nénitől majd haza indultunk.Útközben megint leszidott anya mivel megtudta hogy egésznap mezítláb szaladgáltunk.Apu már az ajtóban várt minket otthon.
-Sziasztok drágáim!-mosolygott kedvesen majd átölelte anyut és megcsókolta.Csodálkozva néztem őket ,miközben eszembe jutott amit Justin mondott ma.Hogy nem lehet szerelmes belém,mert az unokatestvére vagyok.Vajon honnan tudta ezt?Lehet hogy Pattievel beszélgetett erről.
-Szia prücsök!-kapott fel apu a karjaiba.Nyomott egy halom puszit az arcomra,miközben becipelt a kanapéra.
-Beszélnünk kell Emily!-ült le anyu is mellénk ,de ő nem mosolygott.Mindig akkor szokott így nézni rám amikor szobafogságot kapok,így biztos voltam benne hogy most is ez fog következni.
-Nagyszerű hírünk van !Apa kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot az egyik munkatársától.Ha minden jól megy jövőhéten elköltözünk Ausztráliába,hogy apa eltudjon kezdeni dolgozni.
-De attól minden nap átjöhetek Justinhoz és nagymamihoz ugye?-néztem kétségbeesetten hol apára ,hol anyára.Reménykedtem benne hogy nincs messze Ausztrália ,mert ha messze van én biztos hogy nem költözök oda.
-Nem kicsim!Sajnálom ,de Ausztrália a világ másik felén van.De évente egyszer talán eltudunk látogatni majd ide Stratfordba és nem adjuk el ezt a házat sem.Jó lesz nyaralónak.-nagyon mérges lettem.Miért mondd ilyeneket anya?Nem költözhetünk el.Nem hagyhatom itt a rokonaimat.Felpattantam a kanapéról és felrohantam a szobámba amilyen gyorsan csak tudtam.Magamra zártam az ajtómat ,majd az ágyamra rogytam és hatalmas erővel kitört belőlem a sírás.Nem akartam elköltözni Stratfordból.Nem akartam itt hagyni az unokatestvérem aki szerelmes belém.Justin sosem hagyja hogy rossz dolog történjen velem .Nem akarok olyan helyen lakni ahol ő nincs ott.
*napjainkban*
-Rosie!Minden rendben!Csak álmodsz!Kelj fel!-hallottam halk suttogást a fejem mellől.Hirtelen éles fájdalmat éreztem a fejemben.Megpróbáltam lassan kinyitni a szemeimet hogy megnézzem hol is vagyok,mire meleg kéz érintette meg az arcom.
-Justin?-nyöszörögtem,amint körbenéztem a fehér üres szobán.A jelek.szerint egy kórteremben vagyok.Az hogy mi történhetett velem ,nem rémlett.
-Én vagyok édes!-nézett rám gyönyörű barna szemeivel ,majd megpuszilta összekulcsolt kézfejeinket.
-Nem akarlak elveszíteni...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)