15. rész (Kata:))

Rosie szemszöge
Justin lépett ki a sötétségből. Amint megláttam, a szívem, mintha vaj lenne, azonnal elolvadt, és köbö négyszer kisebb lett. Olyan erősen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt. Összepréseltem a fogaimat, és próbáltam tudomást sem venni a lelkembe lüktető fájdalomról, ami egészen a bensőmig hatolt, és úgy folyt át a mindenemen, mintha ez természetes lenne.
Justin közelebb lépett, nekem pedig nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne rohanjak a karjaiba azonnal. Kíváncsi voltam a reakciójára. De Justin csak kedves tekintettel nézett rám, amitől annyira megsajdult a szívem, hogy féltem, nem éli túl.
- Semmi baj, Em- mondta halkan. A szája széle felfelé görbült, és ahogyan a kezét nyújtotta felém, éreztem, hogy a jó szándék vezérli.- Semmi baj.
Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, amennyire csak bírtam. A szemeim viszont megteltek könnyekkel, semmit sem törődve azzal, hogy eszem ágában sincsen sírni. Juss jelenléte teljesen megbolondította a pulzusomat. Végül beletörődtem a sorsomba, és mielőtt Justin karjába vetettem volna magam, megtöröltem az arcomat.
Justin erősen magához szorított, mégsem volt kellemetlen a közelsége. Inkább olyan megnyugtató volt. És biztonságban éreztem magam.
Justin leült a padlóra, engem pedig az ölébe húzott, ügyelve arra, nehogy fájjon a karom. Mikor elhelyezkedett, csak arra várt, hogy kiadjam magamból a dolgokat. Pár pillanat telt el csendesen, majd, mintha elvágtak volna egy szalagot, hangosan felsírtam. Juss a hajamat simogatva csitítgatott. Olyan voltam, mint egy kisgyerek. Tisztán emlékeztem, hogy ez már egyszer megtörtént. Csak nem ugyanígy.

Elkeseredetten bámultam a porcelán baba után. Csak véletlen löktem meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy kipottyanjon az ajtón, és darabokra törve érkezzen a földre. Annyira megriadtam, hogy már másztam is ki, hogy utána vessem magam... de Justin elkapta a karomat.
- Emily, mit csinálsz?- kérdezte ijedten.
- Leesett- panaszoltam neki, a hangomat pedig a sírni vágyás fojtogatta.- Leesett a babám!
- Jaj, ne sírj ezért, Emily!- Justin arca megenyhült, és behúzott a faházba.- Apa majd biztosan megragassza neked.
- De összetört- teljesen elszontyolodtam. 
- Jól van na, gyere ide- Justin lehúzott maga mellé. Olyan mélyen érintett a baba elvesztése, hogy amint éreztem Justin ölelő karját, elsírtam magam. 
Olyan kisgyerekes bőgés volt ez. Juss nyugtatgatott, de teljesen ő sem tudta kiűzni a fejemből a szomorúságot. 

Most is ez volt. Justin védelmezően fonta körém a karjait, én pedig megállás nélkül zokogtam. Mindenért sírtam: nagyiért, apáért, anyáért, Chris-ért, azért a babáért, a kezemért, Justin-ért. Sírtam azért, amiért sírnom kell, és sírtam a tehetetlenségemért. Olyan szinten sajnáltam magam, ahogy sírok, hogy ennél jobban már nem bírtam sírni. Fájt a tüdőm, a szemem csípett, a nyálam ragadt, az orrom folyt... de Justin meg se rezdült. Úgy ült mellettem, mint a kis angyal. Néha megpuszilta a fejem (olyankor jobban rákezdtem), néha pedig halkan motyogott valamit. Nem éreztem kínosnak a helyzetet, mert igazából nem volt az. Ha valaki kívülről lát minket, egy elveszett fiatal lányt lát, és egy helyes srácot, aki próbál lelket önteni belé. Nem tűnt semmi sem különösnek. Hiszen ez csak az életem. Csak az az életem, ami akkor összetörve hevert valahol a faház aljában, ahová a porcelán babámat is leejtettem. Egyetlen mozdulat, egyetlen mondat elég, hogy az egészet tönkretegye az ember, amiért idáig dolgozott. Nem kegyetlenségből. Csak így történt.
- Mi történt?- kérdezte halkan Justin.
Szipogtam még egy ideig, de aztán felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Egy köcsög barom vagyok- közöltem, majd megtöröltem az arcomat.
- Mi?- Juss meglepődött.- Ne hülyéskedj, Em! Nem vagy az.
- Dehogynem, Justin... Elküldtem. Vagyis. Elment. Chris magától elment. Gonosz voltam vele. Szörnyű ember vagyok.
Justin éppen ölelt volna át, de keserű mosollyal megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy most sajnálnod kéne.
- Akkor mit csináljak?
- Mondd azt, hogy bunkó voltam vele- ajánlottam neki.
- Ilyet nem mondok- rázta a fejét Justin.
- A kedvemért- kértem.- Nem kell komolyan gondolnod, de most mondd az arcomba, kérlek. Komolyan.
Juss hitetlenül megrázta a fejét, majd mélyen a szemembe nézett. Komoly volt a tekintete, és hideg.
- Bunkó voltál. Hatalmas bunkó voltál, Emily, amiért hagytad elmenni azt a fiút. Bunkó voltál. Megérdemelt volna egy esélyt. Mindenkinek jár egy esély, de te nem adtál neki. Szégyelld magad.
Mintha egy hatalmas kő esett le volna vállamról, átszánkázott rajtam a megkönnyebbülés. Jól esett most ezt hallani Justin-tól, és pontosan tudtam, hogy a lelkem mélyén arra volt szükségem, hogy valaki helyre rakja a fejemben a dolgokat. Magamban is tudtam, hogy egy paraszt voltam Chris-szel, de jobb volt most mástól hallani.
- Remélem tudod, hogy ez most rémesen furán hangzott- jegyezte meg Justin. Megfogta a kezemet, és közel húzott magához.- De nem kell aggódnod, Em. Én itt vagyok neked, és tudod, hogy rám számíthatsz.
- Justin...- óvatosan elhúzódtam tőle, hogy ne vegye bántásnak, ugyanis nem annak szántam. De úgy éreztem, hogy képtelen vagyok most bármit kezdeni a fiúkkal. Elegem volt belőlük. Egy időre, legalábbis.
- Mi az?
- Én... nem akarlak megbántani. De az a helyzet, hogy most nekem egy kis időre lenne szükségem. Tudom, és köszönöm, hogy mellettem vagy, meg minden, de most nem érzem úgy, hogy azonnal tovább tudnék lépni. Csak egy kis idő kell, hogy megnyugodjak fejben, meg mindenhogy, és akkor...
- Rendben- mosolyodott el Justin. Kérdőn néztem rá, úgyhogy megsimította az arcomat.- Ha idő kell neked, akkor nem fogom sürgetni. Amúgy is: jobb szeretem, amikor nyugodt vagy.
- Komolyan nem gond?- el se hittem, amit hallok.
- Dehogyis- mosolygott kedvesen.- Várok rád, Emily. Annyit várok rád, amennyit csak akarsz. Remélem, ezt tudod.

2 héttel később
Az iskolában
- Em! Beszélhetnénk?
Justin megragadta a karomat, és rángatott az udvarra.
Pontosan két hét telt el a faházas szitu óta. Justin és én, mintha összenőttünk volna. Vagyis, minden a régi. Visszaköltöztem hozzájuk, úgy tűnik, véglegesen. Pattie irtó boldog volt, amikor együtt visszamentünk hozzá.
- Miről van szó?- kérdeztem Justin-t.
Az iskola falain a rikító narancssárga szórólapok hirdették az ebédbefizetést, a diák gyűléseket, és a szülői értekezletet. Ezúttal azonban egy elegáns, babarózsaszín papír is kitüremkedett a többi között: egy hét múlva, szombaton lesz az iskolabál. Már minden diák tiszta lázban van, bár még egy hét bőven van addig. Idén fiúk választanak partnert, de mint megtudtam, tavaly hölgyválasz volt. Ami azt illeti, páran már engem is elhívtak, de még senkinek sem mondtam igent. Egyetlen kérdésre vágytam csak, egyetlen emberrel mentem volna szívesen, és közben reménykedtem, hogy el fog hívni magával.
- Tudod, van ez a bál dolog...- Justin láthatólag zavarba jött: irtó aranyosan a hajába túrt, és láthatólag nem találta a szavakat.
- Igen?- a szívem ezerrel feldübörgött, és igazán nem értettem, hogy miért: én mondtam Justin-nak, hogy időre van szükségem, erre pedig kis híján szívrohamot kapok, amikor előrukkol ezzel a bál dologgal. Gratulálok, Emily. Pff.
- Na, szóval... Mivel én se akarok mást elhívni, és te sem... Vagyis hát...- olyan édes volt, ahogyan keresgélte a szavakat, hogy majdnem megzabáltam.- Tudom, hogy te mondtad, hogy időre van szükséged, meg minden... de arra gondoltam, hogy talán... tudod, ketten... vagy hát...
- Szívesen elmegyek veled a bálba, Justin- mosolyodtam el.
- Komolyan? Vagyis... rendben... oké...
Felnevettem, és megöleltem Juss-t. Ő pedig szerintem hálás volt, amiért megkönnyítettem a dolgát. Kézen fogott és visszamentünk a terembe.
Oké, elmagyarázom. Ez a "kézen fogom" meg ez a "megölelem" dolog baráti. Legalább is MÉG baráti. Amióta Chris-szel szétmentünk, igyekszem elkerülni. Nem csak azért, mert már mind kettőnknek kellemetlen, de most már neki is kezd visszaállni az élete a normálba, és nem gondolom, hogy abban a "normál" életben nekem szerepem van. Legalább is egy ideig biztosan nem. Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy most megvagyunk a seggünkön, és nem szeretnénk azzal felzavarni a hirtelen támadt nyugalmat. Úgyhogy, most egy úgymond, "néma szünet" van.
Bár, amíg Justin ilyen kitartóan mellettem van, és mindenben segít, addig én vagyok a legboldogabb ember. Igaz, semmi "szerelmi" vagy éppen "járunk" szitu nincs, de én mégis meg vagyok elégedve ez egész helyzettel. Úgy érzem, soha ilyen boldog nem voltam, annak ellenére, hogy eddig még egyetlen csók sem csattant el, és hogy nem is arra hajazunk, hogy bármi történjen. Majd mindent a maga idejében.

- Pattie!
Amint hazaértem, azonnal Pattie-hez rohantam, aki éppen a konyhában sütött. Justin felment a szobájába (más kérdés, hogy felküldtem, mondván "csajos dolog". Oké, ekkor már magától felmenekült...), úgyhogy simán tudtam Pattie-vel beszélni.
- Mondjad- nézett rám mosolyogva. Letelepedtem egy bárszékre, és felkönyököltem a pultra.
- Justin meghívott a bálra!
- Rosie, ez nagyszerű!- csillant fel a szeme, én pedig boldogan elvigyorodtam.
- De nincs ruhám...
Pattie lecsapta a kést, amivel éppen szelt valamit, ledobta a kötényét, és mellém lépett.
- Holnapra sok tanulnivalód van?
- Nem vészes- vigyorodtam el önfeledten.
- Akkor megyünk vásárolni.

2 hét múlva
A bál előtt
Justin szemszöge
Anya lerángatott, amíg Em elkészül ott fent. Látni akartam, amikor kilép a szobájából, de anya szerint az balszerencsével jár. Mondani akartam neki, hogy az az esküvőkön szokott lenni, de inkább csak mosolyogva megráztam a fejem.
A kanapéra telepedtem, anya pedig fel-alá járkált, és mindenféle csajozási tanáccsal látott el.
- Ne feledd, csak lassú számnál ér megfogni a lány derekát! Nagyon szeretlek, kicsim, de te is tudod, hogy a fiúk esze könnyen elvész egy ilyen Rosie-féle bombázó láttán.
- Értem, anya- vágtam rá, mielőtt még másra is kitérne.- Em... nem tipikus bombázó. Ő más.
- Jaj, édesem- anya meghatottan szippantott egyet, aztán mérgesen meredt rám.- Állj fel, de azonnal! Könyörgöm, bálba mész! Istenem, olyan férfi vagy! Összegyűröd a nadrágod!
Így jár az ember, ha az anyja allergiás az össze gyűrött öltönyre. Miután mosolyogva megigazította a masni nyakkendőmet, könnyes szemmel megsimította a hajam.
- Olyan büszke vagyok rád... Olyan nagyfiú lettél.
- Köszi, anya- biccentettem.- De a hajam! Elrontod! Naa!
Anya legyintve vállon lökött, és a lépcső irányába fordult. Hirtelen éreztem, hogy Emily lépked le a lépcsőn, pedig látni nem láttam. A vér hevesen zubogott az ereimben, a szívem pedig össze-vissza kalapált a bordáim között. Először csak Em lábait láttam meg, márkás cipőbe bújtatva. Majd a karcsú vádliját, és végül a keskeny, formás derekát pillantottam meg. Persze ez nem volt olyan nagy szám, de amikor az arcát megláttam, elakadt a lélegzetem. Mosolygott, gyönyörű szeme ki volt emelve, kis cicás sminkkel, a szája pedig olyan színű volt, mint a ruhája: barack. A haja össze volt fogva, és kis, kócos kontyot alkotott a feje tetején. Pár fürt szabadon lengett a halántékán, ahogy mellénk ért.
- Istenem, Rosie!- csapta össze a tenyerét anya meghatottan, mire Em elpirult, és hosszú pillái alól rám nézett.
- Gyönyörű vagy- mondtam halkan, és megfogtam a kezét, mire, mintha megkönnyebbülés futott volna át az arcán.
- Egy fényképet!- szólt anya, majd beállított minket egymás mellé, és már szaladt is a gépért.
- Te sem nézel ki rosszul- nézett fel rám mosolyogva Emily, mire elvigyorodtam.
- Úgy érzem, ma sokan irigyek lesznek rám.
- Hát, igen. Nem mindenki tapasztalhatja az élményt, hogy szerény személyemmel mehet bálba.
Hangosan felnevettem, és átkaroltam Emily vállát. Semmi sem akadályozta meg, hogy ez a nap felhőtlenül boldog legyen.
- Itt is vagyok. Álljatok be!- utasított minket anya.
Átkaroltam Emily derekát, magamhoz húztam, és miközben a hajába pusziltam, elnéztem felette. Anya elsütötte a képet, és meghatottan megtörölte az arcát.
- Olyan szépek vagytok... Istenem, menjetek már, mielőtt elsírom magam!
Nevetve adtunk neki egy puszit, majd sietve kimentünk a házból.

A suliban
Rosie szemszöge
Justin kezét fogva vonultunk végig a táncoló, nevető párok között. Maga után húzva "tört" a tömeget, és néha hátramosolygott, amitől a pulzusom köbö az egekbe ugrott. Mikor megálltunk a táncparkett közepén, a zene boldog dübörgése járta át a testem. Mindenki nevetett, és röhögött, a tornacsarnok egyik sarkában öltönyös fiúk röhögtek egymáson, a térdüket csapkodva. A másik sarokban lányok álltak csoportosan, egymást fotózták, és néha hangosan felnevettek. A zene elnyomott minden más hangot. Ahogy Juss felé fordultam, láttam a barna szemében megcsillanó fényeket. A DJ az emelvényen éppen arra kérte a tömeget, hogy éljenezzenek.
- Örülök, hogy meghívtál- mondtam, kisebb csend után. Justin elmosolyodott.
- Nálam nem jobban.
- Igazából- kezdtem, majd megragadtam a kezét.- Nincs igaza anyukádnak.
- Miben?- csodálkozott el, én pedig mosolyogva a derekamra tettem a kezeit, és a nyakát át kulcsolva a kezemmel, közelebb húztam magamhoz.
- Nem csak a lassú számnál ér megfogni egy lány derekát- mondtam, a szemébe nézve.
- Hallottad?- kérdezte, és a szája sarkában mosoly bujkált.
- Igen- mosolyodtam el.
Annyira reménykedtem benne, hogy megszólal egy lassú szám, hogy az már fájt. De, mintha csoda történt volna, a DJ hangosan, mégis aranyosan belekiabált a mikibe.
- Látom, kezd elszabadulni a pokol. Nyugi, emberek! Azonnal kaptok egy kis romantikázást a bálba! Mégpedig Miley Climb című dalával indítok. Nem azért, mert meg akarom magam utáltatni veletek, hanem mert ez egy nyálas számnak tűnik... Vigyázzatok egymásra!
És felcsendült Miley Cyrus dala. Justin elmosolyodott, és közel húzott magához. Ahogyan a vállára hajtottam a fejem, láttam, ahogyan pár, az előbb röhögő srácok közül, átvág a termen, és odamegy a csoport lányhoz, majd felkér pár lányt. Vörös lett a csajok arca, és zavartan megragadták a fiúk kezét, hogy aztán együtt léphessenek a többi táncoló pár közé.
- Igazából- szólalt meg Justin, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.- Mindig erre a pillanatra vártam.
Éppen kérdezni akartam, hogy miért, amikor a számra tapasztotta a száját. Először meglepődtem, aztán pedig éreztem, ahogyan az izmaim kezdenek ellazulni. Hagytam, hogy Justin szorosan magához húzzon, hogy a szájával szétnyissa az enyémet, és hogy megcsókoljon. Hirtelen minden megszűnt körülöttünk: csak ő volt, és én. Minden más egybeolvadt. Ahogyan a hajába túrtam, éreztem, hogy elmosolyodik csók közben. Olyan erővel zubogott a vér az ereimben, hogy kis híján szívinfarktust kaptam. Minden pillanattal csak egyre jobban vágytam Justin-ra. Nem akartam elválni tőle, ha csak levegő miatt is. Mikor már nem bírtam tovább szusszal, zihálva a homlokának döntöttem az enyémet, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Vártam rád, Em- mondta halkan.
- Tudom- suttogtam. Mélyen beszívtam a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.- És épp eleget.
Majd ezúttal én csókoltam meg. Olyan mohón, hogy azt hittem, ki fog nevetni. De ehelyett csak átkarolt, és csókolt. Közben a DJ valamit mondott, és számot váltott: ezúttal Taylor Swift Love Story-ja szólt.

14.rész ~Evelin~

Néma csendben ültünk egymás mellett Justinnal a kocsiban hazafelé ,próbált velem kommunikálni ,mire én csak egy szóval válaszoltam.Szerettem volna vele beszélgetni ,de nem most.Most valahol egészen máshol járt a fejem. Behunytam szemeimet ,hogy végig tudjam gondolni az összekuszálódott életem. Istenem!Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lenni? Most sokkal egyszerűbbek lennének a dolgok ha nem látogatunk el anyáékkal ide Strartfordba a nyáron.Akkor még mindig élnének a szüleim és csodálatos utolsó évem lenne a gimiben a legjobb barátaimmal ,a szerelmemmel. De mióta ide kellett költöznöm minden megváltozott.Tudom hogy régi tökéletes életem nem kaphatom vissza többet.Össze kell szednem magam ,nem folytatódhatnak tovább így a dolgok.Nagyon bunkón viselkedtem ma Chrissel a kórházban ,ami szokatlan tőlem.Nem tudom mi ütött belém.Nem okozhatok többet fájdalmat a számomra fontos embereknek.Mélyen beszívtam magamba a levegőt gondolkodás közben.Azonnal megéreztem Justin finom illatát ,amitől bármelyik pillanatban el tudtam olvadni.Biztos vagyok benne hogy ennek az illatnak egyetlen nő sem tud ellenállni.Én pedig főleg nem Hatalmas erőfeszítésembe került hogy ne boruljak azonnal a nyakába,de gyorsan összeszedtem magam és tovább gondolkodtam azon hogy hogyan tovább.Szeretem Christ ,de már nem olyan a kapcsolatunk mint régen.Közel sem olyan.Bármennyire fájt ,be kellett vallanom magamnak hogy Chris teljesen megváltozott.Már nem ugyan az a mintabarát aki bármit megtenne a barátnőjéért ,s még csak rá sem néz más lányokra.A mostani helyzethez képest azt volt nehéz elhinni ,hogy valaha ilyen tisztességes volt. Még mindig benne él az a régi fiú ,de a visszahozására próbált kísérleteim mindig kudarcot vallottak ,ő már más ember volt. És bár Claire és Chris határozottan tagadja hogy viszonyuk van egymással ,tudom hogy hazudnak nekem.Istenem ,hiszen csak rájuk kell nézni. Számtalanszor vettem észre hogy lopva Chris Clairere kacsint a suli ebédlőjében miközben engem szorongat a karjában.Több embertől is visszahallottam hogy látták őket smárolni a városban és amikor meghallotta Justin a telefonbeszélgetésüket a fürdőszobában. Akkor tudatosult bennem hogy talán tényleg igazak a pletykák amikre azelőtt rá sem hederítettem.Feltétel nélkül megbíztam Chrisben addig a pillanatig ,azóta viszont mindenhol a megcsalásra utaló jeleket figyelem. Egyre szomorúbb lettem kihaló kapcsolatunkban ,ugyanis a lopott pillantások továbbra is jelen voltak köztük és a pletykák is tovább terjedtek.Véget kell vetnem ennek a hetek óta tartó szenvedésnek ,de nem így.Nem ilyen módon kell kilépnem egy két éves kapcsolatból mint ma a kórházban.Lehet hogy Chris megváltozott ,de attól neki is vannak érzései és bármilyen hibát követett el ellenem ,nekem tiszteletben kell tartanom azokat. A kórházból hazaérve Pattie már az ajtóban állva várt minket és titokzatos módon azt is tudta hogy hazaköltözöm.Gondolom küldött neki Justin egy smst ,mert telefonálásra nem volt időnk.
-Szia Emily!Jól vagy kicsim?Annyira aggódtam érted.Minden rendben?-ölelt át gondoskodóan a nagynéném majd alaposan végig nézett rajtam mintha a nyomokat keresné amit a baleset hagyott ,majd kiszúrta a bal kezem ami most könyékig gipszbe állt.
-Szia Pattie.Igen jól vagyok,szerencsére.De nagyon elfáradtam.Jobb lesz ha most azonnal megyek is aludni ,mielőtt zombi leszek.-próbáltam egy kicsit viccelődni,de senki nem nevetett rajta és egy kicsit kínos volt.Tudtam hogy látják rajtam valójában nem vagyok jól.A fenébe is hogy ilyen piszok jól ismernek.
-Akkor beviszem neked a vacsorát a szobádba.De enned kell.Elég sápadt vagy.-kémlelt aggódó szemeivel miközben megpaskolta a vállam.
-Rendben.Köszönöm.-varázsoltam végül egy hálás mosolyt az arcomra.Már majdnem elindultam a szobámba ,de eszembe jutott valami amit még el akartam mondani Pattienek.Visszafordultam Pattiehez és Justinhoz akik épp egymást ölelgették.-Ja és...Pattie.Nem bánnád ha visszaköltöznék?-suttogtam halkan.Féltem hogy azt mondja ha egyszer elköltöztem ne menjek vissza ,de ezt elég valószínűtlennek tartom, egyátalán nem így ismertem meg.
-Emily.Ne butáskodj kicsim.Nagyon boldog voltam amikor szólt Justin hogy szeretnél hazaköltözni.Hiányoztál nekem ,na meg persze a fiamnak is.El volt veszve ,teljesen.-nevetett miközben fejét köztem és Justin közt ingatta.Éreztem hogy kicsit elpirulok,Justinra néztem aki elképesztő mosolyával csak is engem méregetett.
-Ez nem is igaz anyu.-csóválta a fejét ,de le lehetett olvasni az arcáról hogy máshogy gondolja.Odasétáltam hozzájuk hogy mindkettőjüket óvatosan átöleljem.
-Ti is hiányoztatok nekem és nagyon köszönök mindent.-nyomtam egy puszit az arcukra ,majd besiettem a szobámba hogy végre egyedül lehessek.
-Jóéjt Emily!-kiabáltak utánam egyszerre.
-Jó éjt!-kiabáltam majd magamra zártam az ajtót.Gyorsan előhúztam a zsebemből a telefont ,hogy felhívjam Christ.Muszáj beszélnem vele.
HÍVJ FEL EM!HIÁNYZOL! bukkantam rá egy SMS-re a telefonomban amit nem rég küldhetett.
KÉRLEK NE HAGYJ EL!SZERETLEK! olvastam rögtön a következőt.Azonnal hívni kezdtem , rekedtes hangja első csörrenés után megszólalt a telefonban.
-Hiányzol!-suttogta halkan.
-Chris!Én...sajnálom ami ma történt.Beszélnünk kell! El tudnál jönni értem most?
-Igen.Persze.10 perc és ott vagyok.
Pár perc múlva jöttem rá hogy törött kézzel kicsit nehéz lesz kimászni az ablakomon ,de már nem volt mit tennem Chris leparkolt pár házzal odébb és várt rám.Mikor kikukucskáltam az ablakomon hogy felmérjem a helyzetem láttam hogy ez nem fog menni.Túl magasan vagyok és le kellene ugranom,viszont nem szeretném eltörni a másik kezem is.Így elkeseredve állapítottam meg hogy segítséget kell hívnom.
-Chris!Akadt egy kis gond!Tudod törött kézzel nehezebben megy az ablakon kiugrás.Kérlek segítenél?-suttogtam halkan a telefonban. Az előbbi feszültség egy pillanat alatt eltűnt a hangjából és éreztem még a telefonon keresztül hogy elmosolyodott. Míg én kínosnak találtam a helyzetet ő valószínűleg majdnem kiugrott a bőréből hogy segíthet nekem.Pillanatok múlva mosolyogva állt az ablakom alatt.Mikor odaért én már az ablakomban ültem ,mindkét lábam kilógatva és csak rá vártam
-Na gyere te kis sebesült!-tárta ki karjait majd szemből az ölébe kapott. Hosszú pillanatokig bámultuk így egymást , gyönyörű szemeit csodáltam. Egy percre teljesen megbabonáztak. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy mindjárt megcsókol és én képtelen leszek ellenállni neki ,de meglepetésemre ő törte meg a pillanatot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam ,hiszen neki köszönhetően nem követtem el újabb hibát. Azért hívtam ide ,hogy végleg szakítsak vele. Így viszont csak még jobban fájdítom mindkettőnk szívét.
- Miről szeretnél velem beszélni Emily?- kérdezte miközben óvatosan letett a földre.Barna szemeit egy pillanatra sem szakította el az enyémektől. Előbbi vidám tekintete most szomorú volt. Megbántottam őt ,tudtam hogy fáj neki ,de ő is megbántott engem ,azzal hogy nem hűséges hozzám.
-Ne itt beszéljünk! Gyere!-kulcsoltam össze a kezeinket ,majd magam után húztam. Pár házzal arrébb a kocsija mellett álltunk meg. Nekidőltem a szürke bugattijának ,majd lassan szembe fordultam vele.
-Sajnálom Chris! Sajnálom ,hogy ma ennyire bunkó voltam. Én...én csak rettentően dühös vagyok rád ,mert nem vagy velem őszinte. Miért hazudsz nekem Chris?- motyogtam halkan , hangom majdnem elcsuklott csupán a gondolattól is hogy nem én vagyok az egyetlen lány az életében. Üres tekintettel bámult rám egy ideig aztán hátat fordított nekem és idegesen fel-le járkált előttem.
-Szeretsz még?-suttogtam olyan halkan hogy talán meg sem hallotta. Újra felém fordult ,mikor megpillantottam könnybe lábadt szemeit ,tudtam hogy fáj neki erről beszélni. Hirtelen felém iramodott ,testét teljesen az enyémnek szorította. A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset ,majd zokogva a nyakamba omlott.
-A francba is. Hogyne szeretnélek Emily ,hiszen miattad költöztem ide. A világ másik végére.-nyomott egy puszit az arcomra ,majd folytatta remegő hangján.-Én nem mondtam el neked a dolgot ,mert nem akartalak elveszíteni.Nem akartam hogy összetörj. Mert tudtam ,hogy vissza fogsz menni Justinhoz.-ledermedve álltam a karjaiban. Még sohasem láttam ennyire összetörve Christ.
-Hányszor történt meg?-behunytam a szemem ,majd vártam a választ ami engem is össze fog törni.
-Négyszer.-dadogta ,majd rögtön magyarázkodni kezdett.-Én...én tényleg szeretlek Em és próbáltam hűséges maradni hozzád. De láttam rajtad ,hogy mennyire hiányzik Justin ,hiába próbáltad tagadni és én nem bírtam elviselni a gondolatot. Úgy éreztem ha piába folyton a bánatom ,minden jobb lesz.De minden csak rosszabb lett...Én azt hiszem megváltoztam Emily. Már nem érdemellek meg. Sajnálom hogy csalódnod kellett bennem.-kezeit az arcomra tette.Homlokát az enyémnek támasztotta és behunyta a szemeit.Ha semmit sem sejtettem volna erről az egészről ,most valószínűleg üvöltöznék vele.De tudtam hogy megcsalt ,tudtam hogy fájni fog ha őszintén elmondja a történteket. De már nem tudunk változtatni azon ami történt és túl kellett esnünk ezen a beszélgetésen.Gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcáról ,próbáltam válaszra nyitni a szám ,de nem tudtam mit mondhatnék neki. Észre sem vettem mikor préselte az ajkát az enyémnek.Képtelen voltam ellökni magamtól ,pedig minden okom meg lett volna rá.Csak hagytam hogy azt tegyen velem amit akar ,hisz utoljára viselkedhetünk úgy mint akik szerelmesek egymásba.
- Szeretlek Emily.Éppen ezért engedlek el.-lehelte az ajkaimra miután elhúzódott ,elengedte a kezem ,majd beszállt az autójába és ott hagyott.Én pedig csak bambultam magam elé percekig. Nem tudtam elhinni ami történt ,nekem szinte egy szót sem kellett mondanom ,mégis megértette mit akarok.Mintha tudta volna hogy mit fogok mondani,úgy beszélt. Hálás voltam neki ezért ,mert én egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam kimondani.Ő megtette helyettem és mindkettőnknek fájt de ez így volt helyes. Nem éreztem még késznek magam arra ,hogy visszamenjek a szobámba.Oda ahol vár egy másik fiú ,akit szeretek.Most egyetlen dologra volt szükségem ,méghozzá arra hogy egyedül legyek. Szipogva indultam el a nagyi hátsókertjébe .Szerencsére nem adtuk el a házat a családom halála után sem ,így bármikor átnézhettem ide ha úgy tartotta kedvem. Jobb helyet pedig el sem tudnék képzelni magamnak ahol a magányos perceimet tölthetem. Szomorúan elmosolyodtam ,amikor átmásztam a kerítésen és megláttam a kis kuckót a fán ,amit régen építettünk Justinnal. 8 éve nem jártam odafent ,viszont sok szép emlékem kötődik ehhez a helyhez .Abban sem voltam biztos hogy megvan még ,így boldog voltam amikor megláttam.Szipogva másztam fel a falétrán amit még a nagypapi ütött össze deszkákból nekünk. Mikor a tetejére értem kezemmel gyorsan eltoltam a kis ajtót ,majd behuppantam a kuckóba.
-Emily!Hát itt vagy.-hallottam egy ismerős hangot valahonnan a sötétből ,majd éreztem ahogy két kar hátulról körém fonódik.Szembefordultam a hang forrásával ,majd könnyektől csillogó szemekkel néztem végig a fiún akit szeretek.

13. rész (Kata:))

Justin szemszöge
- Itt vagyok...- nyugtatgattam, majd közelebb hajoltam hozzá, és puhán megpusziltam a homlokát.- Semmi baj, kicsim. Minden rendben.

Chris-t akartam elverni. De úgy, hogy ezerszer is megbánja, hogy kezet emelt Emily-re. Nekilöktem az autónak. Égett az arcom, de nem érdekelt. Megütötte Em-et. Csak ezt láttam magam előtt.
- Srácok! Elég legyen!- hirtelen meghallottam Emily hangját.
A szemem sarkából láttam, amint egy piros autó éppen kiáll a parkolóból. A srác, a volán mögött, egy telefonba magyarázott idegesen. Egy pillanat volt az egész. Elindult Em felé, teljes gázzal...
- Ne Emily! Maradj ott!- kiáltottam rémülten, amint Em letette a lábát az útra. 
Alig volt egy pislogásnyi idő az egész, a piros autó máris csattanva megállt. Azonnal elengedtem Chris-t, és rohantam Emily felé. A földön feküdt, a haja fátyolként terült szét körülötte. Az arcát horzsolás borította. Nem láttam nagyon vért... de a keze természetellenesen hajlott a háta mögé.
- Jézusom!- a srác azonnal kipattant az autóból, és reszketve kezdett el járkálni. 
- Hívja valaki már a mentőket!- ordítottam, és leguggoltam a hercegnőmhöz.- Emily...! Édes... Hallasz? Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, Em. Minden rendben lesz. Semmi baj, hallod? Nincsen semmi baj. Itt vagyok. 
Chris ijedten rohant felénk.
- Justin, te barom!- ordított rám, remegő hanggal.- Miért kellett?
- Istenem, Chris, fogd már be!- mordultam rá.- Ez nem rólunk szól!
Kicsit visszafogta magát, és inkább csendben álldogált. Tiszta feszült volt, de pont leszartam, mi van vele: eleve miatta történt minden. 
Mikor megjött a mentő, rögtön leugrottak azzal a tolóággyal a kocsi hátuljából. Segítettem nekik feltenni Emily-t a hordágyra. A mentőautóban az egyik mentős óvatosan megvizsgálta.
- A keze csúnyán eltört...- állapította meg, én pedig az alsó ajkamat beszívva feszülten figyeltem.- És egy kis agyrázkódása is lehet...- felhúzta Em szemhéját, és belevilágított a kis lámpájával.- De semmi más rendellenességet nem látok.
- Hál' istennek- sóhajtottam megkönnyebbülten. Szerencsére nem volt nagyobb baja...
- Egyébként el tudná mondani, mi történt?- kérdezte, miközben belekapaszkodott az egyik fogantyúba, mikor elindult az autó a kórház felé.
- Hosszú történet...- kínosan felnevettem, és tekintetem inkább Emily kissé lehorzsolt arcára szegeztem.- És eléggé bonyolult...
- Hátha megértem.
- Egy... egy hatalmas félreértés volt az egész- mondtam tömören.- Emily szeretne mindenkivel jóságos lenni, de az emberek néha nem viszonozzák...- mikor az Em arcán lévő kéznyomra néztem, összeszorult a szívem.- És olykor az az ember fordít nekünk hátat, akiről nem is gondolnánk, hogy ilyesmire képes.
- Te...?- ujjával Emily arcára mutatott, én pedig gyorsan megráztam a fejem.
- Dehogy is! Csak el akartam verni azt a barmot, aki megütötte...
- Az a másik srác volt az?- kérdezte kíváncsian, én pedig élveztem, hogy valakinek elmondhatom mi történt, és ő úgy tud véleményt alkotni, hogy kívülálló. Az azért mégis korrektebb. 
- Aha. 
- Megérdemelte volna- bólintott a mentős.- De ahogy látom, kaptál rendesen...- az arcomra nézett, én pedig csak akkor vettem észre, hogy az államon csöpög le a vérem. Odanyúltam, és kissé megtöröltem az arcomat.
- Na, igen...- halkan felnevettem, mire a mentős nekem dobott egy törlőrongyot. Megköszöntem, és óvatosan megtapogattam a szám szélét.
- Együtt vagytok?- kérdezte mosolyogva a mentős, és ránk nézett.
- Hát... Volt valami. De kezdem úgy érezni, hogy egy tévedés volt- mondtam szomorúan.
- Tévedés?- a mentős felhorkant, és hitetlenül elnevette magát.- Ha jól hallottam, miatta akartad szétverni azt a srácot! Ha ez tévedés, megeszem a mellényem.
- Jó, tény, hogy számomra nem közömbös, de már nem vagyok benne biztos, hogy érez még irántam valamit- magyaráztam, majd a kézfejemmel letöröltem a vért az arcomról.
- Hát, az ő véleményét még nem hallottuk, de szerintem...- amint ezt kimondta, Em szemhéja megremegett, és hunyorogva kinyitotta a szemeit.
- Emily- rögtön mellé hajoltam, és az ép kezét fogva csillogó szemekkel néztem rá.- Hallasz?
- Justin...Fáj a karom- nyöszörögte, és felém fordította a fejét.- Meg a fejem is...
- Semmi baj- suttogtam neki, és megsimítottam az arcát.- Minden rendben van.
Óvatosan bólintott, és összekulcsolta ujjainkat. Sóhajtva lehunyta szemeit, és úgy tűnt, visszaaludt, biztonságban érezve magát.
A mentős sokat sejtőn elvigyorodott, és elkezdte vonogatni a szemöldökét.
- Jól van már- intettem felé, mire elkezdett magában röhögcsélni.
Én pedig csak bámultam azt a dolgot, ami számomra a legkedvesebb ezen a világon.

Most
Rosie szemszöge
Rögtön felpattantak a szemeim, amikor megéreztem az érintését, és közelebb húztam magamhoz. Ami a mentőben történt... nem is igazán emlékszem rá.
- Itt vagyok, Em- mondta halkan, és megpuszilt.- Fáj valamid?
- Egy kicsit a fejem- vallottam be, majd visszadőltem az ágyba. Amint megmozdítottam a gipszbe csavart kezemet, éles fájdalom hasított belé, én pedig feljajdultam.- Meg a kezem...
Kíváncsian néztem körül: egy egyszerű letisztult szobában voltam. Mindenféle csövek voltak a karomba kötve, és egy gép idegesítően csipogott. A sarokban lévő kis asztalt, az ablakpárkányt, és a fejem mellett lévő polcot színes, gyönyörű virágok borították. Az egész folyosón érezni lehetett bódító illatukat.
- Mennyi virág- csodálkoztam. A bal kezemmel megpróbáltam magamhoz venni egy csokrot, és az egyik tű élesen belehasított a húsomba, úgyhogy sziszegve húztam vissza a kezem.
- Óvatosan- nevetett ki aranyosan Justin, majd átnyúlt fölöttem, hogy nekem adja az egyik csokrot.
Ahogyan áthajolt fölöttem, és az orromat megcsapta az illata, az az isteni, a szívverésem azonnal felgyorsult. Ez nem is lett volna baj, csakhogy A GÉP A SZÍVEMET NÉZTE, és amikor majdnem megőrültem zavaromban, a gép is kis híján megkukult.
Juss nevetve nyomta a kezembe a gazokat, én pedig próbáltam normalizálni a rendszeremet.
- Honnan vannak?- kérdeztem, miután már nem tüzelt a fejem.
- Chris hozta- mondta unottan.- Minden nap bejön...
- Mi?- kérdeztem értetlenül.- Minden nap???.... Te... mióta fekszem itt?
- Már három napja- mondta mosolyogva. Csak akkor vettem észre, hogy a szemei alatt fekete karikák húzódnak... a kialvatlanság nyomai.
- Te három napja itt ülsz mellettem?- egészen meghatódtam.
- Aha.
Úgy mondta, mintha ez tök természetes lenne. Amint a mogyoróbarna szempárba bámultam, csak akkor tisztult le igazán előttem a kép: hiszen nekem EZ A FIÚ kell. Nem Chris, és nem is más. Én mindig Justin-ba voltam szerelmes. És ez sosem változott. Miért is tagadtam? Komolyan...Erre így, a kórházi ágyhoz kötve kell rájönnöm? Istenem, Rosie! Hát hogy lehetsz ilyen suta?
- Emily- Justin riadtan hajolt a gépekhez.- Minden rendben?
És igen, A gép majdnem komolyan megkukult, mert amíg itt elmélkedtem, nőtt a pulzusom, és a szívverésem is fokozatosan gyorsult. Úgy nézett ki, mintha mindjárt meghalnék, pedig csak kamaszosan elgondolkodtam az életemről.
- Justin- a szabad kezemmel (kisebb fájdalom során) lehúztam magamhoz, a vállánál fogva.- Szeretnék neked mondani valamit. Valami fontosat.
- Mondjad, kicsim- leült a székére. Kisebb fajta nyugodtság suhant át az arcán, amikor látta, hogy nem készülök kiakasztani a gépeket.
- Kettőnkről lenne szó...- kezdtem.
És abban a pillanatban benyitott Chris. NEM LEHET IGAZ. Nem hiszem el...! Komolyan??? KOMOLYAN MOST NYIT BE? Mialatt majdnem lefordultam az ágyról, Chris mellém ért, és mosolyogva vizslatott.
- Látom, még élsz- hajolt hozzám, és valószínűleg meg akart csókolni, de esetlenül elhajoltam.
- Nem érzem jól magam...- rebegtem, nehogy megbántsam, vagy ilyenek.
A szemem sarkából segítségkérően Justin-ra pillantottam, aki a takaró alatt összefonta ujjainkat. Hirtelen felgyorsult a szívverésem, és a gépek olyan hangosan csipogtak, hogy tényleg úgy tűnt, menten elhalálozom.
- Szóljak valakinek?- kérdezte azonnal.
- Keresd meg az orvost!- utasította Justin, és látszott, hogy jól szórakozik.- Kint van a parkolóban!
Chris azonnal elrohant, Justin pedig huncutul megint a szemembe nézett.
- Mit szerettél volna mondani?- kérdezte halkan.
- Ömm...- haboztam. Nem tudtam,mit fog válaszolni... Hogyha ő nem szeret viszont??? Na, azért annyira messzire nem megyek.- Hiányzol.. És Pattie is. Nem mehetnék vissza hozzátok?
Justin annyira megörült nekem, hogy azonnal felnevetett. Két keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Végre, hogy megjött az eszed!- nevetett felszabadultan, majd magához ölelt.
- Akkor nem baj...?
- Baj?!- hitetlenül felkiáltott.- Em, annyira örülök! Nem akartam Chris-t szétrúgni, hogy gyere vissza, és nem is kell....
- De Justin...- mégis el kell mondanom neki. Nem tudom magamban tartani... A francba is, Emily! Miért vagy ilyen béna? Pff.
- Mondjad!- a szeme úgy csillogott, mint egy kisgyereknek. Egészen meglágyult a szívem.
- Ígérd meg, hogy többet nem engedsz el- suttogtam. Kissé erőltetettre sikeredett, de reméltem, meghallotta.
Justin halványan elmosolyodott, majd miközben megfogta a kezemet, odahajolt, és nyomott egy csókot a számra. (Mondhatom, rohadt vicces, hogy minden ilyen kis malőrjénél kiakasztja a gépeket...) Alig húzódott el, én máris visszarántottam, és letojva, mennyire idegesítő a csipogás, hosszasan megcsókoltam Justin-t.
- Mi ez itt??- Chris hangja kalapácsként törte szét a pillanatot. Gondolatban elküldtem a fenébe. Meg még rondább helyekre is.
- Ömm...- nem akartam letagadni, hogy csókolóztunk. Minek ment el??- Kórház.
Bár poénnak szántam, csak Justin nevetett rajta. Chris tök dühös volt. Mondani akartam neki, hogy nem az, aminek látszik, de... NEM ÉRDEKELT, HOGY LÁTTA. Olyan szinten hidegen hagyott, hogy az már fájt. Egyszerűen nem érdekelt, hogy zavarja, hogy történt valami, nem érdekelt, hogy nem esik jól neki, nem érdekelt, hogy éreznem kellene iránta valamit, amit NEM érzek.
- Emily!- közelebb sétált, a szeme szikrákat szórt.- Mi folyik itt?
- Chris, nyugi van...- próbáltam nyugtatgatni, de egy ér furán kidagadt a fején,a mitől megijedtem.
- Ne nyugizz nekem!- emelte fel a hangját, én pedig annyira megijedtem, hogy élesen belenyilallt a fejembe.- Itt megyek neked segítségért, erre....
- Csak a parkolóban keringtél, te barom- röhögött fel Justin lesajnálóan. Közénk állt, és éreztem, ahogyan elönt a nyugalom.- Amíg el van törve a keze, addig haza jön.
- Nálam van az otthona- mordult fel Chris.
- Persze... az otthona- fintorgott gúnyosan Justin.- De én hazaviszem.
Boldogan elmosolyodtam, és éreztem, hogy kissé elpirulok.
- Minden rendben?- lépett be az orvos, fehér köpenyét maga után húzva.
- Persze- mosolygott rá Justin, mire az orvos is vidámabb lett. Hiába: Juss mosolyától mindenki elolvad.- Haza vinném Em-et.
- Ez csak természetes- mosolygott az orvos, majd a fiúkat kikerülve mellém állt.
Megtapogatta a pulzusomat, megnézte és leellenőrizte az infúziómat, megnézte a fejemet, a karomat, és minden más drótot, ami rám volt kötve.
- Úgy látom, minden rendben van- úgy rám mosolygott, hogy a szeme körül összeszaladtak a ráncok. Juss mosolyogva figyelt minket.- Haza is mehetnek! De. Hogyha bármi rendellenesség van, azonnal jöjjenek be. Rendben?
- Igen, köszönöm- mosolyodtam el.
- Maga?- a doki megállt Chris előtt, és fürkészve vizslatta.- Mit keres itt?
- Jöttem a barátnőmért- felelte szemtelenül. Kedvem szerint ráüvöltöttem volna, hogy "TUDOD KI A BARÁTNŐD, TE BAROM", de valaki megelőzött.
- Úgy hiszem, ha a hölgy barátja lenne, talán itt lett volna, mikor befeküdt a kisasszony, és itt maradt volna vele- mondta sokat tudóan az orvos.
- És honnan veszi, hogy nem voltam itt?- pofázott vissza Chris.
- Valahogy láttam.- mondta az orvos, és fejbe kólintotta a mappájával, majd kisétált.
Justin szipogva próbálta leplezni a röhögését, én viszont elkezdtem nevetgélni.
- Mehetünk?- kérdezte Justin aranyosan, én pedig bólintottam.
Az orvos valószínűleg beküldte a nővéreket, mert ketten bejöttek, és leszereltek a gépekről, meg az infúzióról. Kissé megszédültem, amikor felálltam az ágyról, de Juss mellém lépett, és a karomat fogva kivezetett az ajtón.
- Most csak úgy itt hagysz?- szólt utánunk Chris. Megfordultam, Justin pedig csak a fejét fordította felé.
- Sajnálom...- mondtam halkan, majd kivonultunk a szobából.