15. rész (Kata:))

Rosie szemszöge
Justin lépett ki a sötétségből. Amint megláttam, a szívem, mintha vaj lenne, azonnal elolvadt, és köbö négyszer kisebb lett. Olyan erősen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt. Összepréseltem a fogaimat, és próbáltam tudomást sem venni a lelkembe lüktető fájdalomról, ami egészen a bensőmig hatolt, és úgy folyt át a mindenemen, mintha ez természetes lenne.
Justin közelebb lépett, nekem pedig nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne rohanjak a karjaiba azonnal. Kíváncsi voltam a reakciójára. De Justin csak kedves tekintettel nézett rám, amitől annyira megsajdult a szívem, hogy féltem, nem éli túl.
- Semmi baj, Em- mondta halkan. A szája széle felfelé görbült, és ahogyan a kezét nyújtotta felém, éreztem, hogy a jó szándék vezérli.- Semmi baj.
Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, amennyire csak bírtam. A szemeim viszont megteltek könnyekkel, semmit sem törődve azzal, hogy eszem ágában sincsen sírni. Juss jelenléte teljesen megbolondította a pulzusomat. Végül beletörődtem a sorsomba, és mielőtt Justin karjába vetettem volna magam, megtöröltem az arcomat.
Justin erősen magához szorított, mégsem volt kellemetlen a közelsége. Inkább olyan megnyugtató volt. És biztonságban éreztem magam.
Justin leült a padlóra, engem pedig az ölébe húzott, ügyelve arra, nehogy fájjon a karom. Mikor elhelyezkedett, csak arra várt, hogy kiadjam magamból a dolgokat. Pár pillanat telt el csendesen, majd, mintha elvágtak volna egy szalagot, hangosan felsírtam. Juss a hajamat simogatva csitítgatott. Olyan voltam, mint egy kisgyerek. Tisztán emlékeztem, hogy ez már egyszer megtörtént. Csak nem ugyanígy.

Elkeseredetten bámultam a porcelán baba után. Csak véletlen löktem meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy kipottyanjon az ajtón, és darabokra törve érkezzen a földre. Annyira megriadtam, hogy már másztam is ki, hogy utána vessem magam... de Justin elkapta a karomat.
- Emily, mit csinálsz?- kérdezte ijedten.
- Leesett- panaszoltam neki, a hangomat pedig a sírni vágyás fojtogatta.- Leesett a babám!
- Jaj, ne sírj ezért, Emily!- Justin arca megenyhült, és behúzott a faházba.- Apa majd biztosan megragassza neked.
- De összetört- teljesen elszontyolodtam. 
- Jól van na, gyere ide- Justin lehúzott maga mellé. Olyan mélyen érintett a baba elvesztése, hogy amint éreztem Justin ölelő karját, elsírtam magam. 
Olyan kisgyerekes bőgés volt ez. Juss nyugtatgatott, de teljesen ő sem tudta kiűzni a fejemből a szomorúságot. 

Most is ez volt. Justin védelmezően fonta körém a karjait, én pedig megállás nélkül zokogtam. Mindenért sírtam: nagyiért, apáért, anyáért, Chris-ért, azért a babáért, a kezemért, Justin-ért. Sírtam azért, amiért sírnom kell, és sírtam a tehetetlenségemért. Olyan szinten sajnáltam magam, ahogy sírok, hogy ennél jobban már nem bírtam sírni. Fájt a tüdőm, a szemem csípett, a nyálam ragadt, az orrom folyt... de Justin meg se rezdült. Úgy ült mellettem, mint a kis angyal. Néha megpuszilta a fejem (olyankor jobban rákezdtem), néha pedig halkan motyogott valamit. Nem éreztem kínosnak a helyzetet, mert igazából nem volt az. Ha valaki kívülről lát minket, egy elveszett fiatal lányt lát, és egy helyes srácot, aki próbál lelket önteni belé. Nem tűnt semmi sem különösnek. Hiszen ez csak az életem. Csak az az életem, ami akkor összetörve hevert valahol a faház aljában, ahová a porcelán babámat is leejtettem. Egyetlen mozdulat, egyetlen mondat elég, hogy az egészet tönkretegye az ember, amiért idáig dolgozott. Nem kegyetlenségből. Csak így történt.
- Mi történt?- kérdezte halkan Justin.
Szipogtam még egy ideig, de aztán felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Egy köcsög barom vagyok- közöltem, majd megtöröltem az arcomat.
- Mi?- Juss meglepődött.- Ne hülyéskedj, Em! Nem vagy az.
- Dehogynem, Justin... Elküldtem. Vagyis. Elment. Chris magától elment. Gonosz voltam vele. Szörnyű ember vagyok.
Justin éppen ölelt volna át, de keserű mosollyal megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy most sajnálnod kéne.
- Akkor mit csináljak?
- Mondd azt, hogy bunkó voltam vele- ajánlottam neki.
- Ilyet nem mondok- rázta a fejét Justin.
- A kedvemért- kértem.- Nem kell komolyan gondolnod, de most mondd az arcomba, kérlek. Komolyan.
Juss hitetlenül megrázta a fejét, majd mélyen a szemembe nézett. Komoly volt a tekintete, és hideg.
- Bunkó voltál. Hatalmas bunkó voltál, Emily, amiért hagytad elmenni azt a fiút. Bunkó voltál. Megérdemelt volna egy esélyt. Mindenkinek jár egy esély, de te nem adtál neki. Szégyelld magad.
Mintha egy hatalmas kő esett le volna vállamról, átszánkázott rajtam a megkönnyebbülés. Jól esett most ezt hallani Justin-tól, és pontosan tudtam, hogy a lelkem mélyén arra volt szükségem, hogy valaki helyre rakja a fejemben a dolgokat. Magamban is tudtam, hogy egy paraszt voltam Chris-szel, de jobb volt most mástól hallani.
- Remélem tudod, hogy ez most rémesen furán hangzott- jegyezte meg Justin. Megfogta a kezemet, és közel húzott magához.- De nem kell aggódnod, Em. Én itt vagyok neked, és tudod, hogy rám számíthatsz.
- Justin...- óvatosan elhúzódtam tőle, hogy ne vegye bántásnak, ugyanis nem annak szántam. De úgy éreztem, hogy képtelen vagyok most bármit kezdeni a fiúkkal. Elegem volt belőlük. Egy időre, legalábbis.
- Mi az?
- Én... nem akarlak megbántani. De az a helyzet, hogy most nekem egy kis időre lenne szükségem. Tudom, és köszönöm, hogy mellettem vagy, meg minden, de most nem érzem úgy, hogy azonnal tovább tudnék lépni. Csak egy kis idő kell, hogy megnyugodjak fejben, meg mindenhogy, és akkor...
- Rendben- mosolyodott el Justin. Kérdőn néztem rá, úgyhogy megsimította az arcomat.- Ha idő kell neked, akkor nem fogom sürgetni. Amúgy is: jobb szeretem, amikor nyugodt vagy.
- Komolyan nem gond?- el se hittem, amit hallok.
- Dehogyis- mosolygott kedvesen.- Várok rád, Emily. Annyit várok rád, amennyit csak akarsz. Remélem, ezt tudod.

2 héttel később
Az iskolában
- Em! Beszélhetnénk?
Justin megragadta a karomat, és rángatott az udvarra.
Pontosan két hét telt el a faházas szitu óta. Justin és én, mintha összenőttünk volna. Vagyis, minden a régi. Visszaköltöztem hozzájuk, úgy tűnik, véglegesen. Pattie irtó boldog volt, amikor együtt visszamentünk hozzá.
- Miről van szó?- kérdeztem Justin-t.
Az iskola falain a rikító narancssárga szórólapok hirdették az ebédbefizetést, a diák gyűléseket, és a szülői értekezletet. Ezúttal azonban egy elegáns, babarózsaszín papír is kitüremkedett a többi között: egy hét múlva, szombaton lesz az iskolabál. Már minden diák tiszta lázban van, bár még egy hét bőven van addig. Idén fiúk választanak partnert, de mint megtudtam, tavaly hölgyválasz volt. Ami azt illeti, páran már engem is elhívtak, de még senkinek sem mondtam igent. Egyetlen kérdésre vágytam csak, egyetlen emberrel mentem volna szívesen, és közben reménykedtem, hogy el fog hívni magával.
- Tudod, van ez a bál dolog...- Justin láthatólag zavarba jött: irtó aranyosan a hajába túrt, és láthatólag nem találta a szavakat.
- Igen?- a szívem ezerrel feldübörgött, és igazán nem értettem, hogy miért: én mondtam Justin-nak, hogy időre van szükségem, erre pedig kis híján szívrohamot kapok, amikor előrukkol ezzel a bál dologgal. Gratulálok, Emily. Pff.
- Na, szóval... Mivel én se akarok mást elhívni, és te sem... Vagyis hát...- olyan édes volt, ahogyan keresgélte a szavakat, hogy majdnem megzabáltam.- Tudom, hogy te mondtad, hogy időre van szükséged, meg minden... de arra gondoltam, hogy talán... tudod, ketten... vagy hát...
- Szívesen elmegyek veled a bálba, Justin- mosolyodtam el.
- Komolyan? Vagyis... rendben... oké...
Felnevettem, és megöleltem Juss-t. Ő pedig szerintem hálás volt, amiért megkönnyítettem a dolgát. Kézen fogott és visszamentünk a terembe.
Oké, elmagyarázom. Ez a "kézen fogom" meg ez a "megölelem" dolog baráti. Legalább is MÉG baráti. Amióta Chris-szel szétmentünk, igyekszem elkerülni. Nem csak azért, mert már mind kettőnknek kellemetlen, de most már neki is kezd visszaállni az élete a normálba, és nem gondolom, hogy abban a "normál" életben nekem szerepem van. Legalább is egy ideig biztosan nem. Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy most megvagyunk a seggünkön, és nem szeretnénk azzal felzavarni a hirtelen támadt nyugalmat. Úgyhogy, most egy úgymond, "néma szünet" van.
Bár, amíg Justin ilyen kitartóan mellettem van, és mindenben segít, addig én vagyok a legboldogabb ember. Igaz, semmi "szerelmi" vagy éppen "járunk" szitu nincs, de én mégis meg vagyok elégedve ez egész helyzettel. Úgy érzem, soha ilyen boldog nem voltam, annak ellenére, hogy eddig még egyetlen csók sem csattant el, és hogy nem is arra hajazunk, hogy bármi történjen. Majd mindent a maga idejében.

- Pattie!
Amint hazaértem, azonnal Pattie-hez rohantam, aki éppen a konyhában sütött. Justin felment a szobájába (más kérdés, hogy felküldtem, mondván "csajos dolog". Oké, ekkor már magától felmenekült...), úgyhogy simán tudtam Pattie-vel beszélni.
- Mondjad- nézett rám mosolyogva. Letelepedtem egy bárszékre, és felkönyököltem a pultra.
- Justin meghívott a bálra!
- Rosie, ez nagyszerű!- csillant fel a szeme, én pedig boldogan elvigyorodtam.
- De nincs ruhám...
Pattie lecsapta a kést, amivel éppen szelt valamit, ledobta a kötényét, és mellém lépett.
- Holnapra sok tanulnivalód van?
- Nem vészes- vigyorodtam el önfeledten.
- Akkor megyünk vásárolni.

2 hét múlva
A bál előtt
Justin szemszöge
Anya lerángatott, amíg Em elkészül ott fent. Látni akartam, amikor kilép a szobájából, de anya szerint az balszerencsével jár. Mondani akartam neki, hogy az az esküvőkön szokott lenni, de inkább csak mosolyogva megráztam a fejem.
A kanapéra telepedtem, anya pedig fel-alá járkált, és mindenféle csajozási tanáccsal látott el.
- Ne feledd, csak lassú számnál ér megfogni a lány derekát! Nagyon szeretlek, kicsim, de te is tudod, hogy a fiúk esze könnyen elvész egy ilyen Rosie-féle bombázó láttán.
- Értem, anya- vágtam rá, mielőtt még másra is kitérne.- Em... nem tipikus bombázó. Ő más.
- Jaj, édesem- anya meghatottan szippantott egyet, aztán mérgesen meredt rám.- Állj fel, de azonnal! Könyörgöm, bálba mész! Istenem, olyan férfi vagy! Összegyűröd a nadrágod!
Így jár az ember, ha az anyja allergiás az össze gyűrött öltönyre. Miután mosolyogva megigazította a masni nyakkendőmet, könnyes szemmel megsimította a hajam.
- Olyan büszke vagyok rád... Olyan nagyfiú lettél.
- Köszi, anya- biccentettem.- De a hajam! Elrontod! Naa!
Anya legyintve vállon lökött, és a lépcső irányába fordult. Hirtelen éreztem, hogy Emily lépked le a lépcsőn, pedig látni nem láttam. A vér hevesen zubogott az ereimben, a szívem pedig össze-vissza kalapált a bordáim között. Először csak Em lábait láttam meg, márkás cipőbe bújtatva. Majd a karcsú vádliját, és végül a keskeny, formás derekát pillantottam meg. Persze ez nem volt olyan nagy szám, de amikor az arcát megláttam, elakadt a lélegzetem. Mosolygott, gyönyörű szeme ki volt emelve, kis cicás sminkkel, a szája pedig olyan színű volt, mint a ruhája: barack. A haja össze volt fogva, és kis, kócos kontyot alkotott a feje tetején. Pár fürt szabadon lengett a halántékán, ahogy mellénk ért.
- Istenem, Rosie!- csapta össze a tenyerét anya meghatottan, mire Em elpirult, és hosszú pillái alól rám nézett.
- Gyönyörű vagy- mondtam halkan, és megfogtam a kezét, mire, mintha megkönnyebbülés futott volna át az arcán.
- Egy fényképet!- szólt anya, majd beállított minket egymás mellé, és már szaladt is a gépért.
- Te sem nézel ki rosszul- nézett fel rám mosolyogva Emily, mire elvigyorodtam.
- Úgy érzem, ma sokan irigyek lesznek rám.
- Hát, igen. Nem mindenki tapasztalhatja az élményt, hogy szerény személyemmel mehet bálba.
Hangosan felnevettem, és átkaroltam Emily vállát. Semmi sem akadályozta meg, hogy ez a nap felhőtlenül boldog legyen.
- Itt is vagyok. Álljatok be!- utasított minket anya.
Átkaroltam Emily derekát, magamhoz húztam, és miközben a hajába pusziltam, elnéztem felette. Anya elsütötte a képet, és meghatottan megtörölte az arcát.
- Olyan szépek vagytok... Istenem, menjetek már, mielőtt elsírom magam!
Nevetve adtunk neki egy puszit, majd sietve kimentünk a házból.

A suliban
Rosie szemszöge
Justin kezét fogva vonultunk végig a táncoló, nevető párok között. Maga után húzva "tört" a tömeget, és néha hátramosolygott, amitől a pulzusom köbö az egekbe ugrott. Mikor megálltunk a táncparkett közepén, a zene boldog dübörgése járta át a testem. Mindenki nevetett, és röhögött, a tornacsarnok egyik sarkában öltönyös fiúk röhögtek egymáson, a térdüket csapkodva. A másik sarokban lányok álltak csoportosan, egymást fotózták, és néha hangosan felnevettek. A zene elnyomott minden más hangot. Ahogy Juss felé fordultam, láttam a barna szemében megcsillanó fényeket. A DJ az emelvényen éppen arra kérte a tömeget, hogy éljenezzenek.
- Örülök, hogy meghívtál- mondtam, kisebb csend után. Justin elmosolyodott.
- Nálam nem jobban.
- Igazából- kezdtem, majd megragadtam a kezét.- Nincs igaza anyukádnak.
- Miben?- csodálkozott el, én pedig mosolyogva a derekamra tettem a kezeit, és a nyakát át kulcsolva a kezemmel, közelebb húztam magamhoz.
- Nem csak a lassú számnál ér megfogni egy lány derekát- mondtam, a szemébe nézve.
- Hallottad?- kérdezte, és a szája sarkában mosoly bujkált.
- Igen- mosolyodtam el.
Annyira reménykedtem benne, hogy megszólal egy lassú szám, hogy az már fájt. De, mintha csoda történt volna, a DJ hangosan, mégis aranyosan belekiabált a mikibe.
- Látom, kezd elszabadulni a pokol. Nyugi, emberek! Azonnal kaptok egy kis romantikázást a bálba! Mégpedig Miley Climb című dalával indítok. Nem azért, mert meg akarom magam utáltatni veletek, hanem mert ez egy nyálas számnak tűnik... Vigyázzatok egymásra!
És felcsendült Miley Cyrus dala. Justin elmosolyodott, és közel húzott magához. Ahogyan a vállára hajtottam a fejem, láttam, ahogyan pár, az előbb röhögő srácok közül, átvág a termen, és odamegy a csoport lányhoz, majd felkér pár lányt. Vörös lett a csajok arca, és zavartan megragadták a fiúk kezét, hogy aztán együtt léphessenek a többi táncoló pár közé.
- Igazából- szólalt meg Justin, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.- Mindig erre a pillanatra vártam.
Éppen kérdezni akartam, hogy miért, amikor a számra tapasztotta a száját. Először meglepődtem, aztán pedig éreztem, ahogyan az izmaim kezdenek ellazulni. Hagytam, hogy Justin szorosan magához húzzon, hogy a szájával szétnyissa az enyémet, és hogy megcsókoljon. Hirtelen minden megszűnt körülöttünk: csak ő volt, és én. Minden más egybeolvadt. Ahogyan a hajába túrtam, éreztem, hogy elmosolyodik csók közben. Olyan erővel zubogott a vér az ereimben, hogy kis híján szívinfarktust kaptam. Minden pillanattal csak egyre jobban vágytam Justin-ra. Nem akartam elválni tőle, ha csak levegő miatt is. Mikor már nem bírtam tovább szusszal, zihálva a homlokának döntöttem az enyémet, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Vártam rád, Em- mondta halkan.
- Tudom- suttogtam. Mélyen beszívtam a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.- És épp eleget.
Majd ezúttal én csókoltam meg. Olyan mohón, hogy azt hittem, ki fog nevetni. De ehelyett csak átkarolt, és csókolt. Közben a DJ valamit mondott, és számot váltott: ezúttal Taylor Swift Love Story-ja szólt.