4.rész ~Evelin~

Rosie szemszöge:

-Jó reggelt Rosie!Bejöhetek?-ébredtem fel reggel Pattie csilingelő hangjára.Azonnal felpattantam az ágyban és bökdösni kezdtem Justint.

-Mindjárt.Csak egy pillanat...-kiabáltam kicsit idegesen.

-Justin kelj már fel!-suttogtam.

-Nem akarok még felkelni.Feküdj vissza te is...-mondta morcosan aztán kezeivel elkezdett visszahúzni maga mellé az ágyba.

-Nem lehet.Itt van anyukád és mindjárt be fog jönni a szobába.Bújj el!-mondtam halkan ,aztán felhúztam az ágyból és a szekrény felé kezdtem tuszkolni.

-Basszus!-ébredt fel hirtelen ő is ,aztán hagyta hogy elbújtassam a gardróbomban.

-Ne mozdulj!Csak maradj csöndben...-suttogtam,majd mielőtt becsuktam a szekrényem ajtaját alaposan végignéztem rajta.Ugyanis csak most vettem észre hogy egy szál alsógatyán kívül semmit sem visel.

-Na de Justin...-csóváltam meg a fejem,mire csak álmosan vigyorogni kezdett.

-Jöhetsz...-kiabáltam miután gyorsan visszafeküdtem az ágyamba.

-Jó reggelt drágám!-jött be végül Justin anyukája az ajtón egy halom tiszta ruhával a kezében.-Nem láttad Justint?Nincs a szobájában és sehol sem találom.-kérdezősködőtt miközben a szekrényem felé kezdett lépkedni.Jaj.Ez így nem lesz jó.Gyorsan ki kell találnom valamit.Gondolkodtam magamban.

-Öhm gőzöm sincs hol van.Azt hiszem Ryan hívta telefonon és átugrott hozzá.Ó hagyd csak a ruhákat.Majd én elteszem.-keltem fel gyorsan az ágyból.Valamit tennem kellett hogy megakadályozzam a lebukásunkat.Így gyorsan kivettem Pattie kezéből a ruhákat,aztán letettem az ágyamra.

-Köszönöm Pattie!Köszönök mindent amit értem tesztek Justinnal.Tudod nem gondoltam hogy anyáék balesete után lehet még valaha jókedvem,de ilyen aranyos nevelőanyukával minden könnyebben megy.-próbáltam elterelni a figyelmét.

-Oh drágám!Ránk mindig számíthatsz.Hiszen az unokahugom vagy.-ölelt át kicsit meghatódva.

-Igen.Az unokahugod.-nevettem ironikusan.-De ugye tudsz róla hogy már rájöttem hogy örökbefogadtak anyáék?-ültem le az ágyra miközben a választ vártam.Annyira furcsa ez az egész helyzet amiben most vagyok.Egyszerűen nem tudom eldönteni hogy helyes vagy helytelen amit csinálok.

-Justin elmondta és azt is hogy nagyon kiakadtál.De én teljesen megértem...-ült le mellém az ágyra aztán simogtani kezdte a hátam.

-Miért nem mondták el?-mondtam remegő hangomon.Éreztem hogy hirtelen szomorúság és düh önti el a testemet.Pont úgy mint akkor amikor megtudtam hogy meghaltam a szüleim és hogy örökbe fogadtak.Alig bírtam visszatartani a zokogásom.

-Jajj édesem!A szüleid csak nagyon féltek.Tudták ha elmondanák neked az igazat ,akkor teljesen máshogy viszonulnál hozzájuk.Emily és Gerard imádtak téged.Amikor az anyukád először karjába vett,már akkor tudta hogy te nagyon különleges vagy.Az első napokban éjszakákon át ült a bölcsőd felett és csak csodált téged.-suttogta.Kicsit neki is elcsuklott a hangja ,mert az anyukámmal nagyon közel álltak egymáshoz.Tudtam hogy hiányzik neki is.Nagyon.Csak próbál erős maradni.

-Tudod Pattie.Annyira fájt amikor megtaláltam a papírokat az örökbefogadásról és elkezdtem olvasni.Az fájt a legjobban amikor elolvastam hogy a vérszerinti szüleim ott hagytak a kórházban.Hogy tehették ezt?-néztem könnyes szemekkel Pattiere.

-Nem tudom szivem.De már nem is számít.Itt vagy velünk és mi vagyunk az igazi családod.-nyomott egy puszit az arcomra aztán felállt.-Na fel a fejjel Rosie!Minden rendben lesz ne aggódj.De nekem mennem kell,mert így sohasem lesz kész az ebéd.-húzta apró mosolyra a száját aztán kisétált.

-Végre.Már majdnem elaludtam.-ugrott ki Justin a szekrényből amikor teljesen becsukódott az ajtó.Hoppá.Egy pillanatra el is feledkeztem Justinról,aki már vagy 10 perce állhat bent a szekrényemben.

-Jól vagy Em?-guggolt le elém az ágyhoz aztán letörölte egy könnycseppet az arcomról.

-Fogjuk rá!-mosolyogtam erőltetetten ,aztán rákérdeztem végre arra amire régóta kíváncsi vagyok.-Justin?Te honnan tudod hogy a második nevem Emily?

-Hát anya mesélte mikor ideköltöztél és azonnal megtetszett ez a név.Persze a Rosie is gyönyörű,de az Emily az olyan ,nem is tudom.Különleges,mint te.-mosolygott.

-Oh.Hát köszönöm.De ne hívj többet így,mert én nem szeretem.És öltözz fel.Most azonnal!Mielőtt újra bejön anyukád.-nyomtam a kezébe a pólóját aztán elindultam a szekrényem felé hogy keressek valami ruhát a mai napra.

-Igenis főnök.-kacsintott Justin.

Miután elkészültem ,lementem a konyhába Pattiehez hogy kicsit eltereljem a figyelmét amíg Justin kiosont a bejáratiajtón.Írt Ryannek hogy átugrik hozzá.Úgyis beszélniük kell Ryan szerelmi problémáiról.Úgyhogy ez az alkalom most pont jól jött.Annyira ügyesen ment ez a figyelemelterelés dolog hogy még én magam sem vettem észre hogy mikor osont ki Justin.De amíg nem volt otthon rengeteget beszélgettünk.Mindenféle dologról.Elmesélte hogy itt Stratfortban is nagyon jó az oktatás a középiskolában.Ugyanis nekem még van egy évem a suliból és szeptembertől ide fogok járni iskolába.Mikor belegondoltam hogy milyen is lesz új diákok közé egy teljesen idegen környezetbe beszokni,rádöbbentem hogy egyátalán nem várom a szeptembert.Mondjuk annak egy kicsit megörültem amikor megtudtam hogy ebben a suliban is van röplabda csapat és nagyon komolyan veszik a játékot.Biztos hogy amint elkezdődik a suli,az lesz az első dolgom hogy beiratkozok a csapatba.

*egy óra múlva*

-Sziasztok!Megjöttem!-üvöltött Justin miután becsapta maga mögött az ajtót.Gyorsan letette a cuccait az előszobába és odajött hozzánk.Először az anyukája arcára aztán az én arcomra is nyomott egy puszit és leült a pulthoz.

-Hm.Ha jól sejtem sült csirke lesz az ebéd.-vigyorgott Justin ránk.

-Eltaláltad.Már alig várom hogy kész legyen.Nagyon finom lesz.-ültem le mellé miután betettem a mosogatógépbe a koszos edényeket.

-Justin!Te merre jártál az éjszaka?És miért nem szóltál hogy elmész?-vette Pattie egy kicsit komolyra a hangsúlyt.Tudtam hogy ha ránézek Justinra azonnal elnevetem magam így csak bámultam magam elé és kíváncsian vártam hogy hogy fogja kimagyarázni magát.

-Hát öhm.Izé én Ryannél voltam.Bocsi hogy nem szóltam,de hajnalban hívott hogy nagyon összeveszett a barátnőjével és így gyorsan átrohantam hozzá.Tényleg bocsi anya hogy nem szóltam,de ez fontos volt.-vörösödött el Justin.

-Na jól van.De legközelebb ne történjen ilyen.-mosolygott ránk kedvesen.

-Rendben.Megígérem.Akkor mi megyünk is.-állt fel hirtelen Justin aztán kézen fogva húzni kezdett.

-Justin!Várj egy kicsit.Még valamit elszeretnék mondani nektek...-szólt utánunk Justin anyukája.Mi pedig azonnal feszülten figyelni kezdtünk.Gondolom neki is ugyan az fordult meg a fejében mint nekem.Remélem nem rólunk lesz szó.

-Szóval.Még egyikőtök sem tudja,de pár hete nagyon jó a kapcsolatunk Tommal a munkatársammal.Justin ismeri őt,mert már régóta együtt dolgozok vele.Ma reggel írt egy smst hogy lenne-e kedvem vele vacsorázni és én igent mondtam.Szóval srácok.Ma este egyedül lesztek.-kacsintott ránk.Justin és én szinte egyszerre lélegeztünk fel,azt hiszem ezt most megúsztuk.

-Komolyan?Ó Tom nagyon jó fej.Mindig is bírtam.Érezzétek jól magatokat!-ölelte át Justin az anyukáját.

-Köszi édes.

-Szóval akkor...átjöhetnek este Ryanék?Csak megnézünk egy filmet. Légyszi!-könyörgött kiskutya szemekkel.

-Jaj fiam!Jól van átjöhetnek ,de 11-re érek haza.Addigra nem szeretném itt találni őket és most már elég lesz ebből a sok kérésből.-nevetett fel.-Na most már mehettek!

-Köszi!Imádlak.-nyomott egy puszit Justin az anyukája arcára aztán magával húzott.

-Hallod ezt Em!Este egyedül leszünk.Vagyis Ryanékkel ,de anya nem lesz itthon.-mondta boldogan aztán hirtelen felkapott a vállára.

-Úristen!Justin én is nagyon örülök,de igazán letehetnél.-ütögettem a hátát.Mire odacipelt az ágyhoz és óvatosan lerakott.Felém hajolt aztán nyomott egy puszit az arcomra.

-Te tuti megőrültél.-nevettem rajta,aztán lelöktem magam mellé az ágyra.

*este*

-Anya!Megérkezett Tom.-kiabált fel Justin az anyukájának miután beengedte az előszobába ezt a bizonyos Tom fickót.Igaza volt Justinnak.Tényleg nagyon rendes srácnak néz ki,ráadásul jóképű is.

-Helló Rosie vagyok. Pattie unokahúga. -nyújtottam a kezem.Nem szerettem volna udvariatlan lenni.

-Oh!Szia Rosie!Hallottam már rólad.Örülök hogy megismerhetlek.-mosolygott vissza rám.

-Szóval te és anya.-nevetett fel Justin.-Ne érts félre!Örülök hogy végre randizni hívtad.Csak még kicsit furcsa.-vakarta meg a tarkóját Jus.Annyira édes ilyenkor.Gondolkodtam.Nem tehetek róla.Bármennyire helytelen dolog én akkor sem tudom elhessegetni az ilyen gondolatokat a fejemből.Pedig tudom hogy valahogy muszáj lesz.

-Majd megszokod.-mondta Tom.

-Jövök már.-kiabált Pattie miközben lefele sétált a lépcsőn.Szinte mindenki tátott szájjal nézett rá mikor odaért hozzánk.

-Úristen!Gyönyörű vagy Patt!-fogta meg a kezét Tom aztán óvatosan egy puszit nyomott az arcára.Valóban nagyon gyönyörűen állt rajta a türkizkék ruha.Remekül kiemelte világos szemeit.Remélem én is ilyen gyönyörű leszek 39 évesen.Ábrándoztam magamban.

-Köszönöm!-mondta Pattie fülig érő mosollyal.-Na sziasztok drágáim!Mi most megyünk,de mint ígértem 11-re itthon vagyok.Nem rosszalkodni!-búcsúzott el mindkettőnktől egy-egy puszival aztán elindultak.A többiek már ott ültek a nappaliban ránk várva.

-Na felesz vagy merszezünk?-huppant le Jus a kanapéra a többiek mellé.

-Benne vagyok!-emelte fel a kezét Tamara.Úgy látszik a délután során kibékültek Ryannel mert már az ölében ült.

-Én is haver!-csatlakozott Chaz is.

-Emily?Mit szólsz?-fordult felém Justin.

-Hát!Legyen!De csak mert a többiek is benne vannak.-nevettem aztán kirohantam egy üvegért a konyhába.Mire visszaértem a többiek már lepakoltam mindent az asztalról.

-Chaz!Te kezdesz!Mert a multkor kimaradtál.-nézett rá Justin a haverjára.

-Rendben.-egyezett bele gyorsan Chaz és már pörgette is az üveget.Oda sem mertem nézni.Inkább lehajtottam a fejem az ölembe és vártam.Ne én legyek!Ne én legyek!Könyörögtem magamban.Mikor hallottam hogy megállt az üveg felnéztem és egy hatalmas kő esett le a szívemről,mert nem engem pörgettek ki.
-Ne kímélj!-nevetett fel Tamara.-Felelek.Kérdezhetsz bármit
-Öhm.Bármit?Ez merész kijelentés.-kacsintott a lányra .
-Hé haver!Úgy kérdezz hogy én is itt vagyok...-bökte vállba Ryan Chazt.
-Nem zavarsz.-pimaszkodott Chaz.
-Na kérdezz már!-türelmetlenkedett Tamara.
-Oké!Megvan!Ez jó lesz.-nevetett.-Küldtél valaha akt képet Ryannek a kapcsolatotok alatt?
-Hát ha a bugyis melltartós kép az akt képnek számít.Akkor igen.-pirult el egy kicsit Tamara aztán hátradőlt Ryan ölébe.
-Hát az nem számít annak!Szóval a válasz nem.Tamara te jössz.-lökte oda az üveget Chaz. Eddig csak nevettem a többieken ,most aztán újra izgulni kezdtem.Ijedten néztem rá a mellettem ülő Justinra. Látta rajtam hogy aggódok így kezeit összekulcsolta az enyémekkel hogy kicsit megnyugodjak.Épp úgy mint az előbb ,most sem néztem rá a pörgő üvegre.
-Húú!-kiáltottak fel a többiek mikor megállt az üveg.Mikor felnéztem Justinra mutatott a palack.A szívem pedig egyre hevesebben kezdett verdesni.Szinte biztos voltam benne hogy valami velem kapcsolatos feladatot fog kapni.
-Na jó merek!-vigyorgott Jus aztán kezébe temette az arcát.A jobb kezébe ugyanis a ballal éppen az enyémet szorongatta.
-Nem meglepő.Justin mindig mer...-kiáltott Ryan.
-Jó de ez most más haver!Itt van...-kezdett bele Chaz a mondatba de aztán félbehagyta.Istenem.Most már teljesen nyilvánvaló hogy Justin beszélt a haverjaival rólam.Így még jobban tartottam a feladattól ami Justinra várt.
-Na!Mi lesz a feladatom?-emelte fel Jus a fejét és a többiekre nézett.
-Csókold meg Rosiet!-bökte ki végül Tamara a kívánságát.
-Mi?Hiszen unokatestvérek...-nézett Ryan meglepődve a barátnőjére.
-Ugyan már ez csak egy csók.Semmit sem jelent. Amúgy is vér szerint nem rokonok.-nyugtatgatta Tamara a barátját.Hirtelen minden tekintet rám irányult és válaszra vártak.
-Jaj!-vontam össze a szemöldököm.-És mi van ha én nem megyek bele?-kérdeztem.
-Akkor Justin kiesik a játékból.-mondta Chaz teljesen komolyan.Ezután Justinra néztem.Annyira aranyos volt,ahogy a kezemet szorongatta és engem bámult.Félt hogy mit válaszolok.
-Emily!Nem muszáj ha nem szeretnéd.-suttogta a fülembe miután odahajolt hozzám.Folyton Tamara szavai játszódtak vissza a fejemben."Ez csak egy csók.Nem jelent semmit."Nyugtatgattam magamat is.
-De!Én szeretném!Benne vagyok.-ültem fel határozottan miután meghoztam a döntésem.
-Akkor lássuk.-mosolyogtak a többiek.Aztán egyszerre kiabálni kezdtek.
-Csókot!Csókot!-tapsoltak.Ezután már nem érdekelt senki más,csak Justinra figyeltem és a csókra amit a feladat kedvéért vállaltunk be.De titokban többet jelentett mind a kettőnknek mint egy feladat.Sokkal többet.Justin egyik kezével megfogta az államat,így kerültünk egyre közelebb egymáshoz.Lehunytam szemeimet aztán hagytam hogy Justin irányítson.

3. rész (Kata:))

A kezemet megragadva húzott ki a sátorból. Bár nyár volt, azért az éjszaka kicsit hűvös volt arrafelé.
- Ne merj Emily-nek hívni még egyszer!- rántottam ki a kezemet a szorításából.
- Csak maradj csendben, és gyere!- nézett rám, majd a sátor mellett lévő pokrócot felkapta, a karjára terítette, és elkezdett a tó felé sétálni. Tétován néztem utána, mire megfordult, és intett a kezével.- Jössz?
- Nem- vágtam rá, ha már megkérdezte, de Justin visszajött értem és a derekamat átkarolva elkezdett maga mellett húzni.
Mikor a tó mellé értünk, leterítette a hatalmas plédet, és leült, majd lehúzott maga mellé.
- Mégis miért jöttünk ide ki?- kérdeztem halkan, mert nem igazán akartam bevallani, hogy nagyon tetszik ez a hely, főleg, hogy ő is ott volt. Várjunk csak. Mi van? Te jó ég, hogy mondhattam ilyet?? Emily Rosie Carter! Figyelj magadra!
- Nézz fel- mosolygott rám a sötétben Justin, mire sóhajtva felpillantottam. A szám is tátva maradt, olyan gyönyörű volt az a sok millió csillag az égen.- Ugye, hogy szép?
- Ilyet nem mondtam- kuncogtam, mire Justin játékosan összeborzolta a hajamat.
- Amúgy- szólalt meg, mikor már vagy 10 perce csendben néztük az eget.- Minden rendben?- kérdezte halkan.
Rögtön tudtam, mire céloz, így levettem a tekintetem a fénylő égboltról és a sötétben összefúrtam tekintetünket.
- Igen, persze. Minden kóser- mosolyodtam el, mire óvatosan átölelt. Ezt köbö 10 másodpercig bírtam, aztán lassan kibújtam az öleléséből, és vigyorogva pillantottam a végtelennek tűnő tóra.- Csak nagyon furcsa...
- Elhiszem- mondta halkan.- De mi most már itt vagyunk- finoman meglökte a karomat.
- Tudom.- a hajamba túrtam, és próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy nekem ez a szitu most baromira bejön. Mert nem szabad, hogy bejöjjön. Nem. Justin olyan, mintha az unokatesóm lenne, szóval TOTÁL nem szabad, hogy tetsszen ez a helyzet. Amint ezen tűnődtem, a szemem sarkából láttam, hogy Justin engem figyel.- Mi az?- néztem rá.
- Csak ez a...- az arcomhoz nyúlt, és félresöpört egy kusza hajtincset.- hajtincs. Így már jó.
Mosolyogva megráztam a fejem.
- Örülök, hogy eljöttem veled- motyogtam halkan.
- Én is- mondta Justin, majd a karomnál megragadva felhúzott a plédről.- Menjünk fürdeni!- azzal elkezdett a tó felé rángatni.
- Dehogy is! Normális vagy?- tátottam el a számat, és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából.- Mocskos hideg a víz! Én oda be nem megyek, az fix!
- Jaj, ne csináld már!- nevetett fel édesen. Vagyis. Csak nevetett. Nem édesen. Csak simán.- Jó buli lesz!
- Nem fogok belemenni!- makacsoltam meg magam, és levágtam magam törökülésben a földre.- Felőlem te belemehetsz! Fagyjál csak szét! Engem hagyj ki belőle!
- Nyugi már!- kuncogott, majd leguggolt elém.- Egyszer élünk! Na, gyere!- megpróbált felhúzni a földről, én viszont nem engedtem. Így lehajolt hozzám, és a vállára kapott.
- Tegyél le! Hallod?!- kiáltoztam, a hátán csüngve, és kapálózva.
- Nem-nem- röhögött fel, majd éreztem, ahogyan a lábához csapódik a víz.
Már ott megborzongtam, milyen hideg lehet a víz.
- Nem hideg?- kérdeztem, a szám szélét rágva, mire Justin óvatosan beletett a vízbe.Először kicsit hidegnek, és marónak éreztem, ahogyan a víz a vádlimat csapdossa, pillanatok múlva viszont egész kellemessé vált.
- Ugye, hogy nem is olyan hideg?- villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt Justin.- Gyere, menjünk beljebb- mosolygott, majd megfogta a kezem, és egymás mellett egyre beljebb sétáltunk, természetesen ruhában.

Mikor derékig ért a víz, már kezdett világosodni. Én pedig kezdtem fáradni.
- Menjünk már vissza- kértem halkan Justin-t.- Mindjárt leesik a fejem, olyan fáradt vagyok.
- Ja, látom, elég laposakat pislogsz- röhögött ki kedvesen, majd újra megfogta a kezem, és kihúzott a partra.
Mivel a gatyáink vizesek lettek, ezért átöltöztünk. Nem kell rosszra gondolni, ügyesen megcsináltuk; először én mentem be a sátorba, átöltözni, Justin pedig tartotta az ajtót, majd ezt fordítva. Végül pedig, hajnali fél hétkor hulla fáradtan estünk be a sátorba.
- Jól éreztem magam- mosolyogtam, lehunyt szemekkel.
- Én is- biccentett, félig aludva.- Viszont most már kezd fázni a lábam..
- Nekem is- röhögtem fel.
Aztán itt abba is maradt a beszélgetés, mert mindkettőnket elnyomott az álom.

*később*
Justin kocsija nagyot fékezve állt meg a ház előtt. Nevetve szálltunk ki. Aztán beleakadt valamibe a pulóverem, és visszarántott az autóba, aminek következtében brutálisan bevágtam a fejem.
- Aú- kezemet erősen a fájó pontra szorítottam, és próbáltam újra kiszállni az autóból, amiben egy erős kéz is segített.
- Megvagy?- kérdezte, enyhe aggodalommal a hangjában, Justin.
- Persze- bólintottam, majd lekaptam magamról a pulcsimat, a biztonság kedvéért, és a karomra terítve vittem be.
- Jaj de jó, hogy itt vagytok!- szaladt elénk Pattie.- Hogy éreztétek magatokat?- kérdezte kedvesen, majd először engem ölelt át.
- Nagyon jó volt- kuncogott Justin, mire féloldalasan elmosolyodtam, aztán megszólaltam.
- Tényleg jó volt.
- Jaj, drágám, úgy tudtam, hogy kell neked egy kis kimozdulás!- simította meg az arcomat.- Mi ez a púp a fejeden?
- Ja, az?- nevetve legyintettem.- Csak bevertem a fejem, mikor szálltam ki a kocsiból.
- Jól vagy? Nem szédülsz?- kezdett el aggódni, mire csak elmosolyodtam.
- Igen, teljesen jól vagyok! Most viszont kicsit felmegyek a szobámba- azzal fellépkedtem a lépcsőn.
Mikor beestem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és lerogytam az ágyamra. Kellett pár perc, hogy újra át tudjam élni az eltelt órákat, és mikor azzal végeztem, próbáltam a könnyeimet elállítani, amik érthetetlenül folytak keresztül az arcomon.

*Justin szemszöge*
Miután Rosie felment a szobájába, anya kérdőn mosolygott rám.
- Mi az?- túrtam vigyorogva a hajamba.
- Kedves tőled, hogy ennyit törődsz vele- nyomta meg a "vele" szócskát, mire kissé elpirultam.- Biztos sokat jelent neki.
- Szívesen teszem- vontam zavar mosollyal vállat.
- Ha neked lennék, én is szívesen törődnék egy olyan lánnyal, mint amilyen Rosie. Előttem ne tagadd- kacsintott rám vigyorogva anya.
- Jaj, hagyj már ezzel- legyintettem, nem túl meggyőzően.
- Mindegy, amit tudok, azt tudom!- lökte meg finoman a vállamat.- De egy valamire megkérlek, Justin.
- Mégpedig?
- Vigyázz rá. Kérlek. Te is tudod, min megy most keresztül, szóval...- hatalmasat sóhajtott, majd letörölte az arcát.- Ne hagyd nagyon egyedül.
- Tudom- bólintottam komolyan.- Vigyázni fogok rá.- ígértem, halvány mosollyal az arcomon.
- Na- csapta össze a tenyerét, ezzel elhessegetve a 'világvége' hangulatot.- Mit kértek vacsorára?
- Nekem mindegy, anya- mosolyodtam el, majd keresztülfeküdtem a kanapén, és benyomtam a tévét.

*vacsoránál*
Kaja előtt felrohantam Rosie-hoz, hogy szóljak neki, jöjjön le enni.
Az ajtaja előtt megtorpantam, és hármat kopogtam rajta.
- Hm?- szólt ki Rosie, mire benyitottam. Éppen az ágyán ült, és felhúzott térdekkel olvasott valamit. Próbáltam nem rajta hagyni a tekintetem, de most is csodásan festett, még így is, egyszerű ruhában.
- Gyere, kaja van.
- Ja, oki- mosolyodott el, majd a könyvet félredobva felpattant, és kirohant mellettem.
Mosolyogva néztem utána, aztán én is lesiettem a konyhába.

*Rosie szemszöge*
Vacsora után Justin felrohant a szobájába. Hah. Tipikus munkakerülő. Pff.
- Segítek- pattantam fel, amikor becsukódott Justin ajtaja.
- Dehogy is, hagyjad csak- mosolygott rám Pattie, de én nem törődtem vele, csak összeszedtem a tányérokat.- Köszönöm.
- Ugyan már- legyintettem, majd a mosogatóba tettem a tányérokat, és visszaszaladtam letörölni az asztalt.
Eközben Pattie összeszedte az evőeszközöket, és megengedte a meleg vizet, a piszkos tányérokra.
- Amúgy- szólalt meg hirtelen.- Hogy érzed magad?
- Jól- nevettem el magam, majd a koszos rongyot visszatettem a pultra és felültem rá.- Nagyon jó volt a srácokkal sátrazni.
- Tudtam, hogy tetszeni fog- kacsintott rám, majd elkezdett mosogatni.
- Segítsek?- kérdeztem.
- Nem, maradj- intett le.- Nekem bármit elmondhatsz.
- Tudom- mondtam őszintén.- És köszönöm.
- Nem vagy fáradt? Nem sokat aludtál az éjjel, mi?
- Tessék?- döbbentem le. Honnan tudja?
- Lebuktál?- nevetett fel, én pedig zavartan a hajamba túrtam.- Nyugi, Justin nem mondott semmit. Csak ráhibáztam.
- Értem- vörösödtem el.
- Nem vagy még fáradt, angyalom?
- Nem igazán. Megvárom, míg befejezed.
- Akkor már mehetünk- mosolygott rám, majd leengedte a mosogatóban maradt vizet, és gyorsan megtörölte a kezét.
Leoltotta mindenhol a villanyt, és együtt mentünk fel.
- Jó éjt- mosolyogtam rá, az ajtóm előtt állva.
- Neked is, életem- mosolyogva megpuszilta a homlokomat.
Mikor becsuktam magam mögött a szobaajtót, először ledobtam a fölsőmet, aztán a nadrágomat, és úgy döntöttem, gyorsan lefürdök.
A zuhanyzóba lépve megengedtem a forró vizet, és kellemeset sóhajtva kezdtem el mosni magamat. Megváltásnak éreztem a meleg vizet a bőrömön. Minden cseppje jól esett. Úgy éreztem, ezzel le tudtam mosni minden engem ért fájdalmat magamról.
Mikor a zuhanyzással végeztem, gyorsan megtörölköztem, és a fürdőben ugrottam bele a pizsimbe. Kiengedtem rakoncátlan hajamat, gyorsan megfésültem, ahogy szoktam minden este, és sietősen az ágyamba ugrottam. Magamra rántottam a takarómat, bevackoltam magamat, és miután leoltottam a villanyt, benyomtam a tévét.
Pár perc múlva hirtelen kopogást hallottam. Ijedten húzódtam összébb. Megállt bennem az ütő, annyira megijedtem. Aztán kinyílt az ajtó...
- Justin, te szerencsétlen- sóhajtottam megkönnyebbülten, majd a srácnak dobtam egy párnát, ami épp a kezembe került.- A szívbajt hoztad rám!
- Ne haragudj- nevetett halkan, majd felvette a földről a párnát, és felugrott mellém az ágyra.
Épp nyitottam a számat, hogy valamivel elküldjem, de a szó megakadt a torkomon. Helyette elmosolyodtam, és Justin lábára dobtam a takaróm felét, majd visszafeküdtem.
Döbbenten meredt rám. Mosolyogva néztem a tévét. Aztán hirtelen kicsapódott az ablak, és tömérdek mennyiségű szél zúdult be rajta. Egyszerre pattantunk fel, majd az ablakhoz ugrottunk és közös erővel próbáltuk visszatolni.
- Erősebben- mondta idegesen Justin, mire megfeszítettem az izmaimat. Így végül sikerült becsukni az ablakot. Az egész szoba elázott levelekben úszott, és meglehetősen hideg is volt.
- Jesszus- húztam el az orromat, majd visszabújtam a takaróm alá. Justin egy ideig tétlenül állt ott, majd egy elnéző mosollyal felhúztam magam mellett a takarót és megpaskoltam az üres helyet.- Gyere ide.
Justin vigyorogva bebújt mellém és magára rántotta a takarót.
Pár percig csendben néztük a tévét, amikor kezdtem álmos lenni, szóval hátradőltem és Justin vállának döntve a fejem, meredtem magam elé. Aztán észrevettem, hogy Justin a hajammal játszik. Mosolyogva szívtam be a levegőt. Nem sokkal később Justin is totál fáradt lett, így lejjebb csúszott... velem együtt, aki a vállán majdnem elaludt. Mikor kényelmesen elhelyezkedtünk, már túl álmos voltam ahhoz, hogy arrébb menjek, szóval kényelmesen elfészkeltem magam. A fejem a válláról Justin mellkasára csúszott. Justin a kockás hasára tett kezemre rajzolt mintákat az ujjával. Aztán csak azt vettem észre, hogy egyre nehezebbek a pilláim, és lassan elalszom...

2.rész ~Evelin~

Az új 'családom' nagyon kedvesen fogadott engem.Justin talán túlságosan is kedvesen.Minden éjszaka miután Pattie az anyukája elaludt ő átjött hozzám.Én pedig bunkó módon mindig elküldtem.Semmi kedvem vele beszélgetni,sőt senkivel sem szeretnék csevegni.Csak egyetlen dolgot szeretnék ,egyedül lenni.Gondolkodtam miközben a plafont bámultam.A törtténtek után szinte semmi sem tud lázba hozni.Pedig régebben nagyon szerettem röplabdázni.Már 6 éve játszom az iskolai röplabdacsapatban,vagyis játszottam.De ezek után szerintem életem végéig a szobámban fogok ücsörögni.
-Rosie!-kiáltott Pattie,majd miután kopogott az ajtómon benyitott.-Jössz ebédelni drágám?-ült le mellém az ágyra aztán kisimította gödör fürtjeimet az arcomból.
-Igen jövök.-ültem fel aztán már el is indultam az ebédlő felé.Ha nem lettem volna farkaséhes ki se jöttem volna ebédelni.Most tuti hogy 20szor megfogják kérdezni hogy jól vagyok e.Persze csak kedvességből teszik de már kezd idegesítő lenni.Justin már az asztalnál ült amikor mi is elfoglaltuk a helyünket.Alig telt el egy perc és máris megszólalt.
-Anyu!Tudod megbeszéltük hogy ma este kempingezni megyünk Ryanékkel és a többiekkel.Nem jöhetne Rosie is velünk?-erre azonnal reagálnom kellett.
-Köszönöm hogy gondoskodni akarsz rólam Justin,de erre semmi szükség.Menjetek csak nyugodtan.-próbáltam kedvesen visszautasítani ezt a nagyszerű ajánlatot.
-De igaza van Justinnak kicsim.Muszáj velük menned Már egy hete ki sem mentél a házból.Aggódom érted.Menjetek és érezzétek jól magatokat.-mosolygott rám Pattie.
-Köszi anyu.Akkor ezt meg is beszéltük.Hidd el nagyon birni fogod őket Rosie és ne aggódj Ryan barátnője is jön Tamara.Egyedül nem leszel az biztos.-magyarázkodott Jus.
-Sajnos...-suttogtam halkan hogy senki se hallja.Az ebéd közben próbáltam eljátszani hogy szivesen megyek a többiekkel kempingezni.A kis színjátékom csak is Pattie kedvéért volt.Nem szerettem volna hogy aggódjon értem.Szerencsére mindig is ügyesen mentek az ilyen dolgok így Pattie könnyedén elhitte hogy jobb kedvem lett.

*később*
-Remélem tisztába vagy vele hogy nem miattad egyeztem bele ebbe a kempingezős dologba.-mondtam kicsit felemelve a hangom ,miután beszálltam a kocsiba Justin mellé.
-Hát persze.-mosolygott rám aztán beindította a kocsit.Pattie még akkor is integetett nekünk amikor már az utca végén jártunk.Teljesen úgy bánik velem mintha tényleg az anyukám lenne.Sokszor eszembe jut róla anyu.Nagyon hasonlítanak egymásra,mondjuk ezen nincs mit csodálkozni hiszen testvérek voltak.Talán ezért is nehezebb feldolgozni hogy a szüleim és a családom nincsenek többé.Annyi minden van ami hozzájuk köt.
-Pontosan hova is megyünk most?-kérdeztem miután elhelyezkedtem.
-Nem hiszem hogy emlékszel rá.Kiskorunkban a nagypapa elvitt minket egy közeli tópartra.Egyszerűen gyönyörű a hely.Főleg a naplemente.Azóta minden nyáron kimegyünk oda sátorozni a haverokkal.Nagyon szeretek ott lenni.-mesélte teljesen komolyan.Kicsit furcsa is volt először.Justin és a komolyság két külön fogalom volt eddig.De tetszett ez az oldala.
-Azt hiszem valami rémlik.Mesélsz még?-böktem ki végülis.
-Na mi az hirtelen már nem is utálsz?-nevetett fel mire én csak beleütöttem egyet az öklömmel a vállába.Azt hiszem ez elég tartalmas válasz volt.-Aú!Hé erről miért nem szólt senki hogy ilyen erős unokahugom van?
-Haha.Gúnyolódj csak Justin.Bár a helyedben én nem mernék viccelődni.Tudod az erdő mélyén senki sem venné észre ha eltűnnél...-szivattam őt mire azonnal rám nézett tátott szájjal.
-Hé.Ez csúnya volt.-mondta.Pár percig csendben ültünk aztán hogy ne legyen kínos a dolog ,mesélésbe kezdett.-Tudod Rosie miután elköltöztetek Stratfortból nagyon hiányoztál,mármint a szüleid is,de te a legjobban.Sokáig ki sem mentem a többiekkel játszani.Én is csak itthon ültem a szobádban mint most te és duzzogtam.
-Akkor azért őrültél meg ennyire amikor újra megláttál!?-állapítottam meg mert tényleg mindig pörög.
-Szóval azt hiszed hogy megőrültem...-mosolygott rám.-Jólvan Rosie.
-Na jó kicsit túloztam,de azért valld be hogy van benne valami.
-Hát igen.Igazad van.-mosolygott.Ezután már nem volt idő a beszélgetésre mert odaértünk Ryanékhez és most már ő is velünk tart.Ő teljesen lefoglalta Justint.Együtt még jobban megőrültek.Csak nevettek és nevettek egyfolytában.Látni lehetett rajtuk hogy már régóta legjobb barátok.Mikor odaértünk a tóhoz meglepően sok ember várt ott minket.Nem tudom mikor érhettek ide de valószínűleg sokkal előbb mint mi mert már a sátrak is fel voltak állítva.
-Sziasztok!!-futott oda Justin és Ryan kiabálva a többiekhez.Én csak csendben követtem őket,de miután odaértem mindenki felfigyelt rám.
-Öhm.Srácok!Had mutassam be nektek az unokahugomat Rosiet.-mutatott be a többieknek hatalmad vigyorral a képén.Mindenki nagyon kedvesen fogadott azonnal ölelgetni kezdtek mintha ezer éve ismernének.Úgy tűnt nem is lesz olyan szörnyű estém.

*később*
-Add már ide!Majd én segítek...-lépett felém Justin aztán kivette a kezemből a sátor egyik darabját.Megpróbáltam egyedül összerakni,de Justin nem bírta tovább nézni hogy mennyit bénázok,ezért sietett a segítségemre.
-Hm.Nem olyan egyszerű ez mint gondoltam...-vakartam meg a fejem miközben a leírást nézegettem.Erre Justin csak nevetni kezdett.
-Erre nem lesz szükség.Bízd csak rám.-kacsintott aztán kivette a kezemből a papírt.Mondani kezdte hogy mit hogy csináljak ,így együtt sikerült felállítanunk a kuckót ahol aludni fogunk.
-Kész is.Látod együtt minden jobban megy...-nyújtotta a kezét ,én pedig belepacsiztam.Csak hogy  Justin ravasz módon megfogta a kezeimet és nem engedte el.Odahúzott magához és megölelt.
-Hé.Ennyire azért nem vagyunk jóba Justin.-bújtam ki karjai közül aztán pakolászni kezdtem a cuccainkat.Mikorra teljesen berendeztük a sátort a többiek már a tűz körül ültek és sütögették a kajájukat.Hamarosan mi is csatlakoztunk hozzájuk.Hirtelen annyira jól éreztem magam.Kicsit úgy éreztem magam mint régen.Jókedvűnek és vidámnak.Most nem a szomorú valóság járt a fejemben.Próbáltam minden mást elfelejteni és jól érezni magam.Ahogy a tűz körül ültünk kis idő után feltűnt hogy Justin állandóan engem bámul és ez kis idő után már zavaró volt.Olyankor mindig elnéztem valahová máshova.Ryan gitározott mi pedig énekeltünk és sütögettünk.Csodálatos volt ez a nap.Gondolkodtam miközben a semmibe meredtem.

*éjszaka*

-Emily Rosie Carter.Kelj fel kérlek!Hahó!Rosie!-keltem fel Justin suttogására.Kicsit megijedtem mikor megláttam hogy milyen közel hajolt hozzám.Azonnal feleszméltem.
-Micsoda?Hogyan szólítottál?És hány óra van?-pislogtam álmosan aztán a megnyomtam a telefonon hogy megtudjam a pontos időt.
-Úristen.Hajnali 3 van.Justin hagyj már !Had aludjak.-mondtam rekedtes hangon aztán visszahúztam magamra a paplant.
-Ne már Emily!Gyere mutatni szeretnék valamit.-fogta meg a kezem aztán elkezdett húzni magával.

1. rész (Kata:))

*Ausztráliában*
Remegve csuktam be az ajtót. Nekidőltem, és a földig csúsztam, majd felhúzott térdeimre hajtottam a fejem, és kitört belőlem a kíméletlen zokogás... Keserű könnyek öntötték el az arcom... Bedagadt szemekkel, nehéz fejjel néztem fel. Minden tárgy előhozott egy emléket:
a kanapén néztük apuval az akciófilmjeinket..már amikor otthon volt. A konyhában sütöttünk anyuval. A bárszék... emlékszem, 10 éves koromban eldőltem vele, és, hogy apáék elfelejtessék velem a fájós térdemet, elvittek vidámparkba... A lufi, amit akkor kaptam, még mindig meg van..
Szédelegve álltam fel.. A bútorokba kellett kapaszkodnom, nehogy elnyaljak. Amint elhaladtam anyáék szobája mellett, rémképként villant fel bennem, amikor az orvos közölte velem, hogy apa, nagyi...és anya sem élte túl az ütközést.
- Őszinte részvétem- mosolygott rám szomorúan.- Mi mindent megpróbáltunk... Túl nagy sérüléseik voltak ahhoz, hogy túléljék... Őszintén sajnálom!
A szobámba érve előkerestem a bőröndöm, és beledobáltam a ruháimat. Azt mondta a ház tulaja, hogy minden holmi legyen kipakolva a házból... Nagyon kevés időm van... De szerencsére egy csomó ruhánk a külföldi nyaralóinkban van.
Vagy fél órán keresztül pakoltam a szobámat...végül mindent dobozok borítottak. Könnyes szemmel néztem körbe a szobában. Volt egy csodás életem. És, mintha csak elfújták volna.
A szobám után a nappalit vettem célba. Órák múlva ott is mindent összepakoltam. Már csak anyáék szobája maradt... Fájó szívvel nyitottam ki az ajtót. Azonnal megcsapott anya illatos parfümje, és apa felejthetetlen öltönyeinek illata. A kezemet a szívemre szorítottam, mert attól féltem, hogy kiszakad a helyéről. Letöröltem a könnyeimet, és először apa ruháit kezdtem bedobozolni. Sírva hajtogattam össze a Hawaii mintás nadrágját, amit az egyik nyaralásunkkor kapott tőlem. Megígértem magamnak, hogy bizonyos dolgaikat nem dobozolok be, hanem elteszem magamnak, és mindig velem lesznek. Mikor mindent elpakoltam apa szekrényéből, már csak egy fekete zakó maradt a szekrényben. Azt hagytam utoljára... Abban házasodtak össze anyával. Könnyes mosollyal öleltem magamhoz karfástul a zakót, és mélyen beszívtam az illatát.
Anya szekrényétől mindig is féltem... Nem attól, hogy bekap, és élve lenyel, hanem.. volt egy láthatatlan tekintélye. Ami azt jelentette, hogy olyan ruhák voltak benne, amiket én sosem mertem volna felvenni, olyan értékesek. Amint kinyitottam a szekrényt, megjelent előttem anya, ahogy nevet, és mosolyog, és átölel...
Minden ruháját bepakoltam, kivéve azt a szép egybe ruhát, amit végig színes virágok díszítettek... Olyan az a ruha, mint anya... Boldog, optimista, mosolygós...az én anyukám.
Viszonylag hamar végeztem mindennel. Már csak az a hatalmas szekrény volt hátra, ami már kisgyerekkorom óta megvan. Undorító libafos színe van, és üveges ajtajai, meg pár fiókja. Emlékszem, reggelente mindig belevertem a sarkába a kisujjam.
Mosolyogva nyitottam ki az egyik üvegajtaját. Elkezdtem kipakolni belőle azt a sok papírt, ami szinte az egészet megtöltötte. Egymás után hajítottam a dobozba apa üzleti papírjait: utazások, munkahelyi névsor stb.
Aztán, az utolsó fiókban egy vaskos borítékra bukkantam, amin nem volt néz.
- Mi ez?- vontam össze a szemöldököm, majd a földre huppanva felbontottam a borítékot.
Egy csomó papír volt benne... Mindegyikbe beleolvastam, és minden mondat végén, egyre hevesebben kezdett dobogni a szívem.
Papírok, valami kórházból, pár bírósági... aláírások, ismeretlen emberektől. Végül pedig, összehajtva bukkantam rá:
"Név:  Emily Rosie Carter
 Születési idő: 1996. május 25.
 Születési hely: Canada, Toronto
 Anyja neve: Elizabett Parker
 Apja neve: Richard Luchas 
 Örökbefogadók: Emily Howard és Gerard Carter
 Örökbefogadási dátum: 1998. március 12."
- Mi?- esett le az állam, és kisebb sokkot kaptam.- Örökbefogadók? Mi a fene ez? Valami vicc?
Dühösen csaptam a földre a lapot, és elkezdtem a következőt olvasni.
"A Toronto-i kórházban született Emily Rosie Carter-t, születése után a babaosztályra bízták. Két évvel később nevelőszülei, Emily Howard és Gerard Carter, Canadából, eljöttek a kislányért."
Elakadt lélegzettel túrtam a hajamba. Örökbe fogadtak? Nem. Az nem lehet. Lehetetlen. Elmondták volna. Ez..ez tuti valami félreértés.
Nem hiszem el... Mi történik velem? Először meghalnak a szüleim, aztán ez? Azaz, bocsánat. A NEVELŐ SZÜLEIM haltak meg, az igazi szüleim valahol a nagyvilágban tengetik mindennapjaikat, engem meg a babaosztályra bíztak...Hah, gratulálok, letudták a terhet a vállukról! De miért nem hívtak fel? Vagy... Miért nem szóltak, hogy "édesem, egy életen át pót-szülőkkel kell élned, remélem nem haragszol!"... MI EZ AZ EGÉSZ???
Az első dologba, ami az orrom előtt volt, belerúgtam. Szanaszét hullott a doboz tartalma, de nem is érdekelt. Mégis, hogy a fenébe nem lehet egy ilyet elmondani?? Esküszöm, odamegyek a kórházhoz, és jól megmondom nekik a magamét! Amint utaztam 10 órát repülővel... Ahj, ez az egész olyan bonyolult. Nem akarok most senkit, és semmit sem meghallani!
Kár volt elkiabálnom, mert hirtelen megcsörrent a telefonom. Dühösen meredtem a kijelzőre, amin csak telefonszám villogott.
- Igen, tessék- vettem fel, csukott szemekkel. Nagy erőfeszítésbe tellett, hogy nem ordítottam bele.
- Rosie?- kérdezte egy ismerős hang.- Justin vagyok- na, már csak ez hiányzott.
- Mit akarsz?- kérdeztem, nem túl kedvesen. És igen, akkor pont tökéletesen elfelejtettem, hogy Justin az az unokatestérem, aki jól néz ki. Várjunk csak... Ha engem örökbe fogadtak, akkor ő..nem is...
- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy hogy vagy...- válaszolta. Hangján éreztem, hogy mosolyog.
- Szerinted hogy lennék?- vágtam vissza.- Illetve...Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni, vagy ilyenek, csak... tudod, most jöttem rá valamire..és az nagyon bánt.
- Szeretnél róla beszélni?
- Hát...- húztam el a számat. Nem sok kellett, hogy kikotyogjam, amit tudok, de valahogy sikerült visszatartanom.
- Elmondhatod- erősködött Justin, nekem pedig kezdett elborulni az agyam.
- Nem hiszem, hogy...- kezdtem.
- Mondd el, tudok titkot tartani!- vágott a szavamba.
- Örökbe fogadtak, Justin- borult el az agyam. Amint kimondtam, a szám elé kaptam a kezem, és az arcomon legördült egy dühös könnycsepp.
- Szóval...- nyögte ki hosszas hallgatás után.- Rájöttél...
- Hogy mi van?- kérdeztem hitetlenül. Hogy lehet ilyet kérdezni?- Hogy érted, hogy rájöttem? Tegnap haltak meg a szüleim! Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Én csak...
- Te tudtál erről?- kérdeztem, és őszintén örültem, hogy nem áll előttem, mert a pillantásommal valószínűleg kinyírtam volna. Justin nem válaszolt.- Te tudtál erről!- visítottam.
- Nem mondhattam el- vitatkozott Justin.- A szüleid akarták elmondani...
- Ne tudd meg, milyen dühös vagyok most- vertem bele ököllel a szekrénybe.
- Nagyon?- kérdezte.
- Még annál is jobban...
- Megaszuper-nagyon?- variált.
- Ajj, ne fárassz már- ráztam a fejem.- Most megyek. Szia- azzal letettem.
Nem tudtam elhinni... Justin is végig tudott róla, de nem mondta el... Most akkor mi van itt? Mindenki ellenem van, vagy mi???
*Justin szemszöge*
Miután Rosie letette a telefont, riadtan meredtem magam elé. Basszus, ez tényleg megtudta, gondoltam idegesen. És irtó..azaz megaszuper-nagyon dühös... El kéne mondanom anyának...De mi van, ha ő is lecsesz..Áhh, már nem tudok semmit...
Végül úgy döntöttem, hogy el kell mondanom anyának.
- Anyaa- léptem be a konyhába.
- Igen?- kérdezte, egy újságot olvasgatva.
- Te tudtad, hogy Rosie-t örökbe fogadták, ugye?
- Persze..édesem- tette le a napilapot.- Miért kérdezed? Csak nem mondtad el neki? Ugye nem?
- Nem, dehogy is- vontam össze a szemem hitetlenül, majd elhúztam a szám.- Magától jött rá.
- Istenem- túrt a hajába.- A szülei el akarták neki mondani...
Mosolyogva anya mellé léptem és átöleltem.- Ugye.. engem nem fogadtatok örökbe?
- Kisfiam, miért kérdezel ilyen hülyeségeket?- nevetett fel anya.
- Ha tudnám- húztam el a számat, majd visszatértem a szobámba.
Hogy őszinte legyek, mindig is örültem, hogy Rosie-t örökbe fogadták... Na nem, nem rosszindulatból, vagy ilyesmi..Csak, ha valóban rokonom lenne, akkor nem tudnék ráhajtani. Így viszont...
Be kell valljam, az idők kezdetén mindig gyerekesnek tartottam, de ahogy felnőtt, egyre szebb és szebb lett..Nem ismerek gyönyörűbb lányt, mint ő.
*Rosie szemszöge*
Mikor este anyáék ágyában lefeküdtem aludni, úgy éreztem, hogy mindenki ellenem van. Hogy senki sem ért meg. Justin is jött nekem azzal a hülyeséggel, hogy rájöttem. Nem hiszem el. Mindenki benne volt ebben az egészben..engem kivéve. Még azon se lepődnék meg, ha a postás is közölné velem. Mindegy.
Az utolsó estém itt- folyton csak ez kattogott a fejemben. Csak azt nem tudtam felfogni, hogy miért lett ilyen gyorsan vége mindennek. Ennél nagyobb pofont nem kaphattam az élettől, az már biztos...
*Másnap reggel*
Mindent bepakoltam a bőröndömbe. Még egyszer, sóhajtva körbenéztem a házban, majd a repülőjegyemet megfogva, az ajtó felé indultam. Ez a kép örökre meg fog maradni a fejemben: mindenhol csak dobozok, üresség és emlékek.
A taxi már a ház előtt várt. Amikor beültem, még sokáig nem bírtam abbahagyni a sírást. Mindenem kongott az ürességtől. Mikor begördültünk a reptér parkolójába, kifizettem a taxist, és lassan belépkedtem az épületbe.
A hatalmas kijelzőn már ki volt írva a végállomásom: Stradfort, Canada. Nos, igen. Visszamegyek Canadába. Méghozzá... méghozzá Justin-ékhoz. Nem repdestem a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy oda megyek. Mondjuk, választásom nem volt.
- Figyelem! A canadai Stradfort-ba induló gépnél megkezdődött a beszállás!
*Sok-sok átutazott óra múlva*
A taxi megállt alattam. Álmos fejjel néztem ki az ablakon. Megérkeztem. Egy új élet várt rám.

~Prológus~ Evelin.IRATKOZZATOK FEL HA TETSZETT!:)

Sziasztok!!Nos pár nappal ezelőtt fejeztük be Katával a másik blogunkat és akkor mondtuk hogy nem kell sokat várnotok az új blogra.Már itt is van a prológus amit én írtam.Nagyon remélem hogy tetszeni fog nektek.Ha tetszett akkor komizzatok és iratkozzatok fel.Mert csak akkor lesz új rész.Jó olvasást!Sok-sok puszi:Kata és Evelin :)<3
Ui:Ne aggódjatok!Ez csak a prológus.Még nagyon sok meglepetés fog várni titeket a történetben:)

Rosie szemszöge:
-Hová is megyünk most pontosan?-kérdeztem kétségbeesetten anyáéktól.Ugyanis  azt még nem árulták el hogy hová megyünk,egy órával ezelőtt szóltak hogy gyorsan kapjam össze magam mert változott a mai program.Apa főnöke lebetegedett így elmarad a mai megbeszélés.Mondjuk ez nekem csak jól jött,mivel nem apu unalmas konferenciáján kell ücsörögnöm.Már kb egy hete hogy megérkeztünk ide Canadába ,de a családi programokon kívül még egyszer sem tudtam értelmesen körülnézni.Egyik konferenciáról a másikra megyünk.Mondjuk gondolhattam volna hogy ez lesz belőle,eddig az összes családi nyaralásunk így végződött.
-Hamarosan megtudod kicsim.Már nemsokára ott vagyunk.-nézett hátra anyu ,hatalmas vigyorral az arcán.Valami miatt nagyon izgatott volt.Most már komolyan mondom,fogalmam sincs róla hogy hová mehetünk.
-Remélem valami menő étterembe megyünk,ha már az új ruhámat vettem fel.-fontam keresztbe a karjaim aztán végignéztem a lenge virágmintás szoknyán ami feszesen tapadt hozzám.
-Annál jobb.-hangzott a válasz.Az út hátralévő részében nem beszélgettünk.Csak a szebbnél szebb helyeket csodáltam amik mellett elhajtottunk a kocsival és azon törtem a fejem hogy vajon hová fogunk kilyukadni.
Végül egy órával később egy családi ház előtt parkoltunk le.
-Nos itt vagyunk.-mosolyogtak rám apáék.Először nem tűnt fel hogy valójában hol is vagyunk,csak amikor kiszálltam a kocsiból és megláttam a kis családi házat ami már nagyon is ismerős volt.Azonnal tudtam hogy Stradfortban vagyunk.
-Hát ez tényleg jobb mint az étterem.-öleltem át őket gyorsan aztán elkezdtem rohanni a bejárati ajtó felé ,s mikor oda értem csengetni kezdtem,de a nagymami helyett valaki más nyitotta ki az ajtót.
-Oh.Szia Rosie.Emlékszel még rám?-nyitotta ki az ajtót Justin,az egyik idióta rokonom.Aztán ölelgetni kezdett.Kicsit ijesztőnek tűnt a dolog,nyolc éve nem láttam őket ,szinte alig emlékszek rá ő meg azonnal a karjaimba ugrik.
-Öhm.Szia.Hát valami rémlik.-motyogtam ,aztán gyengéden próbáltam kiszabadulni az öleléséből.-Justin ugye?-mosolyogtam rá.
-Hát igen.Justin Bieber.Engem nem lehet elfelejteni.Tudtam hogy emlékezni fogsz rám.-vigyorgott.
-Szia Justin!-kiáltott apu aztán nagy beszélgetésbe kezdtek az udvaron.Justin apu kocsijáról kezdett kérdezősködni.Nekem és anyunak nem igazán tetszett ez a fiús téma így kézenfogott engem aztán bementünk nagyihoz a házba.
-Szia mami.-öleltem át szorosan amikor megláttam őt.
-Sziasztok.Rosie drágám,de nagyra nőttél.Istenem.Hihetetlen hogy már 8 éve nem láttalak Titeket.-mondta mama,hangján kicsit hallani lehetett hogy elérzékenyült.Főleg amikor át ölelt engem és anyát.Én is majdnem elkezdtem a sírást,ugyanis szinte itt nőttem fel ebben a házban.Olyan 10 éves lehettem amikor elköltöztünk innen Ausztráliába apa új munkahelye miatt.Nagyon szomorú voltam amikor közölték velem a szüleim hogy itt kell hagynunk nagyit,szinte az egyetlen élő rokonunkat aki létezik.Ha jobban belegondolok tényleg ő az egyetlen közeli rokonunk.Justinék is csak valahogy messziről rokonaink,de mivel itt laknak mamáék mellett így jóban vagyunk velük.Vagyis voltunk régen,mielőtt elköltöztünk.Először nem hittem el anyának hogy jobb helyre megyünk mint egy étterem,de most már belátom hogy igaza volt.A nap jelentős része nagyon jól telt,különösen amikor Justin elment valahová egy kis időre.Sajnos ugyanolyan idegesítő mint kiskorában.Egész nap csak dumál,be nem áll a szája.Miután egy halomnyi kiskori fényképet átnéztünk és 3 órát beszélgettünk anya kitalálta hogy elmennek és bevásárolnak mamával,mivel elég kevés dolog volt itthon.Azt hittem szívrohamot kapok amikor kiderült hogy apu is velük megy,mert valahová máshová is el akarnak menni.Ez azt jelentette hogy egyedül kell itt maradnom Justinnal.
-Nem mehetnék inkább veletek?-néztem szinte könyörögve anyura.
-Nem.Most csak mi megyünk kicsim.Jobb lesz neked itt Justinnal,úgyis olyan régóta nem láttátok egymást.Lesz miről beszélgetni.Na de mennünk kell.Sziasztok.-ölelt át anyu aztán elindult kifele a többiek után.
-Sziasztok drágáim!Jók legyetek.-integetett mama aztán becsukta az ajtót.
Csak nem lesz olyan szörnyű, végülis majd lerázom valahogy.Mondogattam magamban aztán hátrafordultam,mert azt hittem hogy Justin mögöttem áll,de tévedtem.
-Na nézünk valami filmet Rosie?-vigyorgott rám Justin a kanapéról aztán megpaskolta maga mellett a helyet jelezve hogy szeretné ha mellé ülnék.
-Ez jó ötlet,de remélem a film alatt nem fogsz dumálni.-huppantam le mellé.Justin gyorsan kipattogtatott még egy csomag popcornt.Addig én kiválasztottam egy filmet a sok sok dvd közül ami a polcon volt.Végül a Nagyfiúkat választottam,mert az az egyik kedvenc vígjátékom.
-Milyen menő nagymamám van.Nem is gondoltam volna hogy valaha is látta a Nagyfiúkat.Most komolyan az összes jó film megvan neki.-nevettem miközben elindítottam a filmet és visszaültem a helyemre ahol Justin már popcornnal a kezében ült.
-Ezek az én filmjeim.-nevetett aztán odanyújtotta a popcornt hogy vegyek belőle.-Csak azért vannak itt mert otthon már nem férnek el.
-Ja .Hát mindegy.Akkor is menő nagymamám van.-dőltem hátra.
*később*
Azt hittem nem fogom majd tudni nyugodtan nézni a filmet Justin állandó fecsegése miatt de ez pont ellenkezőleg történt.Úgy látszott ő is nagyon szereti ezt a filmet ,mert eléggé koncentrált.Csak néha felnevetett a poénok előtt mert már tudta hogy mi jön.A film alatt néha néha odapillantottam rá.Ekkor tűnt csak fel hogy mennyit változott nyolc év alatt.Ugyanolyan babaarca van mint régen ,pontosan ettől olyan helyes.Piszkosul jól néz ki.Állapítottam meg magamban mikor őt néztem.Jót nevetett a filmben miközben a kukoricát dobálta a szájába.Jézusom az előbb még idegesítőnek tartottam.Most meg már ilyeneket gondolok az egyik rokonomról?Na jó ez nem mehet így tovább.Csak a filmre koncentrálj Rosie. Intettem magamat a helyes útra aztán a képernyőt kezdtem bámulni.Valószínűleg a rengeteg utazásnak és Justin csendességének köszönhetően aludtam be fél órával a film kezdete után.Másfél órával később amikor felébresztett a telefonom csörgése,akkor már csak a feliratok voltak láthatóak a filmből ami a végén szokott lenni.
-Igen?Tessék.-szóltam bele a kagylóba álmosan.
-Haló.Rosie Carterrel beszélek?-hallatszott egy ismeretlen női hang a telefon másik végéről.
-Igen.Megtudhatom hogy én kivel beszélek?-ültem fel.Justin leállította a filmet aztán rám koncentrált.Gondolom hallani szerette volna hogy kivel beszélek,mert nagyon fülelt.
-Tessa Hamilton vagyok.A helyi kórházból.Sajnálatos hírt kell közölnöm önnel Ms Carter.-mondta halkan a nő aztán folytatni kezdte és én csak ledermedve hallgattam.Amikor mondta hogy a kórházból telefonál ,már akkor sejtettem hogy ennek nem lesz jó vége.
-Az szüleit és  a nagymamáját fél órával ezelőtt szállították be a kórházunkba.Súlyos baleset történt.Összeütközött az autójuk egy kamionnal.Az édesapja és a nagymamája már nem volt életben amikor a helyszínre érkeztünk.Az édesanyja az autó másik oldalán ült,ezért nem érte őt közvetlen az ütközés.Súlyos sérülései vannak,de nagyon erős és küzd az életéért.Nagyon sajnálom Ms Carter.Őszinte részvétem.-mondta a nő kicsit feszültem.Nekem már az első mondat után remegni kezdett a kezem,és miután letettem a telefont hatalmas zokogásba törtem ki.
-Ez nem történhet meg.-kiabáltam zokogva.Gondolom Justin is hallhatta amit az ápolónő mondott.Kézen fogott és anélkül hogy szóltunk volna az anyukájának Pattienek ,elindultunk a kórházba.