15. rész (Kata:))

Rosie szemszöge
Justin lépett ki a sötétségből. Amint megláttam, a szívem, mintha vaj lenne, azonnal elolvadt, és köbö négyszer kisebb lett. Olyan erősen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt. Összepréseltem a fogaimat, és próbáltam tudomást sem venni a lelkembe lüktető fájdalomról, ami egészen a bensőmig hatolt, és úgy folyt át a mindenemen, mintha ez természetes lenne.
Justin közelebb lépett, nekem pedig nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne rohanjak a karjaiba azonnal. Kíváncsi voltam a reakciójára. De Justin csak kedves tekintettel nézett rám, amitől annyira megsajdult a szívem, hogy féltem, nem éli túl.
- Semmi baj, Em- mondta halkan. A szája széle felfelé görbült, és ahogyan a kezét nyújtotta felém, éreztem, hogy a jó szándék vezérli.- Semmi baj.
Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, amennyire csak bírtam. A szemeim viszont megteltek könnyekkel, semmit sem törődve azzal, hogy eszem ágában sincsen sírni. Juss jelenléte teljesen megbolondította a pulzusomat. Végül beletörődtem a sorsomba, és mielőtt Justin karjába vetettem volna magam, megtöröltem az arcomat.
Justin erősen magához szorított, mégsem volt kellemetlen a közelsége. Inkább olyan megnyugtató volt. És biztonságban éreztem magam.
Justin leült a padlóra, engem pedig az ölébe húzott, ügyelve arra, nehogy fájjon a karom. Mikor elhelyezkedett, csak arra várt, hogy kiadjam magamból a dolgokat. Pár pillanat telt el csendesen, majd, mintha elvágtak volna egy szalagot, hangosan felsírtam. Juss a hajamat simogatva csitítgatott. Olyan voltam, mint egy kisgyerek. Tisztán emlékeztem, hogy ez már egyszer megtörtént. Csak nem ugyanígy.

Elkeseredetten bámultam a porcelán baba után. Csak véletlen löktem meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy kipottyanjon az ajtón, és darabokra törve érkezzen a földre. Annyira megriadtam, hogy már másztam is ki, hogy utána vessem magam... de Justin elkapta a karomat.
- Emily, mit csinálsz?- kérdezte ijedten.
- Leesett- panaszoltam neki, a hangomat pedig a sírni vágyás fojtogatta.- Leesett a babám!
- Jaj, ne sírj ezért, Emily!- Justin arca megenyhült, és behúzott a faházba.- Apa majd biztosan megragassza neked.
- De összetört- teljesen elszontyolodtam. 
- Jól van na, gyere ide- Justin lehúzott maga mellé. Olyan mélyen érintett a baba elvesztése, hogy amint éreztem Justin ölelő karját, elsírtam magam. 
Olyan kisgyerekes bőgés volt ez. Juss nyugtatgatott, de teljesen ő sem tudta kiűzni a fejemből a szomorúságot. 

Most is ez volt. Justin védelmezően fonta körém a karjait, én pedig megállás nélkül zokogtam. Mindenért sírtam: nagyiért, apáért, anyáért, Chris-ért, azért a babáért, a kezemért, Justin-ért. Sírtam azért, amiért sírnom kell, és sírtam a tehetetlenségemért. Olyan szinten sajnáltam magam, ahogy sírok, hogy ennél jobban már nem bírtam sírni. Fájt a tüdőm, a szemem csípett, a nyálam ragadt, az orrom folyt... de Justin meg se rezdült. Úgy ült mellettem, mint a kis angyal. Néha megpuszilta a fejem (olyankor jobban rákezdtem), néha pedig halkan motyogott valamit. Nem éreztem kínosnak a helyzetet, mert igazából nem volt az. Ha valaki kívülről lát minket, egy elveszett fiatal lányt lát, és egy helyes srácot, aki próbál lelket önteni belé. Nem tűnt semmi sem különösnek. Hiszen ez csak az életem. Csak az az életem, ami akkor összetörve hevert valahol a faház aljában, ahová a porcelán babámat is leejtettem. Egyetlen mozdulat, egyetlen mondat elég, hogy az egészet tönkretegye az ember, amiért idáig dolgozott. Nem kegyetlenségből. Csak így történt.
- Mi történt?- kérdezte halkan Justin.
Szipogtam még egy ideig, de aztán felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.
- Egy köcsög barom vagyok- közöltem, majd megtöröltem az arcomat.
- Mi?- Juss meglepődött.- Ne hülyéskedj, Em! Nem vagy az.
- Dehogynem, Justin... Elküldtem. Vagyis. Elment. Chris magától elment. Gonosz voltam vele. Szörnyű ember vagyok.
Justin éppen ölelt volna át, de keserű mosollyal megráztam a fejem.
- Nem hiszem, hogy most sajnálnod kéne.
- Akkor mit csináljak?
- Mondd azt, hogy bunkó voltam vele- ajánlottam neki.
- Ilyet nem mondok- rázta a fejét Justin.
- A kedvemért- kértem.- Nem kell komolyan gondolnod, de most mondd az arcomba, kérlek. Komolyan.
Juss hitetlenül megrázta a fejét, majd mélyen a szemembe nézett. Komoly volt a tekintete, és hideg.
- Bunkó voltál. Hatalmas bunkó voltál, Emily, amiért hagytad elmenni azt a fiút. Bunkó voltál. Megérdemelt volna egy esélyt. Mindenkinek jár egy esély, de te nem adtál neki. Szégyelld magad.
Mintha egy hatalmas kő esett le volna vállamról, átszánkázott rajtam a megkönnyebbülés. Jól esett most ezt hallani Justin-tól, és pontosan tudtam, hogy a lelkem mélyén arra volt szükségem, hogy valaki helyre rakja a fejemben a dolgokat. Magamban is tudtam, hogy egy paraszt voltam Chris-szel, de jobb volt most mástól hallani.
- Remélem tudod, hogy ez most rémesen furán hangzott- jegyezte meg Justin. Megfogta a kezemet, és közel húzott magához.- De nem kell aggódnod, Em. Én itt vagyok neked, és tudod, hogy rám számíthatsz.
- Justin...- óvatosan elhúzódtam tőle, hogy ne vegye bántásnak, ugyanis nem annak szántam. De úgy éreztem, hogy képtelen vagyok most bármit kezdeni a fiúkkal. Elegem volt belőlük. Egy időre, legalábbis.
- Mi az?
- Én... nem akarlak megbántani. De az a helyzet, hogy most nekem egy kis időre lenne szükségem. Tudom, és köszönöm, hogy mellettem vagy, meg minden, de most nem érzem úgy, hogy azonnal tovább tudnék lépni. Csak egy kis idő kell, hogy megnyugodjak fejben, meg mindenhogy, és akkor...
- Rendben- mosolyodott el Justin. Kérdőn néztem rá, úgyhogy megsimította az arcomat.- Ha idő kell neked, akkor nem fogom sürgetni. Amúgy is: jobb szeretem, amikor nyugodt vagy.
- Komolyan nem gond?- el se hittem, amit hallok.
- Dehogyis- mosolygott kedvesen.- Várok rád, Emily. Annyit várok rád, amennyit csak akarsz. Remélem, ezt tudod.

2 héttel később
Az iskolában
- Em! Beszélhetnénk?
Justin megragadta a karomat, és rángatott az udvarra.
Pontosan két hét telt el a faházas szitu óta. Justin és én, mintha összenőttünk volna. Vagyis, minden a régi. Visszaköltöztem hozzájuk, úgy tűnik, véglegesen. Pattie irtó boldog volt, amikor együtt visszamentünk hozzá.
- Miről van szó?- kérdeztem Justin-t.
Az iskola falain a rikító narancssárga szórólapok hirdették az ebédbefizetést, a diák gyűléseket, és a szülői értekezletet. Ezúttal azonban egy elegáns, babarózsaszín papír is kitüremkedett a többi között: egy hét múlva, szombaton lesz az iskolabál. Már minden diák tiszta lázban van, bár még egy hét bőven van addig. Idén fiúk választanak partnert, de mint megtudtam, tavaly hölgyválasz volt. Ami azt illeti, páran már engem is elhívtak, de még senkinek sem mondtam igent. Egyetlen kérdésre vágytam csak, egyetlen emberrel mentem volna szívesen, és közben reménykedtem, hogy el fog hívni magával.
- Tudod, van ez a bál dolog...- Justin láthatólag zavarba jött: irtó aranyosan a hajába túrt, és láthatólag nem találta a szavakat.
- Igen?- a szívem ezerrel feldübörgött, és igazán nem értettem, hogy miért: én mondtam Justin-nak, hogy időre van szükségem, erre pedig kis híján szívrohamot kapok, amikor előrukkol ezzel a bál dologgal. Gratulálok, Emily. Pff.
- Na, szóval... Mivel én se akarok mást elhívni, és te sem... Vagyis hát...- olyan édes volt, ahogyan keresgélte a szavakat, hogy majdnem megzabáltam.- Tudom, hogy te mondtad, hogy időre van szükséged, meg minden... de arra gondoltam, hogy talán... tudod, ketten... vagy hát...
- Szívesen elmegyek veled a bálba, Justin- mosolyodtam el.
- Komolyan? Vagyis... rendben... oké...
Felnevettem, és megöleltem Juss-t. Ő pedig szerintem hálás volt, amiért megkönnyítettem a dolgát. Kézen fogott és visszamentünk a terembe.
Oké, elmagyarázom. Ez a "kézen fogom" meg ez a "megölelem" dolog baráti. Legalább is MÉG baráti. Amióta Chris-szel szétmentünk, igyekszem elkerülni. Nem csak azért, mert már mind kettőnknek kellemetlen, de most már neki is kezd visszaállni az élete a normálba, és nem gondolom, hogy abban a "normál" életben nekem szerepem van. Legalább is egy ideig biztosan nem. Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy most megvagyunk a seggünkön, és nem szeretnénk azzal felzavarni a hirtelen támadt nyugalmat. Úgyhogy, most egy úgymond, "néma szünet" van.
Bár, amíg Justin ilyen kitartóan mellettem van, és mindenben segít, addig én vagyok a legboldogabb ember. Igaz, semmi "szerelmi" vagy éppen "járunk" szitu nincs, de én mégis meg vagyok elégedve ez egész helyzettel. Úgy érzem, soha ilyen boldog nem voltam, annak ellenére, hogy eddig még egyetlen csók sem csattant el, és hogy nem is arra hajazunk, hogy bármi történjen. Majd mindent a maga idejében.

- Pattie!
Amint hazaértem, azonnal Pattie-hez rohantam, aki éppen a konyhában sütött. Justin felment a szobájába (más kérdés, hogy felküldtem, mondván "csajos dolog". Oké, ekkor már magától felmenekült...), úgyhogy simán tudtam Pattie-vel beszélni.
- Mondjad- nézett rám mosolyogva. Letelepedtem egy bárszékre, és felkönyököltem a pultra.
- Justin meghívott a bálra!
- Rosie, ez nagyszerű!- csillant fel a szeme, én pedig boldogan elvigyorodtam.
- De nincs ruhám...
Pattie lecsapta a kést, amivel éppen szelt valamit, ledobta a kötényét, és mellém lépett.
- Holnapra sok tanulnivalód van?
- Nem vészes- vigyorodtam el önfeledten.
- Akkor megyünk vásárolni.

2 hét múlva
A bál előtt
Justin szemszöge
Anya lerángatott, amíg Em elkészül ott fent. Látni akartam, amikor kilép a szobájából, de anya szerint az balszerencsével jár. Mondani akartam neki, hogy az az esküvőkön szokott lenni, de inkább csak mosolyogva megráztam a fejem.
A kanapéra telepedtem, anya pedig fel-alá járkált, és mindenféle csajozási tanáccsal látott el.
- Ne feledd, csak lassú számnál ér megfogni a lány derekát! Nagyon szeretlek, kicsim, de te is tudod, hogy a fiúk esze könnyen elvész egy ilyen Rosie-féle bombázó láttán.
- Értem, anya- vágtam rá, mielőtt még másra is kitérne.- Em... nem tipikus bombázó. Ő más.
- Jaj, édesem- anya meghatottan szippantott egyet, aztán mérgesen meredt rám.- Állj fel, de azonnal! Könyörgöm, bálba mész! Istenem, olyan férfi vagy! Összegyűröd a nadrágod!
Így jár az ember, ha az anyja allergiás az össze gyűrött öltönyre. Miután mosolyogva megigazította a masni nyakkendőmet, könnyes szemmel megsimította a hajam.
- Olyan büszke vagyok rád... Olyan nagyfiú lettél.
- Köszi, anya- biccentettem.- De a hajam! Elrontod! Naa!
Anya legyintve vállon lökött, és a lépcső irányába fordult. Hirtelen éreztem, hogy Emily lépked le a lépcsőn, pedig látni nem láttam. A vér hevesen zubogott az ereimben, a szívem pedig össze-vissza kalapált a bordáim között. Először csak Em lábait láttam meg, márkás cipőbe bújtatva. Majd a karcsú vádliját, és végül a keskeny, formás derekát pillantottam meg. Persze ez nem volt olyan nagy szám, de amikor az arcát megláttam, elakadt a lélegzetem. Mosolygott, gyönyörű szeme ki volt emelve, kis cicás sminkkel, a szája pedig olyan színű volt, mint a ruhája: barack. A haja össze volt fogva, és kis, kócos kontyot alkotott a feje tetején. Pár fürt szabadon lengett a halántékán, ahogy mellénk ért.
- Istenem, Rosie!- csapta össze a tenyerét anya meghatottan, mire Em elpirult, és hosszú pillái alól rám nézett.
- Gyönyörű vagy- mondtam halkan, és megfogtam a kezét, mire, mintha megkönnyebbülés futott volna át az arcán.
- Egy fényképet!- szólt anya, majd beállított minket egymás mellé, és már szaladt is a gépért.
- Te sem nézel ki rosszul- nézett fel rám mosolyogva Emily, mire elvigyorodtam.
- Úgy érzem, ma sokan irigyek lesznek rám.
- Hát, igen. Nem mindenki tapasztalhatja az élményt, hogy szerény személyemmel mehet bálba.
Hangosan felnevettem, és átkaroltam Emily vállát. Semmi sem akadályozta meg, hogy ez a nap felhőtlenül boldog legyen.
- Itt is vagyok. Álljatok be!- utasított minket anya.
Átkaroltam Emily derekát, magamhoz húztam, és miközben a hajába pusziltam, elnéztem felette. Anya elsütötte a képet, és meghatottan megtörölte az arcát.
- Olyan szépek vagytok... Istenem, menjetek már, mielőtt elsírom magam!
Nevetve adtunk neki egy puszit, majd sietve kimentünk a házból.

A suliban
Rosie szemszöge
Justin kezét fogva vonultunk végig a táncoló, nevető párok között. Maga után húzva "tört" a tömeget, és néha hátramosolygott, amitől a pulzusom köbö az egekbe ugrott. Mikor megálltunk a táncparkett közepén, a zene boldog dübörgése járta át a testem. Mindenki nevetett, és röhögött, a tornacsarnok egyik sarkában öltönyös fiúk röhögtek egymáson, a térdüket csapkodva. A másik sarokban lányok álltak csoportosan, egymást fotózták, és néha hangosan felnevettek. A zene elnyomott minden más hangot. Ahogy Juss felé fordultam, láttam a barna szemében megcsillanó fényeket. A DJ az emelvényen éppen arra kérte a tömeget, hogy éljenezzenek.
- Örülök, hogy meghívtál- mondtam, kisebb csend után. Justin elmosolyodott.
- Nálam nem jobban.
- Igazából- kezdtem, majd megragadtam a kezét.- Nincs igaza anyukádnak.
- Miben?- csodálkozott el, én pedig mosolyogva a derekamra tettem a kezeit, és a nyakát át kulcsolva a kezemmel, közelebb húztam magamhoz.
- Nem csak a lassú számnál ér megfogni egy lány derekát- mondtam, a szemébe nézve.
- Hallottad?- kérdezte, és a szája sarkában mosoly bujkált.
- Igen- mosolyodtam el.
Annyira reménykedtem benne, hogy megszólal egy lassú szám, hogy az már fájt. De, mintha csoda történt volna, a DJ hangosan, mégis aranyosan belekiabált a mikibe.
- Látom, kezd elszabadulni a pokol. Nyugi, emberek! Azonnal kaptok egy kis romantikázást a bálba! Mégpedig Miley Climb című dalával indítok. Nem azért, mert meg akarom magam utáltatni veletek, hanem mert ez egy nyálas számnak tűnik... Vigyázzatok egymásra!
És felcsendült Miley Cyrus dala. Justin elmosolyodott, és közel húzott magához. Ahogyan a vállára hajtottam a fejem, láttam, ahogyan pár, az előbb röhögő srácok közül, átvág a termen, és odamegy a csoport lányhoz, majd felkér pár lányt. Vörös lett a csajok arca, és zavartan megragadták a fiúk kezét, hogy aztán együtt léphessenek a többi táncoló pár közé.
- Igazából- szólalt meg Justin, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.- Mindig erre a pillanatra vártam.
Éppen kérdezni akartam, hogy miért, amikor a számra tapasztotta a száját. Először meglepődtem, aztán pedig éreztem, ahogyan az izmaim kezdenek ellazulni. Hagytam, hogy Justin szorosan magához húzzon, hogy a szájával szétnyissa az enyémet, és hogy megcsókoljon. Hirtelen minden megszűnt körülöttünk: csak ő volt, és én. Minden más egybeolvadt. Ahogyan a hajába túrtam, éreztem, hogy elmosolyodik csók közben. Olyan erővel zubogott a vér az ereimben, hogy kis híján szívinfarktust kaptam. Minden pillanattal csak egyre jobban vágytam Justin-ra. Nem akartam elválni tőle, ha csak levegő miatt is. Mikor már nem bírtam tovább szusszal, zihálva a homlokának döntöttem az enyémet, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Vártam rád, Em- mondta halkan.
- Tudom- suttogtam. Mélyen beszívtam a levegőt, és egy pillanatra lehunytam a szemem.- És épp eleget.
Majd ezúttal én csókoltam meg. Olyan mohón, hogy azt hittem, ki fog nevetni. De ehelyett csak átkarolt, és csókolt. Közben a DJ valamit mondott, és számot váltott: ezúttal Taylor Swift Love Story-ja szólt.

14.rész ~Evelin~

Néma csendben ültünk egymás mellett Justinnal a kocsiban hazafelé ,próbált velem kommunikálni ,mire én csak egy szóval válaszoltam.Szerettem volna vele beszélgetni ,de nem most.Most valahol egészen máshol járt a fejem. Behunytam szemeimet ,hogy végig tudjam gondolni az összekuszálódott életem. Istenem!Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lenni? Most sokkal egyszerűbbek lennének a dolgok ha nem látogatunk el anyáékkal ide Strartfordba a nyáron.Akkor még mindig élnének a szüleim és csodálatos utolsó évem lenne a gimiben a legjobb barátaimmal ,a szerelmemmel. De mióta ide kellett költöznöm minden megváltozott.Tudom hogy régi tökéletes életem nem kaphatom vissza többet.Össze kell szednem magam ,nem folytatódhatnak tovább így a dolgok.Nagyon bunkón viselkedtem ma Chrissel a kórházban ,ami szokatlan tőlem.Nem tudom mi ütött belém.Nem okozhatok többet fájdalmat a számomra fontos embereknek.Mélyen beszívtam magamba a levegőt gondolkodás közben.Azonnal megéreztem Justin finom illatát ,amitől bármelyik pillanatban el tudtam olvadni.Biztos vagyok benne hogy ennek az illatnak egyetlen nő sem tud ellenállni.Én pedig főleg nem Hatalmas erőfeszítésembe került hogy ne boruljak azonnal a nyakába,de gyorsan összeszedtem magam és tovább gondolkodtam azon hogy hogyan tovább.Szeretem Christ ,de már nem olyan a kapcsolatunk mint régen.Közel sem olyan.Bármennyire fájt ,be kellett vallanom magamnak hogy Chris teljesen megváltozott.Már nem ugyan az a mintabarát aki bármit megtenne a barátnőjéért ,s még csak rá sem néz más lányokra.A mostani helyzethez képest azt volt nehéz elhinni ,hogy valaha ilyen tisztességes volt. Még mindig benne él az a régi fiú ,de a visszahozására próbált kísérleteim mindig kudarcot vallottak ,ő már más ember volt. És bár Claire és Chris határozottan tagadja hogy viszonyuk van egymással ,tudom hogy hazudnak nekem.Istenem ,hiszen csak rájuk kell nézni. Számtalanszor vettem észre hogy lopva Chris Clairere kacsint a suli ebédlőjében miközben engem szorongat a karjában.Több embertől is visszahallottam hogy látták őket smárolni a városban és amikor meghallotta Justin a telefonbeszélgetésüket a fürdőszobában. Akkor tudatosult bennem hogy talán tényleg igazak a pletykák amikre azelőtt rá sem hederítettem.Feltétel nélkül megbíztam Chrisben addig a pillanatig ,azóta viszont mindenhol a megcsalásra utaló jeleket figyelem. Egyre szomorúbb lettem kihaló kapcsolatunkban ,ugyanis a lopott pillantások továbbra is jelen voltak köztük és a pletykák is tovább terjedtek.Véget kell vetnem ennek a hetek óta tartó szenvedésnek ,de nem így.Nem ilyen módon kell kilépnem egy két éves kapcsolatból mint ma a kórházban.Lehet hogy Chris megváltozott ,de attól neki is vannak érzései és bármilyen hibát követett el ellenem ,nekem tiszteletben kell tartanom azokat. A kórházból hazaérve Pattie már az ajtóban állva várt minket és titokzatos módon azt is tudta hogy hazaköltözöm.Gondolom küldött neki Justin egy smst ,mert telefonálásra nem volt időnk.
-Szia Emily!Jól vagy kicsim?Annyira aggódtam érted.Minden rendben?-ölelt át gondoskodóan a nagynéném majd alaposan végig nézett rajtam mintha a nyomokat keresné amit a baleset hagyott ,majd kiszúrta a bal kezem ami most könyékig gipszbe állt.
-Szia Pattie.Igen jól vagyok,szerencsére.De nagyon elfáradtam.Jobb lesz ha most azonnal megyek is aludni ,mielőtt zombi leszek.-próbáltam egy kicsit viccelődni,de senki nem nevetett rajta és egy kicsit kínos volt.Tudtam hogy látják rajtam valójában nem vagyok jól.A fenébe is hogy ilyen piszok jól ismernek.
-Akkor beviszem neked a vacsorát a szobádba.De enned kell.Elég sápadt vagy.-kémlelt aggódó szemeivel miközben megpaskolta a vállam.
-Rendben.Köszönöm.-varázsoltam végül egy hálás mosolyt az arcomra.Már majdnem elindultam a szobámba ,de eszembe jutott valami amit még el akartam mondani Pattienek.Visszafordultam Pattiehez és Justinhoz akik épp egymást ölelgették.-Ja és...Pattie.Nem bánnád ha visszaköltöznék?-suttogtam halkan.Féltem hogy azt mondja ha egyszer elköltöztem ne menjek vissza ,de ezt elég valószínűtlennek tartom, egyátalán nem így ismertem meg.
-Emily.Ne butáskodj kicsim.Nagyon boldog voltam amikor szólt Justin hogy szeretnél hazaköltözni.Hiányoztál nekem ,na meg persze a fiamnak is.El volt veszve ,teljesen.-nevetett miközben fejét köztem és Justin közt ingatta.Éreztem hogy kicsit elpirulok,Justinra néztem aki elképesztő mosolyával csak is engem méregetett.
-Ez nem is igaz anyu.-csóválta a fejét ,de le lehetett olvasni az arcáról hogy máshogy gondolja.Odasétáltam hozzájuk hogy mindkettőjüket óvatosan átöleljem.
-Ti is hiányoztatok nekem és nagyon köszönök mindent.-nyomtam egy puszit az arcukra ,majd besiettem a szobámba hogy végre egyedül lehessek.
-Jóéjt Emily!-kiabáltak utánam egyszerre.
-Jó éjt!-kiabáltam majd magamra zártam az ajtót.Gyorsan előhúztam a zsebemből a telefont ,hogy felhívjam Christ.Muszáj beszélnem vele.
HÍVJ FEL EM!HIÁNYZOL! bukkantam rá egy SMS-re a telefonomban amit nem rég küldhetett.
KÉRLEK NE HAGYJ EL!SZERETLEK! olvastam rögtön a következőt.Azonnal hívni kezdtem , rekedtes hangja első csörrenés után megszólalt a telefonban.
-Hiányzol!-suttogta halkan.
-Chris!Én...sajnálom ami ma történt.Beszélnünk kell! El tudnál jönni értem most?
-Igen.Persze.10 perc és ott vagyok.
Pár perc múlva jöttem rá hogy törött kézzel kicsit nehéz lesz kimászni az ablakomon ,de már nem volt mit tennem Chris leparkolt pár házzal odébb és várt rám.Mikor kikukucskáltam az ablakomon hogy felmérjem a helyzetem láttam hogy ez nem fog menni.Túl magasan vagyok és le kellene ugranom,viszont nem szeretném eltörni a másik kezem is.Így elkeseredve állapítottam meg hogy segítséget kell hívnom.
-Chris!Akadt egy kis gond!Tudod törött kézzel nehezebben megy az ablakon kiugrás.Kérlek segítenél?-suttogtam halkan a telefonban. Az előbbi feszültség egy pillanat alatt eltűnt a hangjából és éreztem még a telefonon keresztül hogy elmosolyodott. Míg én kínosnak találtam a helyzetet ő valószínűleg majdnem kiugrott a bőréből hogy segíthet nekem.Pillanatok múlva mosolyogva állt az ablakom alatt.Mikor odaért én már az ablakomban ültem ,mindkét lábam kilógatva és csak rá vártam
-Na gyere te kis sebesült!-tárta ki karjait majd szemből az ölébe kapott. Hosszú pillanatokig bámultuk így egymást , gyönyörű szemeit csodáltam. Egy percre teljesen megbabonáztak. Szinte teljesen biztos voltam benne hogy mindjárt megcsókol és én képtelen leszek ellenállni neki ,de meglepetésemre ő törte meg a pillanatot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam ,hiszen neki köszönhetően nem követtem el újabb hibát. Azért hívtam ide ,hogy végleg szakítsak vele. Így viszont csak még jobban fájdítom mindkettőnk szívét.
- Miről szeretnél velem beszélni Emily?- kérdezte miközben óvatosan letett a földre.Barna szemeit egy pillanatra sem szakította el az enyémektől. Előbbi vidám tekintete most szomorú volt. Megbántottam őt ,tudtam hogy fáj neki ,de ő is megbántott engem ,azzal hogy nem hűséges hozzám.
-Ne itt beszéljünk! Gyere!-kulcsoltam össze a kezeinket ,majd magam után húztam. Pár házzal arrébb a kocsija mellett álltunk meg. Nekidőltem a szürke bugattijának ,majd lassan szembe fordultam vele.
-Sajnálom Chris! Sajnálom ,hogy ma ennyire bunkó voltam. Én...én csak rettentően dühös vagyok rád ,mert nem vagy velem őszinte. Miért hazudsz nekem Chris?- motyogtam halkan , hangom majdnem elcsuklott csupán a gondolattól is hogy nem én vagyok az egyetlen lány az életében. Üres tekintettel bámult rám egy ideig aztán hátat fordított nekem és idegesen fel-le járkált előttem.
-Szeretsz még?-suttogtam olyan halkan hogy talán meg sem hallotta. Újra felém fordult ,mikor megpillantottam könnybe lábadt szemeit ,tudtam hogy fáj neki erről beszélni. Hirtelen felém iramodott ,testét teljesen az enyémnek szorította. A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset ,majd zokogva a nyakamba omlott.
-A francba is. Hogyne szeretnélek Emily ,hiszen miattad költöztem ide. A világ másik végére.-nyomott egy puszit az arcomra ,majd folytatta remegő hangján.-Én nem mondtam el neked a dolgot ,mert nem akartalak elveszíteni.Nem akartam hogy összetörj. Mert tudtam ,hogy vissza fogsz menni Justinhoz.-ledermedve álltam a karjaiban. Még sohasem láttam ennyire összetörve Christ.
-Hányszor történt meg?-behunytam a szemem ,majd vártam a választ ami engem is össze fog törni.
-Négyszer.-dadogta ,majd rögtön magyarázkodni kezdett.-Én...én tényleg szeretlek Em és próbáltam hűséges maradni hozzád. De láttam rajtad ,hogy mennyire hiányzik Justin ,hiába próbáltad tagadni és én nem bírtam elviselni a gondolatot. Úgy éreztem ha piába folyton a bánatom ,minden jobb lesz.De minden csak rosszabb lett...Én azt hiszem megváltoztam Emily. Már nem érdemellek meg. Sajnálom hogy csalódnod kellett bennem.-kezeit az arcomra tette.Homlokát az enyémnek támasztotta és behunyta a szemeit.Ha semmit sem sejtettem volna erről az egészről ,most valószínűleg üvöltöznék vele.De tudtam hogy megcsalt ,tudtam hogy fájni fog ha őszintén elmondja a történteket. De már nem tudunk változtatni azon ami történt és túl kellett esnünk ezen a beszélgetésen.Gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcáról ,próbáltam válaszra nyitni a szám ,de nem tudtam mit mondhatnék neki. Észre sem vettem mikor préselte az ajkát az enyémnek.Képtelen voltam ellökni magamtól ,pedig minden okom meg lett volna rá.Csak hagytam hogy azt tegyen velem amit akar ,hisz utoljára viselkedhetünk úgy mint akik szerelmesek egymásba.
- Szeretlek Emily.Éppen ezért engedlek el.-lehelte az ajkaimra miután elhúzódott ,elengedte a kezem ,majd beszállt az autójába és ott hagyott.Én pedig csak bambultam magam elé percekig. Nem tudtam elhinni ami történt ,nekem szinte egy szót sem kellett mondanom ,mégis megértette mit akarok.Mintha tudta volna hogy mit fogok mondani,úgy beszélt. Hálás voltam neki ezért ,mert én egyetlen értelmes gondolatot sem tudtam kimondani.Ő megtette helyettem és mindkettőnknek fájt de ez így volt helyes. Nem éreztem még késznek magam arra ,hogy visszamenjek a szobámba.Oda ahol vár egy másik fiú ,akit szeretek.Most egyetlen dologra volt szükségem ,méghozzá arra hogy egyedül legyek. Szipogva indultam el a nagyi hátsókertjébe .Szerencsére nem adtuk el a házat a családom halála után sem ,így bármikor átnézhettem ide ha úgy tartotta kedvem. Jobb helyet pedig el sem tudnék képzelni magamnak ahol a magányos perceimet tölthetem. Szomorúan elmosolyodtam ,amikor átmásztam a kerítésen és megláttam a kis kuckót a fán ,amit régen építettünk Justinnal. 8 éve nem jártam odafent ,viszont sok szép emlékem kötődik ehhez a helyhez .Abban sem voltam biztos hogy megvan még ,így boldog voltam amikor megláttam.Szipogva másztam fel a falétrán amit még a nagypapi ütött össze deszkákból nekünk. Mikor a tetejére értem kezemmel gyorsan eltoltam a kis ajtót ,majd behuppantam a kuckóba.
-Emily!Hát itt vagy.-hallottam egy ismerős hangot valahonnan a sötétből ,majd éreztem ahogy két kar hátulról körém fonódik.Szembefordultam a hang forrásával ,majd könnyektől csillogó szemekkel néztem végig a fiún akit szeretek.

13. rész (Kata:))

Justin szemszöge
- Itt vagyok...- nyugtatgattam, majd közelebb hajoltam hozzá, és puhán megpusziltam a homlokát.- Semmi baj, kicsim. Minden rendben.

Chris-t akartam elverni. De úgy, hogy ezerszer is megbánja, hogy kezet emelt Emily-re. Nekilöktem az autónak. Égett az arcom, de nem érdekelt. Megütötte Em-et. Csak ezt láttam magam előtt.
- Srácok! Elég legyen!- hirtelen meghallottam Emily hangját.
A szemem sarkából láttam, amint egy piros autó éppen kiáll a parkolóból. A srác, a volán mögött, egy telefonba magyarázott idegesen. Egy pillanat volt az egész. Elindult Em felé, teljes gázzal...
- Ne Emily! Maradj ott!- kiáltottam rémülten, amint Em letette a lábát az útra. 
Alig volt egy pislogásnyi idő az egész, a piros autó máris csattanva megállt. Azonnal elengedtem Chris-t, és rohantam Emily felé. A földön feküdt, a haja fátyolként terült szét körülötte. Az arcát horzsolás borította. Nem láttam nagyon vért... de a keze természetellenesen hajlott a háta mögé.
- Jézusom!- a srác azonnal kipattant az autóból, és reszketve kezdett el járkálni. 
- Hívja valaki már a mentőket!- ordítottam, és leguggoltam a hercegnőmhöz.- Emily...! Édes... Hallasz? Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, Em. Minden rendben lesz. Semmi baj, hallod? Nincsen semmi baj. Itt vagyok. 
Chris ijedten rohant felénk.
- Justin, te barom!- ordított rám, remegő hanggal.- Miért kellett?
- Istenem, Chris, fogd már be!- mordultam rá.- Ez nem rólunk szól!
Kicsit visszafogta magát, és inkább csendben álldogált. Tiszta feszült volt, de pont leszartam, mi van vele: eleve miatta történt minden. 
Mikor megjött a mentő, rögtön leugrottak azzal a tolóággyal a kocsi hátuljából. Segítettem nekik feltenni Emily-t a hordágyra. A mentőautóban az egyik mentős óvatosan megvizsgálta.
- A keze csúnyán eltört...- állapította meg, én pedig az alsó ajkamat beszívva feszülten figyeltem.- És egy kis agyrázkódása is lehet...- felhúzta Em szemhéját, és belevilágított a kis lámpájával.- De semmi más rendellenességet nem látok.
- Hál' istennek- sóhajtottam megkönnyebbülten. Szerencsére nem volt nagyobb baja...
- Egyébként el tudná mondani, mi történt?- kérdezte, miközben belekapaszkodott az egyik fogantyúba, mikor elindult az autó a kórház felé.
- Hosszú történet...- kínosan felnevettem, és tekintetem inkább Emily kissé lehorzsolt arcára szegeztem.- És eléggé bonyolult...
- Hátha megértem.
- Egy... egy hatalmas félreértés volt az egész- mondtam tömören.- Emily szeretne mindenkivel jóságos lenni, de az emberek néha nem viszonozzák...- mikor az Em arcán lévő kéznyomra néztem, összeszorult a szívem.- És olykor az az ember fordít nekünk hátat, akiről nem is gondolnánk, hogy ilyesmire képes.
- Te...?- ujjával Emily arcára mutatott, én pedig gyorsan megráztam a fejem.
- Dehogy is! Csak el akartam verni azt a barmot, aki megütötte...
- Az a másik srác volt az?- kérdezte kíváncsian, én pedig élveztem, hogy valakinek elmondhatom mi történt, és ő úgy tud véleményt alkotni, hogy kívülálló. Az azért mégis korrektebb. 
- Aha. 
- Megérdemelte volna- bólintott a mentős.- De ahogy látom, kaptál rendesen...- az arcomra nézett, én pedig csak akkor vettem észre, hogy az államon csöpög le a vérem. Odanyúltam, és kissé megtöröltem az arcomat.
- Na, igen...- halkan felnevettem, mire a mentős nekem dobott egy törlőrongyot. Megköszöntem, és óvatosan megtapogattam a szám szélét.
- Együtt vagytok?- kérdezte mosolyogva a mentős, és ránk nézett.
- Hát... Volt valami. De kezdem úgy érezni, hogy egy tévedés volt- mondtam szomorúan.
- Tévedés?- a mentős felhorkant, és hitetlenül elnevette magát.- Ha jól hallottam, miatta akartad szétverni azt a srácot! Ha ez tévedés, megeszem a mellényem.
- Jó, tény, hogy számomra nem közömbös, de már nem vagyok benne biztos, hogy érez még irántam valamit- magyaráztam, majd a kézfejemmel letöröltem a vért az arcomról.
- Hát, az ő véleményét még nem hallottuk, de szerintem...- amint ezt kimondta, Em szemhéja megremegett, és hunyorogva kinyitotta a szemeit.
- Emily- rögtön mellé hajoltam, és az ép kezét fogva csillogó szemekkel néztem rá.- Hallasz?
- Justin...Fáj a karom- nyöszörögte, és felém fordította a fejét.- Meg a fejem is...
- Semmi baj- suttogtam neki, és megsimítottam az arcát.- Minden rendben van.
Óvatosan bólintott, és összekulcsolta ujjainkat. Sóhajtva lehunyta szemeit, és úgy tűnt, visszaaludt, biztonságban érezve magát.
A mentős sokat sejtőn elvigyorodott, és elkezdte vonogatni a szemöldökét.
- Jól van már- intettem felé, mire elkezdett magában röhögcsélni.
Én pedig csak bámultam azt a dolgot, ami számomra a legkedvesebb ezen a világon.

Most
Rosie szemszöge
Rögtön felpattantak a szemeim, amikor megéreztem az érintését, és közelebb húztam magamhoz. Ami a mentőben történt... nem is igazán emlékszem rá.
- Itt vagyok, Em- mondta halkan, és megpuszilt.- Fáj valamid?
- Egy kicsit a fejem- vallottam be, majd visszadőltem az ágyba. Amint megmozdítottam a gipszbe csavart kezemet, éles fájdalom hasított belé, én pedig feljajdultam.- Meg a kezem...
Kíváncsian néztem körül: egy egyszerű letisztult szobában voltam. Mindenféle csövek voltak a karomba kötve, és egy gép idegesítően csipogott. A sarokban lévő kis asztalt, az ablakpárkányt, és a fejem mellett lévő polcot színes, gyönyörű virágok borították. Az egész folyosón érezni lehetett bódító illatukat.
- Mennyi virág- csodálkoztam. A bal kezemmel megpróbáltam magamhoz venni egy csokrot, és az egyik tű élesen belehasított a húsomba, úgyhogy sziszegve húztam vissza a kezem.
- Óvatosan- nevetett ki aranyosan Justin, majd átnyúlt fölöttem, hogy nekem adja az egyik csokrot.
Ahogyan áthajolt fölöttem, és az orromat megcsapta az illata, az az isteni, a szívverésem azonnal felgyorsult. Ez nem is lett volna baj, csakhogy A GÉP A SZÍVEMET NÉZTE, és amikor majdnem megőrültem zavaromban, a gép is kis híján megkukult.
Juss nevetve nyomta a kezembe a gazokat, én pedig próbáltam normalizálni a rendszeremet.
- Honnan vannak?- kérdeztem, miután már nem tüzelt a fejem.
- Chris hozta- mondta unottan.- Minden nap bejön...
- Mi?- kérdeztem értetlenül.- Minden nap???.... Te... mióta fekszem itt?
- Már három napja- mondta mosolyogva. Csak akkor vettem észre, hogy a szemei alatt fekete karikák húzódnak... a kialvatlanság nyomai.
- Te három napja itt ülsz mellettem?- egészen meghatódtam.
- Aha.
Úgy mondta, mintha ez tök természetes lenne. Amint a mogyoróbarna szempárba bámultam, csak akkor tisztult le igazán előttem a kép: hiszen nekem EZ A FIÚ kell. Nem Chris, és nem is más. Én mindig Justin-ba voltam szerelmes. És ez sosem változott. Miért is tagadtam? Komolyan...Erre így, a kórházi ágyhoz kötve kell rájönnöm? Istenem, Rosie! Hát hogy lehetsz ilyen suta?
- Emily- Justin riadtan hajolt a gépekhez.- Minden rendben?
És igen, A gép majdnem komolyan megkukult, mert amíg itt elmélkedtem, nőtt a pulzusom, és a szívverésem is fokozatosan gyorsult. Úgy nézett ki, mintha mindjárt meghalnék, pedig csak kamaszosan elgondolkodtam az életemről.
- Justin- a szabad kezemmel (kisebb fájdalom során) lehúztam magamhoz, a vállánál fogva.- Szeretnék neked mondani valamit. Valami fontosat.
- Mondjad, kicsim- leült a székére. Kisebb fajta nyugodtság suhant át az arcán, amikor látta, hogy nem készülök kiakasztani a gépeket.
- Kettőnkről lenne szó...- kezdtem.
És abban a pillanatban benyitott Chris. NEM LEHET IGAZ. Nem hiszem el...! Komolyan??? KOMOLYAN MOST NYIT BE? Mialatt majdnem lefordultam az ágyról, Chris mellém ért, és mosolyogva vizslatott.
- Látom, még élsz- hajolt hozzám, és valószínűleg meg akart csókolni, de esetlenül elhajoltam.
- Nem érzem jól magam...- rebegtem, nehogy megbántsam, vagy ilyenek.
A szemem sarkából segítségkérően Justin-ra pillantottam, aki a takaró alatt összefonta ujjainkat. Hirtelen felgyorsult a szívverésem, és a gépek olyan hangosan csipogtak, hogy tényleg úgy tűnt, menten elhalálozom.
- Szóljak valakinek?- kérdezte azonnal.
- Keresd meg az orvost!- utasította Justin, és látszott, hogy jól szórakozik.- Kint van a parkolóban!
Chris azonnal elrohant, Justin pedig huncutul megint a szemembe nézett.
- Mit szerettél volna mondani?- kérdezte halkan.
- Ömm...- haboztam. Nem tudtam,mit fog válaszolni... Hogyha ő nem szeret viszont??? Na, azért annyira messzire nem megyek.- Hiányzol.. És Pattie is. Nem mehetnék vissza hozzátok?
Justin annyira megörült nekem, hogy azonnal felnevetett. Két keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Végre, hogy megjött az eszed!- nevetett felszabadultan, majd magához ölelt.
- Akkor nem baj...?
- Baj?!- hitetlenül felkiáltott.- Em, annyira örülök! Nem akartam Chris-t szétrúgni, hogy gyere vissza, és nem is kell....
- De Justin...- mégis el kell mondanom neki. Nem tudom magamban tartani... A francba is, Emily! Miért vagy ilyen béna? Pff.
- Mondjad!- a szeme úgy csillogott, mint egy kisgyereknek. Egészen meglágyult a szívem.
- Ígérd meg, hogy többet nem engedsz el- suttogtam. Kissé erőltetettre sikeredett, de reméltem, meghallotta.
Justin halványan elmosolyodott, majd miközben megfogta a kezemet, odahajolt, és nyomott egy csókot a számra. (Mondhatom, rohadt vicces, hogy minden ilyen kis malőrjénél kiakasztja a gépeket...) Alig húzódott el, én máris visszarántottam, és letojva, mennyire idegesítő a csipogás, hosszasan megcsókoltam Justin-t.
- Mi ez itt??- Chris hangja kalapácsként törte szét a pillanatot. Gondolatban elküldtem a fenébe. Meg még rondább helyekre is.
- Ömm...- nem akartam letagadni, hogy csókolóztunk. Minek ment el??- Kórház.
Bár poénnak szántam, csak Justin nevetett rajta. Chris tök dühös volt. Mondani akartam neki, hogy nem az, aminek látszik, de... NEM ÉRDEKELT, HOGY LÁTTA. Olyan szinten hidegen hagyott, hogy az már fájt. Egyszerűen nem érdekelt, hogy zavarja, hogy történt valami, nem érdekelt, hogy nem esik jól neki, nem érdekelt, hogy éreznem kellene iránta valamit, amit NEM érzek.
- Emily!- közelebb sétált, a szeme szikrákat szórt.- Mi folyik itt?
- Chris, nyugi van...- próbáltam nyugtatgatni, de egy ér furán kidagadt a fején,a mitől megijedtem.
- Ne nyugizz nekem!- emelte fel a hangját, én pedig annyira megijedtem, hogy élesen belenyilallt a fejembe.- Itt megyek neked segítségért, erre....
- Csak a parkolóban keringtél, te barom- röhögött fel Justin lesajnálóan. Közénk állt, és éreztem, ahogyan elönt a nyugalom.- Amíg el van törve a keze, addig haza jön.
- Nálam van az otthona- mordult fel Chris.
- Persze... az otthona- fintorgott gúnyosan Justin.- De én hazaviszem.
Boldogan elmosolyodtam, és éreztem, hogy kissé elpirulok.
- Minden rendben?- lépett be az orvos, fehér köpenyét maga után húzva.
- Persze- mosolygott rá Justin, mire az orvos is vidámabb lett. Hiába: Juss mosolyától mindenki elolvad.- Haza vinném Em-et.
- Ez csak természetes- mosolygott az orvos, majd a fiúkat kikerülve mellém állt.
Megtapogatta a pulzusomat, megnézte és leellenőrizte az infúziómat, megnézte a fejemet, a karomat, és minden más drótot, ami rám volt kötve.
- Úgy látom, minden rendben van- úgy rám mosolygott, hogy a szeme körül összeszaladtak a ráncok. Juss mosolyogva figyelt minket.- Haza is mehetnek! De. Hogyha bármi rendellenesség van, azonnal jöjjenek be. Rendben?
- Igen, köszönöm- mosolyodtam el.
- Maga?- a doki megállt Chris előtt, és fürkészve vizslatta.- Mit keres itt?
- Jöttem a barátnőmért- felelte szemtelenül. Kedvem szerint ráüvöltöttem volna, hogy "TUDOD KI A BARÁTNŐD, TE BAROM", de valaki megelőzött.
- Úgy hiszem, ha a hölgy barátja lenne, talán itt lett volna, mikor befeküdt a kisasszony, és itt maradt volna vele- mondta sokat tudóan az orvos.
- És honnan veszi, hogy nem voltam itt?- pofázott vissza Chris.
- Valahogy láttam.- mondta az orvos, és fejbe kólintotta a mappájával, majd kisétált.
Justin szipogva próbálta leplezni a röhögését, én viszont elkezdtem nevetgélni.
- Mehetünk?- kérdezte Justin aranyosan, én pedig bólintottam.
Az orvos valószínűleg beküldte a nővéreket, mert ketten bejöttek, és leszereltek a gépekről, meg az infúzióról. Kissé megszédültem, amikor felálltam az ágyról, de Juss mellém lépett, és a karomat fogva kivezetett az ajtón.
- Most csak úgy itt hagysz?- szólt utánunk Chris. Megfordultam, Justin pedig csak a fejét fordította felé.
- Sajnálom...- mondtam halkan, majd kivonultunk a szobából.

12.rész ~Evelin~

Fáradtan néztem az órára ami a velünk szemben lévő falon lógott ,közvetlenül a tábla fölött.Humán beállítottságomnak köszönhetően általában élvezni szoktam az irodalomórákat még hétfő hetedik órában is.A mai nap azonban képtelen voltam koncentrálni.Ha szerettem volna sem tudtam volna nem a srácokra gondolni ,hiszen egy csomó közös órám van velük ,így lehetetlen volt egy kicsit is megfeledkezni róluk.
-Hé Em.-bökött oldalba Alice ,aki a mellettem lévő padban ült.Gyorsan a kezembe nyomott egy cetlit ,majd írta tovább a vázlatot mintha semmi sem történt volna.Lassan kibontottam a gondosan összehajtogatott cetlit ,amin ez állt: "Emily!Minden okod meg van arra hogy haragudj rám és ne szólj hozzám.Teljesen megérdemlem.De tudnod kell hogy nem Chris hibája ami köztünk történt.Én akartam mindent ,mert szeretem ezt a srácot.Ő mondta hogy barátnője van ,de én nem törődtem azzal amit mondd.Teljesen részeg volt ,azt sem tudta mit beszél.Így kihasználtam a helyzetet.Tudom hogy ezzel nem javítottam a helyzetemen és most talán még jobban megutáltál ,de nem számít.Csak kérlek bocsájts meg Chrisnek. Köszönettel :Claire." Kikerekedett szemekkel bámultam a papírcetlit.A végére érve gyorsan összehajtottam ,majd a zsebembe rejtettem.

Elkeseredetten ballagtam ki az iskola parkolójába miután véget ért a végtelenül unalmas utolsó óránk,már nem tudtam hogy mit gondoljak.Nem tudtam kinek higyjek. Teljes mértékben össze voltam zavarodva .Át kellett gondolnom a dolgokat.Csak haza akartam érni minél előbb és bezárkózni a fürdőszobába hogy végre teljesen egyedül maradjak.A parkolóba érve teljesen lesokkolódtam amikor megláttam Christ és Justint.-Hagyjuk már Chris.Nem a te hibád?-nevetett fel idegesen Justin.Remegő hangját egyre feljebb emelve folytatta.-Hogy sikerült rávenned azt a libát hogy átverje Emilyt?Hm Chris?Válaszolj!-üvöltötte.
-Fogd be ha jót akarsz.-sziszegte Chris összeszorított fogakkal.
-Sokkal jobbat érdemel nálad.Valakit aki mellett biztonságban érezheti magát.Tudod amikor megláttam az arcát rögtön tudtam hogy te ütötted meg.-Justin hangja egyre halkabb lett,ahogy ezeket a szavakat mondta.Az arcára érzések tömkelege ült ki.Mintha fájdalmat érezne amiatt amit Chris tett velem.Közbe akartam lépni,de hirtelen mozdulni sem tudtam.Tehetetlenül néztem ahogy a két srác aki a szívemet elrabolta ,most egymást szidja.
-Cseszd meg Justin!-emelte fel a hangját ,majd hirtelen átszelte a köztük lévő távolságot és bemosott egyet Justin tökéletes arcába.
-Fáj az igazság?-fordította vissza Jus arcát.Szemeiben szinte égett a gyűlölet ,de tudtam hogy mindezt csak azért mert szeret engem.És bármennyire nem akartam beismerni magamnak ,én is szeretem őt.Váratlanul olyan dolog történt amit nem gondoltam.Justin két kezével megragadta Chris pulcsiját majd teljes erőből a kocsinak taszította.Csak most vettem észre hogy szájából szinte ömlött a vér.Na jó Emily.Szedd össze magad!Még a végén péppé verik egymást itt a suli parkolójában miattad és azt hiszem azzal senki sem járna jól.
-Srácok !Elég legyen!-léptem ki minden erőmet összeszedve az egyik autó mögül és a fiúkhoz indultam.
-Ne Emily!Maradj ott!-kiáltotta Jus mielőtt leléptem az úttestre.Tekintetéből még ilyen messziről is ki lehetett olvasni a rémületet.Nem értettem mire céloz így leléptem a járdáról.A következő pillanatban valami éles hangra lettem figyelmes.Az utolsó dolog amire emlékszem hogy a fiúk felém rohannak,majd teljesen elsötétült minden.

*8 évvel korábban*
Nevetve futottam végig a forró betonon.Anya megtiltotta hogy mezítláb szaladgáljunk az utcán Justinnal ,mivel a múltkor elvágtam a lábam egy üvegszilánkkal.Ez azonban csöppet sem érdekelt engem,abban a pillanatban megszabadítottam magam szoros papucsomtól amint anya becsukta maga mögött az ajtót.Még szerencse hogy csak egy utca választ el minket Justinéktól és nagyitól,így egyedül is átsétálhatok hozzájuk ,de szigorúan csak a járdán.
-Szia Rosie!-kiáltott fel Justin amikor odaértem a házukhoz.A lépcsőn ülve várt rám,de amikor meglátott felém futott és magához ölelt.
-Szia.Kész a házikó?-néztem rá izgatottan.Türelmetlenül bámultam rá választ várva ,majd mikor észrevettem hogy ő is mezítláb van akaratlanul elmosolyodtam.Justinnak és nekem mindig egy rúgóra jár az agyunk.Főleg ha a rosszalkodásról van szó.
-Igen.Nagypapi remek munkát végzett.-mosolygott aztán megragadta a kezem és elkezdett magával húzni a hátsó kertjükbe ,ahol szeretett tölgyfánk ágaskodott a magasba.Ugrálva haladtunk egyre közelebb a cél felé.Annyira izgatott voltam a kuckó miatt.Justinnal már minden apró részletet elterveztünk,hogy hogyan fogjuk berendezni.Beleegyezett hogy én virágokkal díszítsem ki a kis 'otthonunkat' ,de csak akkor ha megengedem hogy ő kirakja a baseballjátékosokról készült posztereit.Nem szerettem volna azoknak a csúnya bácsiknak a képét kitűzőgetni a falunkra ,de tudtam hogy csak így jöhetnek szóba a virágok ,szóval megegyeztünk.
-Állj!-dermedt meg hirtelen Justin ,ahogy már majdnem beértünk a kertbe.-Csukd be a szemed!Majd én odavezetlek!-parancsolt rám szigorúan.Nem ellenkeztem vele ,csak szerettem volna minél előbb látni az eredményt.Egyik kezemet szememre tapasztottam míg a másikat Justinéban hagytam.Éreztem a puha fűt a talpam alatt.Annyiszor jártam már ezen a helyen hogy szinte a fű tapintása alapján megállapítottam pontosan milyen messze lehetünk a fától.
-Kinyithatod a szemed!-kiáltott az unokatesóm.A következő pillanatban pedig már a létrán ágaskodott,ami fölfelé vezetett be a házikóba.Miután újra megszokta a szemem a ragyogó napfényt felnéztem a fára és egyszerűen leesett az állam amikor megláttam a gyönyörű faházat amelyet a papi épített nekem és Justinnak.
-Azta!Várj meg megyek én is!-szaladtak ki a számon a szavak.Kis lábaimmal a létrába kapaszkodtam,gyorsan szedtem a fokokat.Amikor felértem Justin nyújtotta a kezét hogy felhúzzon.A kuckó belülről is olyan csodálatos volt mint kívülről.Tágas és az ablakából szinte egész Stratfordot belehet látni.A nap hátralevő részén ki sem mozdultunk az új rejtekhelyünkről,csak akkor amikor Pattie néni ebédelni hívott minket.

-Rosie!Mondhatok valamit?-lépett mellém Justin ,miközben a kuckó ablakában ácsorogtam.A gyönyörű kilátást csodáltam ami az ablakból nyílt.Az égbolt narancssárga fényben tündökölt a lemenő Napnak köszönhetően.
-Igen!Persze.-löktem oldalba játékosan majd fejemet a vállárahajtottam.Apró sóhajtások után így szólt:
-Utálom hogy az unokatesóm vagy
-Hogy mondhatsz ilyet Justin?-löktem el magamtól ,majd duzzogva leültem az egyik sarokba ,s fejem az ölembe hajtottam.Annyira fájt hogy ezt mondta ,hiszen én pont ellentétesen éreztem.Nagyon szerencsésnek tartottam magam amiért itt van nekem Justin.Minden délután együtt játszunk,együtt írjuk meg a házifeladatunkat ,az iskolában megvéd azoktól a fiúktól akik felszoktak lökni az udvaron.Annyira megmelengeti a szívemet amikor vele vagyok ,hogy hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasomba amint meghallottam ezeket az undok szavakat.Szerettem volna erős maradni,de nagyon bántottak Justin szavai ,így hamarosan patakokban kezdtek folyni a könnyeim.Nem néztem fel de hallottam hogy odalép hozzám majd leül mellém.
-Ne sírj már te!Nem úgy értettem.-nevetett fel.Kezeivel felemelte óvatosan a fejem és a szemembe nézett.
-Azért utálom hogy az unokatesóm vagy ,mert így nem lehetek szerelmes beléd.-suttogta halkan úgy hogy csak én halljam.Apró mosolyra húzta a száját és letörölt egy könnycseppet az arcomról.Nem tudtam mit kellene felelnem erre, így megfogtam a kezét amelyet az arcomra tapasztott ,majd nyomtam egy puszit az arcára.Mivel már későre járt anya pár percen belül megérkezett értem.Szomorúan elköszöntem Justintól és Pattie nénitől majd haza indultunk.Útközben megint leszidott anya mivel megtudta hogy egésznap mezítláb szaladgáltunk.Apu már az ajtóban várt minket otthon.
-Sziasztok drágáim!-mosolygott kedvesen majd átölelte anyut és megcsókolta.Csodálkozva néztem őket ,miközben eszembe jutott amit Justin mondott ma.Hogy nem lehet szerelmes belém,mert az unokatestvére vagyok.Vajon honnan tudta ezt?Lehet hogy Pattievel beszélgetett erről.
-Szia prücsök!-kapott fel apu a karjaiba.Nyomott egy halom puszit az arcomra,miközben becipelt a kanapéra.
-Beszélnünk kell Emily!-ült le anyu is mellénk ,de ő nem mosolygott.Mindig akkor szokott így nézni rám amikor szobafogságot kapok,így biztos voltam benne hogy most is ez fog következni.
-Nagyszerű hírünk van !Apa kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot az egyik munkatársától.Ha minden jól megy jövőhéten elköltözünk Ausztráliába,hogy apa eltudjon kezdeni dolgozni.
-De attól minden nap átjöhetek Justinhoz és nagymamihoz ugye?-néztem kétségbeesetten hol apára ,hol anyára.Reménykedtem benne hogy nincs messze Ausztrália ,mert ha messze van én biztos hogy nem költözök oda.
-Nem kicsim!Sajnálom ,de Ausztrália a világ másik felén van.De évente egyszer talán eltudunk látogatni majd ide Stratfordba és nem adjuk el ezt a házat sem.Jó lesz nyaralónak.-nagyon mérges lettem.Miért mondd ilyeneket anya?Nem költözhetünk el.Nem hagyhatom itt a rokonaimat.Felpattantam a kanapéról és felrohantam a szobámba amilyen gyorsan csak tudtam.Magamra zártam az ajtómat ,majd az ágyamra rogytam és hatalmas erővel kitört belőlem a sírás.Nem akartam elköltözni Stratfordból.Nem akartam itt hagyni az unokatestvérem aki szerelmes belém.Justin sosem hagyja hogy rossz dolog történjen velem .Nem akarok olyan helyen lakni ahol ő nincs ott.

*napjainkban*
-Rosie!Minden rendben!Csak álmodsz!Kelj fel!-hallottam halk suttogást a fejem mellől.Hirtelen éles fájdalmat éreztem a fejemben.Megpróbáltam lassan kinyitni a szemeimet hogy megnézzem hol is vagyok,mire meleg kéz érintette meg az arcom.
-Justin?-nyöszörögtem,amint körbenéztem a fehér üres szobán.A jelek.szerint egy kórteremben vagyok.Az hogy mi történhetett velem ,nem rémlett.
-Én vagyok édes!-nézett rám gyönyörű barna szemeivel ,majd megpuszilta összekulcsolt kézfejeinket.
-Nem akarlak elveszíteni...

11. rész (Kata:))

Rosie szemszöge
Chris éppen leparkolt a ház előtt, amikor halkan pittyegett a telefonom. A kijelzőre pillantottam: Justin üzent.
- Ki az?- kérdezte Chris, miközben kicsatolta az övét.
- Csak Justin- feleltem halvány mosollyal.
- Mit akar?- vonta össze a szemöldökét, én pedig kissé felháborodtam.
- Nem mindegy?!- kérdeztem vissza, majd kipattantam az autóból.
Egyből kinyitottam az ajtót, majd a kabátomat ledobva a fogasra, felszaladtam a szobánkba. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, megnyitottam Juss üzenetét. Rövid volt. Többször el kellett olvasnom, hogy normálisan tudjam értelmezni, de valahogy sehogy sem állt rá az agyamra. Egyre csak ráztam a fejem.
"Basszus ,mielőtt elmentetek olyat hallottam amit nem kellett volna.Rosie!Beszélnünk kell.Hívj fel amint tudsz!Chris megcsal téged."
Nem akartam elhinni. Mondjuk lehet, nem ártott volna, mert mindig sejtettem, hogy valami van közte, meg Claire között. De ezt így hallani... Rémes volt. Azonnal fel is hívtam Justin-t. 
- Reméltem, hogy felhívsz- szólt bele köszönés nélkül. Amint meghallottam a hangját, kirázott a hideg. 
- Justin, mit akar ez jelenteni?- kérdeztem. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy valószínűleg ilyet nem igen hazudna nekem, de egy fiúból bármi kitelik. 
- Emily, Chris megcsal téged!
- Juss... értem én, hogy hiányzom neked, de azért ez már túlzás, nem gondolod?! Hogyha valami problémád van velünk, akkor azt nekem mondd meg, rendben?! Nem értelek...
- Könyörgöm, Em- Juss hangja megváltozott. Szenvedett.- Mindennél jobban szeretnélek boldognak látni. Ha vele, akkor vele. Már ismerhetnél annyira, hogy nem vagyok olyan görény, mintsem hogy ártsak neked. 
- Már nem tudom, kinek higgyek, Justin...- ráztam a fejem. A torkom szörnyen kiszáradt, és úgy éreztem, ha most azonnal nem rohanhatok hozzá, akkor nem élem túl a mai napot. De persze nem tettem. Miért is tettem volna?! Ott volt nekem Chris, nagy lakás, autó... Minden, amire vágytam. Régebben. Hogy mire vágytam most? Justin-ra. De rá nem kellett volna. 
- Kérlek, Em- sóhajtott halkan. 
- Sajnálom, Justin- lenyeltem, amit mondani akartam, vagyis, hogy "persze, hiszek neked, vegyél feleségül, kérlek, kérlek, KÉRLEK", és beletúrtam a hajamba.- Most mennem kell. 
- Csalódni fogsz.
- Túl élem. 
- Össze fogsz törni. 
- Még egyszer? Már van benne gyakorlatom- és letettem. 
Nehezemre esett haragban elválni Justin-tól. Minden részem szeretett volna mellette lenni. Minden. De sajnos, épp akkor nyitott be az ajtón Chris. Mikor megláttam, elmosolyodtam. Valamilyen szinten szerettem őt. Persze, hogy szerettem. Az életem szerves része lett. Ő volt az első szerelmem. És imádtam. Még most is imádom. De lehet, hogy máshogy. Viszont minden örömömet elhomályosította az a köd, amit Justin mondott. Hogy megcsal engem. Nem akartam elhinni. De egy halvány sejtésem mégis volt rá. 
- Minden oké?- kérdezte mosolyogva, és a derekamnál fogva magához húzott.
- Persze- mosolyodtam el őszintén, és hagytam, hogy megcsókoljon. 
- Mi volt ez a kiabálás?
- Áh, semmi különös- legyintettem.- Csak Juss azt hiszi, megcsalsz. 
- MI?- Chris hirtelen elengedett, és az ajtó felé hátrált.- Ugye nem hiszel neki?
- Mi? Chris, ne hülyéskedj már! Miért hinnék ilyen butaságnak?- próbáltam nyugodt hangot megütni, pedig Chris reakciója nem is tükrözött mást, minthogy Justin-nak igaza lehet.
- Emily, honnan vette ezt a hülyeséget az a barom??- a hangja egyre ingerültebb lett. Erre persze én is felhúztam magam.
- Na barmozd le Justin-t!- szóltam rá.- És nem tudom... Könyörgöm, Chris, mi bajod van?
- Hagyjál! 
Azzal kinyitotta az ajtót, kiviharzott rajta, és hatalmas hangerővel becsapta maga után. Összerezzentem, és az ablakhoz szaladtam, hátha látom, amint kimegy. 
Csak annyit láttam, hogy előveszi a telefonját, hadarva beleszól valamit, majd beül az autóba, és felém se pillantva elhajt.
Remegve ültem le az ágy szélére... Justin-nak tényleg igaza van. Chris megcsal engem. Úgy hasított az elmémbe ez az egész, hogy majdnem szétesett a fejem. Nem vagyok neki elég jó, ezért más lányokat fűz be. Másokat csókol... Másokat szeret. Nem engem. Ez az egész csak valami idegbeteg játék volt. Csak egy játék voltam neki. 
Észre se vettem, és máris csurogtak az arcomon a könnyek. Gyorsan letöröltem az arcomat, és beledőltem az ágyba. Magamhoz szorítottam egy párnát, és magzatpózban bámultam a szekrényt. Közben azon gondolkodtam, hogy miért nem vagyok elég jó Chris-nek. Mi hiányzik belőlem, ami más lányban megvan? Mi van meg bennük, ami bennem nincs meg?
Olyan hirtelen csörrent meg a telefonom, hogy majdnem kiugrott a szívem a bordáim közül. Reménykedtem benne, hogy Chris az, hogy megmagyarázza az előbb történteket. 
De a kijelzőn Justin neve villogott. 
- Nem vagyok elég jó- szóltam bele köszönés nélkül, majd le is tettem a telefont, és visszabújtam a párnámhoz. 
Justin szemszöge
- Nem vagyok elég jó- szólt bele rekedten, majd le is tette.
Értetlenül meredtem a készülékre. Tehát megtudta. Chris egy barom. Hogy tehet valaki ilyet Em-mel? Hogy??
Dühös voltam, hogy Chris egy ekkora barom. Újra megpróbáltam felhívni Em-et, de nem vette fel. Tudni szerettem volna, hogy jól van-e. Hogy Chrid nem törte-e össze nagyon. Hogy el kell-e vernem azt az állatot.
- Mit puffogsz, drágám?- kérdezte anya mosolyogva, amikor újra lecsaptam a telefonom, mivel Emily nem vette fel.
- Aggódom Em miatt...- sóhajtottam, majd megdörzsöltem az arcomat.
- Elmondod, miért?- kérdezte anya, mire elregéltem neki, mi történt.
- ...és most hiába hívom, nem veszi fel- fejeztem be.
Anya együtt érzőn hallgatott, majd csak megpaskolta a fejem.
- Tudod, Justin, te egy jó srác vagy.
És felment. Ennyi. 
Rosie szemszöge
Este fél tizenkettő volt, amikor egy autó reflektora világított be futólag az ablakon. Bedagadt szemmel az ablak elé mentem, és kócos hajjal néztem, ahogyan az autó nekitolat egy kukának, majd ferdén megáll. Szerencse, hogy nem állították meg a rendőrök, gondoltam. Gyorsan megtöröltem az arcomat, majd leszaladtam a lépcsőn, és megálltam a legalsó fokon. Chris lépett be az ajtón; röhögött, dülöngélt, és tiszta vörös volt a feje. A zakója zsebéből egy csipkés anyag kandikált ki.
- Chris... merre jártál?- kérdeztem tőle megdöbbenve, és közelebb léptem hozzá.
- Emily!- dörmögte, majd szorosan magához ölelt. Csak úgy bűzlött a tömény szesztől.
- Mégis mennyit ittál?- kérdeztem tőle fintorogva, majd eltoltam magamtól. Akkor esett ki a zsebéből a csipkés cucc. Könnyen a földre hullott. Két ujjam közé csippentettem, és gyorsan kihajtogattam- egy női csipkebugyi volt.
- Ez meg mi a fene?- emeltem fel a hangom, és dühösen az orra alá nyomtam az anyagot.
- Haha- Chris szélesen vigyorgott, és megpróbált megpuszilni, de elléptem előle.- Most meg mi bajod?
- Justin-nak igaza volt! Mindvégig igaza volt!- mondtam neki ingerülten. Észbe kapva gyorsan elhajítottam a fehérneműt. Fúj.
- Miben?- emelte fel ő is a hangját. Így még sosem hallottam beszélni... főleg nem velem. Ez egészen más volt, mint a megszokott dolgok tőle. Ijesztő volt...és kiszámíthatatlan. 
- Azt mondtad, nem csalsz meg! Chris, tudtam, hogy megcsalsz, úgy tudtam!- most már szinte ordítottam. És közben persze a szemem megtelt könnyekkel, és kérdéses volt, meddig bírnak ott maradni.- Folyton hazudozol nekem! Azt hittem, szükséged van rám, és hogy én vagyok neked az egyetlen! Erre megcsalsz?! Nem hiszem el! Justin csak jót akart nekem! Egy barom vagy, Chris, tudd meg, egy hatalmas barom! egy percig sem maradok itt tovább veled! El akarok menni! 
Chris arca hirtelen megváltozott- olyan komoly lett, hogy azt hittem, hallucinálok. Elborult a tekintete, és olyan ingerülten meredt rám, hogy ösztönösen hátráltam.
- Velem nem beszélhetsz így- sziszegte.- Nem mész te sehova.
Azzal hátralendítette a kezét, és akkorát csattant a tenyere az arcomon, hogy hátraestem. A földön rémülten összekuporodtam, és a kezemet a sajgó, égető pontra szorítottam. Annyira ledöbbentem, hogy sírni is elfelejtettem. El sem hittem, hogy Chris komolyan megütött. Félig felkönyököltem, és a kezemet folyamatosan az arcomra szorítva próbáltam megnyugodni. 
Chris rám se nézve felsétált a lépcsőn. 
Mi ez az egész? El sem hittem... valami rossz álomba csöppentem volna? Ki szórakozik? Az eddigi tökéletesnek hitt életem egy pillanat alatt fordult át, valami egészen mássá. Nem értettem, mi történik. Megütött. KOMOLYAN. Megütött. Lekevert nekem egyet. Ez kész. 
Tehetetlenül a nappaliba botorkáltam, a kanapé alól kivadásztam egy takarót és egy párnát, és eldöntöttem, hogy az éjszakát idelent fogom tölteni. 
2 nappal később
Suliban
Chris autója csikorogva állt meg az iskola parkolójában. Chris rám mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra.
Bocsánatot kért. Bocsánatot, amiért megütött. Mit mondhattam volna? Hogy nem bocsájtok meg neki? Ezt nem mondhattam. Hiszen szüksége volt rám. Úgy éreztem, nem hagyhatom cserben én is. De a szívem egyre inkább más felé húzott. Oda, ahova nem lett volna szabad...
Chris óvatosan végigsimította az arcom azon részét, ahol még mindig lila folt éktelenkedett. Felszisszentem, ahogyan a bőre hozzáért az érzékeny területhez. 
- Még mindig utálom magam érte- lehelte, majd közel húzott magához, és megölelt.
- Nem kell- mondtam lassan. Szívem szerint persze ordítoztam volna vele. De aztán rádöbbentem, hogy az sosem menne. Mert még fontos nekem ez az őrült. Fontos nekem, és nem tehetem meg vele, hogy csak úgy leüvöltsem. 
Mikor kézen fogva elindultunk a suli felé, egy csomó érdeklődő szempár fordult felénk. Nem szokták meg, hogy foltok legyenek a fejemen. Csak azt kívántam, bárcsak el tudnánk kerülni Justin-t. 
Azóta nem beszéltem vele, mióta Chris megütött. Nem akartam átmenni hozzá, nem akartam, hogy lásson, ahogyan egyre jobban szétzuhanok. Azt akartam, hogy nem foglalkozzon velem. Hogy olyan élete legyen, mielőtt velem találkozott volna. Ez persze nem igaz, mert mindennél jobban szerettem volna újra a mindennapjai részévé válni. De nem tehetettem. Úgyhogy, találkozni sem akartam vele. Mit mondtam volna neki? Azért nem kerestem, mert elveszett a telefonom? Mondjuk ez nem rossz ötlet... 
Besétáltunk a suliba. Ahogy elhaladtunk a büfé mellett, Chris átkarolta a vállamat. 
Éreztem, hogy néz. Szinte égetett a pillantása. Kénytelen voltam előre szegezni a tekintetemet, nehogy visszaforduljak, hogy lássam. A szemem is belefájdult, annyira nagy volt a kísértés, nehogy belenézzek a mogyoróbarna szempárba. 
- Minden oké?- kérdezte halkan Chris, miközben a terem felé oldalaztunk. 
- Persze- mosolyodtam el halványan. Hagytam, hogy nyomjon a halántékomra egy puszit. 
Még mindig éreztem magamon a tekintetét. Muszáj volt megdörzsölnöm a szememet. És így sikeresen elkentem a szemfestékemet. Nem nagyon szoktam ilyeneket használni, de muszáj volt valamivel elterelnem a figyelmet a foltos arcomról. - Ömm... el kell mennem a mosdóba- közöltem Chris-szel, majd leváltam a lánymosdónál. 
Éreztem, hogy figyel. Látta, ahogyan berongyolok a mosdóba. Megváltás volt becsukni magam mögött az ajtót. Azonnal a tükör elé ugrottam, és elkezdtem egy zsepivel helyrehozni, amit szétdörzsöltem. A tükörben láttam, ahogyan Claire belép a mosdóba. Amint meglátott, zavartan bevágtatott egy vécébe. Mondani akartam valami csípőset neki, de inkább lenyeltem a szavakat, és megmostam az arcomat hideg vízzel. 
Claire sápadtan lépett ki a fülkéből, és a mellettem lévő csapnál megmosta az arcát.
- Minden rendben?- kérdeztem tőle nyugodtan. Letéptem egy kéztörlőt, és áttapogattam vele a nedves bőrömet.
- Persze- lehelte, majd ivott pár kortyot.
- Biztos?
- Rosszat tettem- motyogta halkan, majd a szemembe nézett.
Nem tudtam mit mondani. Csak együtt érezve megsimítottam a vállát, és halványan rámosolyogtam. Tudtam, mit tett. És nem tudtam érte annyira utálni, mint kellett volna. Sajnáltam. Szánalmat éreztem iránta. 
Amint kiléptem a mosdóból, elém lépett. Félrehúzott egy fal mögé, és aggódva fürkészett.
- Nem vetted fel a telefont- közölte aggódva. 
- Nem- feleltem, és próbáltam elkerülni szeme kíváncsi lángját.
- Mi ez az arcodon?- tenyerét az érzékeny pontra fektette. Bőre hideg volt, ami meglepően jól esett.
- Bevertem.
- Mibe?
- Az asztalba... Lehajoltam, és.. bevertem- kétségbeesetten próbáltam kerülni a témát. Mégse mondhattam el neki, hogy Chris ütött meg. 
- Értem...- de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi.- Aggódtam érted, Emily.
- Justin.. kérlek. Mennem kell órára- próbáltam kimenni mellette, de elkapta a karom.
Tenyerét újra végigfektette az arcomon, és úgy fordította, hogy az ujjai pontosan beleillettek Chris ujjainak nyomába.
- Megütött...- inkább kijelentette, mintsem kérdezte. Totál meghökkent. 
- Nem- vágtam rá gyorsan. 
Justin két keze közé fogta az arcomat. - Mit csinált veled?
- Semmit. 
Nagyot sóhajtott, és mélyen a szemembe nézett. Nem akarta elhinni. 
- Órám lesz...- morogtam. 
- Persze- Justin kínosan elvigyorodott, majd félreállt, hogy el tudjak menni mellette.
Vissza se néztem, úgy rohantam a terem felé.

10.rész ~Evelin~

~2 hónappal később~
Az elején annyira jól indultak a dolgok Chrissel.Voltak pillanatok amikor úgy éreztem hogy helyesen döntöttem.Hiszen Justin az unokatestvérem tulajdonképpen és bár hihetetlenül fájt amikor összepakoltam és otthagytam őt a darabokra tört szívével,valahogy nem tudtam beletörődni ebbe a helyzetbe.Legbelül végig éreztem hogy a kapcsolatom Chrissel csak egy átmeneti dolog,de akkor ez a megoldás tűnt a legjobbnak,hogy mellette legyek. A kapcsolatunk átmenetiségét Chris mostanában még jobban megerősíti.Éppen a második együtt töltött hónap vége felé közeledtünk ,amikor a suliban egy Claire nevű csaj ráakadt a pasimra és azóta minden egyes nap miatta veszekedünk.Na meg Justin miatt.Chris képtelen elfogadni hogy hetente többször ellátogatok a volt otthonomba.Azt hiszi azért megyek mert viszonyom van Justinnal,ami egyátalán nem igaz.Igaz nagyon nehéz megállnom hogy ne adjam meg neki magam ,de mindig sikerült tartanom magam,mert tudtam hogy már Chrissel vagyok és nem szórakozhatok a srácokkal.Bár a szívem két felé húzott még így két hónap után is.

17óra 15 perc

-Em!Hol a francban vagy?-hallatszódott Chris dühös ordítása a földszintről miután becsapta maga után a bejárati ajtót.
-Idefent vagyok!-üvöltöttem vissza olyan hangnemben ahogy ő tette.Már hallottam is hogy hangosan csörtet felfele a lépcsőn,következő pillanatban pedig már mellettem ült az ágyon.
-Szia nekedis!-vágtam oda gúnyosan.-Köszi hogy úgy ott hagytál a parkolóban.Remélem van valami jó magyarázatod arra hogy hova tűntél.
-Ne stresszelj már bébi!-suttogta aztán lassan fölém hajolt és miközben csókolóztunk hátra dőltünk az ágyban.
-Chris!Merre voltált?-kérdeztem tőle ismét ,mikor elhúzódtam.Karjaival fölém támaszkodott és engem nézett.
-Csak átugrottam Claire-hez hogy segítsek neki a matekháziban.-mondta majd felém hajolt egy újabb csókért ,de én azonnal lelöktem magamról.
-Te teljesen hülyének nézel Chris?Az egész suli tudja hogy Claire szülei nincsenek otthon egész héten és te pont most mész "matekozni".-böktem ki kissé ironikusan az utolsó szót.
-Ne féltékenykedj már!-állt fel majd megfogta a kezem és odahúzott magához.-Csak matekoztunk.Semmi több.-puszilt arcon,majd felkapott kezei közé és becipelt az ágyba.
-Tudod hogy Téged szeretlek.-suttogta,miközben keze a felsőm alá kalandozott.Inkább nem válaszoltam neki,mert tudom hogy amit mondanék az egyátalán nem tetszene neki.Kicsit ideges lenne ha megmondanám neki hogy ha engem szeret miért járkál más csajokhoz.Mióta ugyanis Claire felbukkant Chris mintha teljesen más ember lenne.Mint amikor meglátják az állatok a húst és képesek lennének bármit megtenni azért hogy megszerezzék.Körülbelül ezt a fajta csillogást láttam mostanában Chris szemében.Bár itthon úgy tett mintha minden rendben lenne.Végülis minden rendben is van azon kívül hogy mostanában Claire-rel tölti a délutánokat.Mikor észbe kaptam Chris éppen a kedvenc pólóm tépte le rólam.Kezével véletlen lelökte a párnát az ágyról.
-Basszus.-csúszott ki a számon mert eszembe jutott hogy tegnap este otthagytam a képeket amiket múltkor kinyomtattam.
-Ez meg mi?-nézett kikerekedett szemekkel majd kezébe vette a halom képet ,amelyek Justinról és rólam készültek.Némelyikre még szivecske is volt rajzolva.Hirtelen semmit sem tudtam szólni,nem akartam magyarázkodni ,sem hazudni így inkább csendben maradtam.
Végignézte a képeket ,majd pár perc után felpattant az ágyról.
-Öltözz Em!-fordult vissza az ajtóból.-Nem engedem hogy egyedül menj vacsorázni Justinékhoz.Veled megyek és megmutatom ennek a görénynek hogy Te már foglalt vagy.-mondta szinte kiabálva majd becsapta maga mögött az ajtót.
-Pff.Bunkó.-szaladtak ki belőlem a szavak bár tudtam hogy ezt már nem hallja.Végülis már kezdem megszokni hogy majdnem minden nap eljátsszuk ezt a veszekedést,most csak annyi volt új hogy velem jön Justinékhoz.Ami még soha nem történt meg és tartok tőle hogy mi lesz ennek az estének a vége.Elkeseredettem felálltam,majd a gardróbomhoz sétáltam.

*fél órával később*
-Kérlek légy kedves!Rendben?-igazgattam Chris ingjét miközben vártuk hogy valaki ajtót nyisson.
-Ne kérj ilyeneket tőlem Emily.Ha akarnék se tudnék kedves lenni egy olyan sráccal aki le akarja nyúlni a csajom.-vágta oda keményen aztán adott az arcomra egy puszit."Még most meggondolhatjuk magunkat.Hazamehetünk mielőtt baj lesz."töprengtem magamban ,de már késő volt.Pattie csilingelő hangja megszólalt a háttérből miután kinyitotta az ajtót.
-Oh!Sziasztok!Rosie nem is mondtad hogy Christ is magaddal hozod,de örülök nektek.Gyertek be!-mosolygott kedvesen.Átölelt majd befelé terelt minket.
-Mindjárt hozok még egy tányért.-mutatott Pattie a gondosan megterített asztal felé ami tele volt finomságokkal.
-Rendben.Köszönjük.-válaszoltam Chris nevében ,aztán leültünk az asztalhoz.
-Anya !Itt van már Rosie?-kiabált Justin a szobájából.
-Igen kicsim!Most érkeztek.-pár pillanaton belül feltűnt a hang tulajdonosa is az ajtóban ,félmeztelen testével.Vagyis éppen a pólót próbálta magára húzni,mikor kiszúrta hogy nem egyedül jöttem.Fél percig tátott szájjal nézett minket,végül Chris szólalt meg.
-Szia Justin.Téged nem tanítottak meg arra hogy vendégek előtt nem illik pucérkodni?-nevetett Chris gúnyosan ,majd megfogta a kezem ami az asztalon volt.Vetettem rá egy "légyszi ne csináld ezt" pillantást ,majd Justinra néztem ,de már rajta volt a pólója.
-Én is örülök hogy látlak Chris.-mosolygott Jus .Hangjától szinte kirázott a hideg.
-Örülök hogy eljöttél Rosie.-mosolygott rám Justin miközben leült velem szemben az asztalhoz.Chris pedig egy hatalmad sóhajtással fejezte ki nem tetszését.A vacsora alatt igyekeztem minél ritkábban ránézni Jusra.Nem akartam hogy Chris észrevegye mennyire ámulatba tud ejteni a fiú ,akit utál.
*2 órával később*
Megmutattam Chrisnek hogy merre van a mosdó ,majd kényelmesen elhelyezkedtem Justin mellett ,erről a pillanatról eszembe jut hogy mennyi filmet néztünk meg ezen a kanapén összebújva   és hogy itt csókolóztunk először.Amikor felelsz vagy mersz -et játszottunk Justin barátaival.
-Nagyon hiányzol nekünk Rosie.Gyere haza!-suttogja ,majd felbátorodva összekulcsolja a kezeinket.Mivel most Chris nincs itt a nyomunkban.
-Ti is Justin.De nem lehet,még nem.-válaszolom majd kiszabadítom kezeimet.
-Tudod nem érdemel meg Téged ez a srác.Szánalmas.Állandóan azzal a 11.-es libával enyeleg a folyosón.Én még csak rá sem tudok nézni más lányra.
-Igen Claire-el.Tudom.-mondom lassan.
-És nem is érdekel?-néz rám felháborodottan.
-Már túl sokat vitatkoztunk emiatt és nincs semmi bizonyítékom arra hogy több lenne köztük.Szóval nincs mit tenni.-erőltettem egy mosolyt ,majd felálltam.
-Na de merre van már Chris?Indulnunk kellene haza.-álltam fel idegesen.Nem akartam tovább erről beszélni.Úgy gondoltam elég volt ennyi mára a kínos helyzetekből.Minél előbb indulni akartam.
-Majd én megkeresem.-mondta Justin és már el is indult a mosdó felé.

Justin szemszöge:
-Értsd meg Claire hogy nem feküdhetünk le többször!Legalább is egy ideig biztosan nem.Emily már nagyon gyanakszik ránk.Na de most mennem kell!Majd hívlak ha elaludt Emily.Addig is szia!-hallatszott Chris erőltetett suttogása ki a fürdőszobából.Tulajdonképpen azért mentem hogy utána nézzek hol van már ennyi ideig ,de így már érthető.Leesett az állam mikor meghallottam a telefonbeszélgetést amit nem kellett volna.Dühös voltam Chrisre ,mert tudtam hogy mennyire meg fogja bántani Rosiet,de kicsit örültem is mert bebizonyosodott hogy nagyon is jók a megérzéseim.Ez a Chris tényleg egy senki.Állapítottam meg.
-Te mióta állsz itt?-nézett rám ijedten mikor kinyitotta az ajtót.Telefonja a kezében volt.
-Épp most értem ide.Csak szólni akartam hogy Rosie indulni szeretne.-hazudtam fapofával.
-Aha.Kösz.-mondta majd elindult a barátnőjéhez a nappaliba.
Miután Chris és Rosie leléptek az volt az első dolgom hogy értesítsem Rosiet a történtekről.Így kezembe kaptam a telóm és gyorsan bepötyögtem neki ezt az üzenetet.
"Basszus ,mielőtt elmentetek olyat hallottam amit nem kellett volna.Rosie!Beszélnünk kell.Hívj fel amint tudsz!Chris megcsal téged."
Rámentem a KÜLDÉS gombra majd percekig bámultam a telefont válasz reményében.

8. rész (Kata:))

Rosie szemszöge
Nem akartam felkelni. Nem akartam, mivel tudtam, hogy elkövettem egy hibát, amit nem fogok tudni helyre hozni. Kellett nekem megszületnem. Kellett nekem találkoznom Chris-szel. Kellett nekem boldognak lennem vele. Hjajj, istenem, miért olyan aranyos??? Ha tudnám utálni... de nem tudom. Istenem, Chris, ez mind a te hibád!! Na jó, ez kicsit erős túlzás, de... akkor is az övé! Csak tudnám, mit szeretek benne ennyire...
Justin.... óó, könyörgöm, ekkora szerencsétlen is csak én lehetek! Most hibásnak érzem magam, pedig valójában Chris hibája az egész. Na jó, egyáltalán nem tehet róla. Szóval minden az én hibám... Klassz egy érzés. Ble. De valahogy akkor is tisztáznom kell vele a dolgokat. Mondjuk, amikor Pattie nem látja, akkor elmagyarázhatnám neki, hogy nekem Chris már nem jelent semmit... De tényleg nem jelent már semmit, vagy ezt csak én próbálom beadni magamnak? Istenem... Jézusom, mi ez?? Basszus, csak a telefonom. Komolyan, Emily Rosie Carter, kezd elmenni a maradék eszed is!
- Igen?- vettem fel a telefonom szipogva. Oké, meglehet, hogy kicsit túlcsordultak az érzelmeim...
- Rosie, te vagy az?- hallatszott a barátnőm, Sarah hangja a telefonban.- Sírtál?
- Mi? Nem, dehogy is- gyorsan letöröltem az arcomat, majd mosolyogva érdeklődtem a barátnőm felől.
- Ó, Rosie, ne is mondd! Isteni volt a tegnapi nap! Imádtam. Szóval. Ma is összeülünk páran. Gyere te is!
- Sarah, ez igazán...- kezdtem volna mondani, hogy semmi kedvem sincsen semmihez, de a barátnőm félbe szakított.
- Akkor máshogy fogalmazok. Miattad vagyunk itt, édesem! Miattad, hallod?! Úgyhogy szedd össze magad csajszi, mert fél óra múlva ott vagyunk érted!- Sarah az utolsó szavakat szinte kiáltotta. Olyan izgatottan csilingelt a hangja, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Rendben, rendben!- nevettem el magam hitetlenül.- Mennyi az idő?
- Mindjárt dél van, csajszi- felelte Sarah.- Iparkodj, mert nagyon jól fogjuk érezni magunkat!
- Értem, Sarah, értem, de nem szeretnék nagy tömeggel találkozni...- próbáltam hárítani barátnőm hirtelen örömét, ugyanis a legkedvesebb barátaimon kívül igazán nem volt kedvem másokkal találkozni.
- Nem lesz nagy tömeg, Rosie- nyugtatgatott a barátnőm.- Csak Clara, Chris meg Joe... na, de mennem kell, mert itt vannak értem! Pusszantalak!
- Mi? Chris? Sarah, várj! Chris is ott lesz??- kiabáltam a telefonba, de Sarah letette.
Fene. Ezt jól kijátszották. De várjunk... hogyha fél óra múlva itt lesznek, akkor... Nem leszek kész!!

Fél óra múlva
Kész harci díszben mentem le a lépcsőn. A hajamat gondosan kivasaltam, hogy ne legyek mindig göndörke, és egy egyszerű farmersortot vettem fel, vagány inggel, amit a derekamon összekötöttem. Nem voltam unalmas, és nem is öltöztem nagyon ki. Végül is, csak beülünk valahova, meg úgy érezzük magunkat, mint régen.
- Rosie- mosolygott rám Pattie, amikor meglátott.- Csinos vagy!
- Köszönöm- mosolyodtam el zavartan. Justin a kanapén ült, és érzekésemre megfordult. Végig magamon éreztem a tekintetét, amikor közöltem Pattie-vel, hogy elmegyek itthonról.- Jönnek értem, és beülünk egy fagyira... vagy nem is tudom, csak beszélgetünk, meg minden.
- Óh, rendben kincsem, érezd jól magad!- mosolygott Pattie, majd gyorsan megtörölgette a kezét, és kijött a pult mögül. Csak akkor vettem észre, hogy ő is eléggé csinos.
- Pattie! Te mész valahova? Fantasztikusan nézel ki!- dicsértem meg, mire felnevetett.
- Igen, ma Tom-hoz megyek! És talán ott is alszok...- mosolygott, majd a tükör előtt gyorsan betett a fülébe egy fülbevalót.
- Húúú- vigyorodtam el.- Szorítok nektek!
- Nem szeretnék kistestvéreket, anyu- intett mosolyogva Justin, mire Pattie viccesen kinyújtotta a nyelvét a fiára.
Pár másodpercig álltam köztük, amikor dudáltak.
- Azt hiszem, értem jöttek- az ajtó felé indultam, majd miközben megfogtam a kilincset, visszafordultam.- Majd estefelé jövök!
- Vigyázz magadra! Jó szórakozást!- intett Pattie.
- Várlak, Em. Beszélnünk kell- nézett mélyen a szemembe Justin.
A legszívesebben maradtam volna vele, hogy megbeszéljük az egészet, de akkor megint dudáltak, és egyre türelmetlenebbül. Nagyot sóhajtottam, és mosolyogva arcon pusziltam Justin-t, majd a reakcióját meg sem várva kiszaladtam a házból.
Az ajtónak dőlve már ott állt Sarah, és Clara is. Mikor megláttak, lányosan sikítoztunk egy sort, meg összeölelgettük egymást... bár tegnap is találkoztunk. Aztán, mikor beszálltam a kocsiba, Joe-val összeröhögtünk, hogy milyen régen láttuk már egymást... tegnap. Chris pedig, aki a kormány mögül nézett hátra rám, csak sokat tudóan elmosolyodott. Én meg elpirultam. Jó, hogy két év és egy nap után is ilyen hatással van rám egyetlen mosolya...

Kávézóban 
Egy hatszemélyes helyen vágtuk le magunkat. Úgy döntöttünk, hogy ma nem csinálunk semmi mást, csak eszünk, meg iszunk valami finomat. Középre ültem, mellettem, az ablaknál, Chris, másik oldalamon pedig Sarah ült. Velünk szemben pedig Joe és Clara.
Éppen Chris poénján röhögtünk, amikor eszembe jutott, hogy milyen jól érzem magam közöttük. Hiányozott már az, hogy csak úgy gondtalanul nevetgéljünk a semmin, és hogy jól érezzük magunkat. És egésznek éreztem magamat. Ahogy Chris mellettem ült, nem éreztem magam kényelmetlenül... sőt! Nagyon jól voltam. Főleg, amikor neki kellett dőlnöm, mert nem bírtam tovább a röhögéstől. Szégyellem is magam. Nem szabadna megvezetnem így ezt a srácot. Én Justin-t szeretem, és Chris csak közömbös a számomra... Ugye...?
- Gyerekek, látjátok azt az isteni tortát?- intett Joe a pult felé, ahol kígyóztak az emberek.
- Én is azzal szemezek már mióta- nevetett fel Clara, mire Sarah is hevesen bólogatott.
- Vegyünk!- pattant fel Joe, a lányok meg utána.
Sarah még visszafordult.
- Ti nem jöttök?
- Nem, köszi- intettem mosolyogva.- Van még minyonom!
- Chris?- nézett a lány a mellettem ülő srácra.
- Nem vagyok most éhes- vonta vállat mosolyogva Chris, miközben engem nézett.
Sarah sokat sejtően rám kacsintott, majd megfordult, és futott a többiek után. Chris- mintha csak erre várt volna -maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett.
- Gondolkodtam a tegnap estén, Em.- kezdte.
- Én is, Chris. De. Tudd meg, hogy már túlléptem. Nem szeretlek téged úgy, ahogy te engem. És... sajnálom, hogyha megtévesztettelek esetleg, azzal a csókkal. Véletlen volt.- mikor ezeket a szavakat kimondtam, a szívem ösztönösen is összezsugorodott, és éles fájdalmat éreztem a tüdőmben.
- Emily- mosolyodott el aranyosan, mire nagyot dobbant a szívem.- Nem tudsz hazudni.
- Honnan veszed??
- Ismerlek, Em- mosolyogva a fülem mögé kotort egy hajtincset.- Olyankor mindig harapdálod a szád.
Fene. Gyorsan elfordultam, hogy ne tudjon még többet leolvasni az arcomról.
- Nézd, Chris- kezdtem újra, majd visszafordultam hozzá.- Justin jelenti nekem most a világot! Mindenben segített.
- Én is segítettem volna, ha engedted volna- vágott gyorsan a szavamba.
- Nem arról van szó- ráztam a fejem.- Justin már az életem része. Nem tehetem meg vele, hogy egyszerűen otthagyom, azok után, amin együtt átmentünk.
- Most vallottad be, hogy szívesen kezdenéd velem újra!
- Nem is- makacskodtam.
- Azt mondod, még mindig szeretsz?- kérdezte huncutul, én pedig hitetlenül felnevettem.
- Ne forgasd ki a szavaimat!
Chris megadóan feltette a kezeit, én pedig folytattam.
- Sajnálom, hogyha hiába költöztél ide, de nekem egy új fejezet kezdődött el az életemben...
- De Em, a miénket még nem zártuk le- mosolyogva két keze közé vette a kezemet. Ilyet mindig akkor csinált, amikor szomorú voltam. Csillogó szemekkel néztem a szemébe.- És én nem foglak elengedni.
- Chris, kérlek, ne nehezítsd meg még jobban! Justin szeret. Viszont szeretem.
- A szád...- mutatott mosolyogva az ajkamra, amit szüntelen harapdáltam. Francba!
- A lényeg- dühösen kirántottam a kezemet a kezei közül.-... hogy nem lehet köztünk semmi. Értsd meg, kérlek. Nem akarok fájdalmat okozni neked. Meg magamnak.- ezt a mondatot nem kellett volna KIMONDANI.
Chris győztesen elmosolyodott, én pedig majdnem elsüllyedtem. Ez nem lehet igaz. Miért jár mindig a szám az eszem előtt??? Istenem...
- Em, ne gondold azt, hogy csak úgy egyszerűen elengedlek.- Chris mélyen a szemembe nézett, nekem pedig nagyot dobbant a szívem.- Harcolni fogok érted, Emily. Meg foglak szerezni.
Nem tudtam, mit mondani. Folyamatosan két dolog zakatolt a fejemben; hogy még soha senki sem mondott nekem ilyen szépeket, és hogy mégsem szerettem ki teljesen Chris-ből.

Este
Chris autója egyenesen a ház előtt állt meg. Miután sikerült elbúcsúznom a többiektől, kiszálltam. Hosszasan integettem az autó után, miközben fejemben folyamatosan Chris szavai visszhangzottak. Tudtam, hogy kedvel, de hallani... Hú, hát az nem volt semmi.
Mikor elindultam a bejárat felé, a szívverésem felgyorsult, ugyanis Pattie elment itthonról, mivel a barátjánál tölti az estét, úgyhogy csak ketten leszünk... Justin-nal. Tudtam, hogy valamikor meg kell beszélni ezt az egészet, és hogy le kell zárni a vitát, de akkor is... ennél nehezebb dolgot nem nagyon tudok elképzelni.
Lassan, és észrevétlenül próbáltam becsukni magam mögött az ajtót. Azonban, amikor slisszoltam volna fel az emeletre, hihetetlen látvány tárult a szemem elé: Justin, a konyhaasztalra tett le éppen egy nagy tál finomságot. Gondosan meg volt terítve, és egy gyertya is égett az asztal szélén. Tökéletes volt.

- Szia, Em- mosolyodott el Justin, amint meglátott, totál lefagyva a lépcső aljában.

- Ezt.. ezt te..?- kérdezte döbbenten, mire csak bólintott.- Atya úr isten!

- Reméltem, hogy ezt fogod mondani- röhögte el magát, majd közelebb lépett, és mélyen belenézett a szemembe.- Sajnálom Emily, hogyha köcsög voltam veled... Nem értettem meg, hogy neked nehéz elszakadnod a régi életedtől, és... és hirtelen új életet kezdeni, itt. Én..én totál megértem, hogyha szeretnél velük lenni. És csak annyit szeretnék kérni érte, hogy velem is tölts egy kis időt. Hiányzol...

- Justin- nyögtem fel könnyekkel a szememben, majd szorosan megöleltem a srácot.

Justin szorosan magához vont, és olyan erősen ölelt, hogy éreztem a kockáit a hasamon. Mélyen beszívta a hajam illatát, én pedig ujjaimmal belefésültem dús sérójába. Hiányzott már. Alig voltunk távol, de engem majdnem megölt a hiánya. Kétség sem fér hozzá: egymásnak vagyunk teremtve. Ugye..?

- És milyen volt a napod?- kérdezte Justin.

Éppen a vacsorát ettük. Isteni finom lett, kezdtem arra gyanakodni, hogy esetleg valahonnan rendelte.. de persze ezt nem kérdezhettem meg, mert az kissé kínos, ha kiderül, hogy ő sütögette az egészet. Szóval ettünk, és beszélgettünk, amikor előrukkolt ezzel a kérdéssel. Úgy gondoltam, őszintén kell válaszolnom, elvégre... elvégre ő mégiscsak Justin. Na.
- Nem volt rossz- vallottam be. De mit is mondhattam volna?? Hogy még mindig szeretem Chris-t?? Vagy hogy nem hagyhatom egyedül?? Hogy miattam költözött Kanadába, és hogy elvárja, hogy legyek vele, aminek én nem szeretnék nemet mondani?? Ezeket nem mondtam. Még.