12.rész ~Evelin~

Fáradtan néztem az órára ami a velünk szemben lévő falon lógott ,közvetlenül a tábla fölött.Humán beállítottságomnak köszönhetően általában élvezni szoktam az irodalomórákat még hétfő hetedik órában is.A mai nap azonban képtelen voltam koncentrálni.Ha szerettem volna sem tudtam volna nem a srácokra gondolni ,hiszen egy csomó közös órám van velük ,így lehetetlen volt egy kicsit is megfeledkezni róluk.
-Hé Em.-bökött oldalba Alice ,aki a mellettem lévő padban ült.Gyorsan a kezembe nyomott egy cetlit ,majd írta tovább a vázlatot mintha semmi sem történt volna.Lassan kibontottam a gondosan összehajtogatott cetlit ,amin ez állt: "Emily!Minden okod meg van arra hogy haragudj rám és ne szólj hozzám.Teljesen megérdemlem.De tudnod kell hogy nem Chris hibája ami köztünk történt.Én akartam mindent ,mert szeretem ezt a srácot.Ő mondta hogy barátnője van ,de én nem törődtem azzal amit mondd.Teljesen részeg volt ,azt sem tudta mit beszél.Így kihasználtam a helyzetet.Tudom hogy ezzel nem javítottam a helyzetemen és most talán még jobban megutáltál ,de nem számít.Csak kérlek bocsájts meg Chrisnek. Köszönettel :Claire." Kikerekedett szemekkel bámultam a papírcetlit.A végére érve gyorsan összehajtottam ,majd a zsebembe rejtettem.

Elkeseredetten ballagtam ki az iskola parkolójába miután véget ért a végtelenül unalmas utolsó óránk,már nem tudtam hogy mit gondoljak.Nem tudtam kinek higyjek. Teljes mértékben össze voltam zavarodva .Át kellett gondolnom a dolgokat.Csak haza akartam érni minél előbb és bezárkózni a fürdőszobába hogy végre teljesen egyedül maradjak.A parkolóba érve teljesen lesokkolódtam amikor megláttam Christ és Justint.-Hagyjuk már Chris.Nem a te hibád?-nevetett fel idegesen Justin.Remegő hangját egyre feljebb emelve folytatta.-Hogy sikerült rávenned azt a libát hogy átverje Emilyt?Hm Chris?Válaszolj!-üvöltötte.
-Fogd be ha jót akarsz.-sziszegte Chris összeszorított fogakkal.
-Sokkal jobbat érdemel nálad.Valakit aki mellett biztonságban érezheti magát.Tudod amikor megláttam az arcát rögtön tudtam hogy te ütötted meg.-Justin hangja egyre halkabb lett,ahogy ezeket a szavakat mondta.Az arcára érzések tömkelege ült ki.Mintha fájdalmat érezne amiatt amit Chris tett velem.Közbe akartam lépni,de hirtelen mozdulni sem tudtam.Tehetetlenül néztem ahogy a két srác aki a szívemet elrabolta ,most egymást szidja.
-Cseszd meg Justin!-emelte fel a hangját ,majd hirtelen átszelte a köztük lévő távolságot és bemosott egyet Justin tökéletes arcába.
-Fáj az igazság?-fordította vissza Jus arcát.Szemeiben szinte égett a gyűlölet ,de tudtam hogy mindezt csak azért mert szeret engem.És bármennyire nem akartam beismerni magamnak ,én is szeretem őt.Váratlanul olyan dolog történt amit nem gondoltam.Justin két kezével megragadta Chris pulcsiját majd teljes erőből a kocsinak taszította.Csak most vettem észre hogy szájából szinte ömlött a vér.Na jó Emily.Szedd össze magad!Még a végén péppé verik egymást itt a suli parkolójában miattad és azt hiszem azzal senki sem járna jól.
-Srácok !Elég legyen!-léptem ki minden erőmet összeszedve az egyik autó mögül és a fiúkhoz indultam.
-Ne Emily!Maradj ott!-kiáltotta Jus mielőtt leléptem az úttestre.Tekintetéből még ilyen messziről is ki lehetett olvasni a rémületet.Nem értettem mire céloz így leléptem a járdáról.A következő pillanatban valami éles hangra lettem figyelmes.Az utolsó dolog amire emlékszem hogy a fiúk felém rohannak,majd teljesen elsötétült minden.

*8 évvel korábban*
Nevetve futottam végig a forró betonon.Anya megtiltotta hogy mezítláb szaladgáljunk az utcán Justinnal ,mivel a múltkor elvágtam a lábam egy üvegszilánkkal.Ez azonban csöppet sem érdekelt engem,abban a pillanatban megszabadítottam magam szoros papucsomtól amint anya becsukta maga mögött az ajtót.Még szerencse hogy csak egy utca választ el minket Justinéktól és nagyitól,így egyedül is átsétálhatok hozzájuk ,de szigorúan csak a járdán.
-Szia Rosie!-kiáltott fel Justin amikor odaértem a házukhoz.A lépcsőn ülve várt rám,de amikor meglátott felém futott és magához ölelt.
-Szia.Kész a házikó?-néztem rá izgatottan.Türelmetlenül bámultam rá választ várva ,majd mikor észrevettem hogy ő is mezítláb van akaratlanul elmosolyodtam.Justinnak és nekem mindig egy rúgóra jár az agyunk.Főleg ha a rosszalkodásról van szó.
-Igen.Nagypapi remek munkát végzett.-mosolygott aztán megragadta a kezem és elkezdett magával húzni a hátsó kertjükbe ,ahol szeretett tölgyfánk ágaskodott a magasba.Ugrálva haladtunk egyre közelebb a cél felé.Annyira izgatott voltam a kuckó miatt.Justinnal már minden apró részletet elterveztünk,hogy hogyan fogjuk berendezni.Beleegyezett hogy én virágokkal díszítsem ki a kis 'otthonunkat' ,de csak akkor ha megengedem hogy ő kirakja a baseballjátékosokról készült posztereit.Nem szerettem volna azoknak a csúnya bácsiknak a képét kitűzőgetni a falunkra ,de tudtam hogy csak így jöhetnek szóba a virágok ,szóval megegyeztünk.
-Állj!-dermedt meg hirtelen Justin ,ahogy már majdnem beértünk a kertbe.-Csukd be a szemed!Majd én odavezetlek!-parancsolt rám szigorúan.Nem ellenkeztem vele ,csak szerettem volna minél előbb látni az eredményt.Egyik kezemet szememre tapasztottam míg a másikat Justinéban hagytam.Éreztem a puha fűt a talpam alatt.Annyiszor jártam már ezen a helyen hogy szinte a fű tapintása alapján megállapítottam pontosan milyen messze lehetünk a fától.
-Kinyithatod a szemed!-kiáltott az unokatesóm.A következő pillanatban pedig már a létrán ágaskodott,ami fölfelé vezetett be a házikóba.Miután újra megszokta a szemem a ragyogó napfényt felnéztem a fára és egyszerűen leesett az állam amikor megláttam a gyönyörű faházat amelyet a papi épített nekem és Justinnak.
-Azta!Várj meg megyek én is!-szaladtak ki a számon a szavak.Kis lábaimmal a létrába kapaszkodtam,gyorsan szedtem a fokokat.Amikor felértem Justin nyújtotta a kezét hogy felhúzzon.A kuckó belülről is olyan csodálatos volt mint kívülről.Tágas és az ablakából szinte egész Stratfordot belehet látni.A nap hátralevő részén ki sem mozdultunk az új rejtekhelyünkről,csak akkor amikor Pattie néni ebédelni hívott minket.

-Rosie!Mondhatok valamit?-lépett mellém Justin ,miközben a kuckó ablakában ácsorogtam.A gyönyörű kilátást csodáltam ami az ablakból nyílt.Az égbolt narancssárga fényben tündökölt a lemenő Napnak köszönhetően.
-Igen!Persze.-löktem oldalba játékosan majd fejemet a vállárahajtottam.Apró sóhajtások után így szólt:
-Utálom hogy az unokatesóm vagy
-Hogy mondhatsz ilyet Justin?-löktem el magamtól ,majd duzzogva leültem az egyik sarokba ,s fejem az ölembe hajtottam.Annyira fájt hogy ezt mondta ,hiszen én pont ellentétesen éreztem.Nagyon szerencsésnek tartottam magam amiért itt van nekem Justin.Minden délután együtt játszunk,együtt írjuk meg a házifeladatunkat ,az iskolában megvéd azoktól a fiúktól akik felszoktak lökni az udvaron.Annyira megmelengeti a szívemet amikor vele vagyok ,hogy hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasomba amint meghallottam ezeket az undok szavakat.Szerettem volna erős maradni,de nagyon bántottak Justin szavai ,így hamarosan patakokban kezdtek folyni a könnyeim.Nem néztem fel de hallottam hogy odalép hozzám majd leül mellém.
-Ne sírj már te!Nem úgy értettem.-nevetett fel.Kezeivel felemelte óvatosan a fejem és a szemembe nézett.
-Azért utálom hogy az unokatesóm vagy ,mert így nem lehetek szerelmes beléd.-suttogta halkan úgy hogy csak én halljam.Apró mosolyra húzta a száját és letörölt egy könnycseppet az arcomról.Nem tudtam mit kellene felelnem erre, így megfogtam a kezét amelyet az arcomra tapasztott ,majd nyomtam egy puszit az arcára.Mivel már későre járt anya pár percen belül megérkezett értem.Szomorúan elköszöntem Justintól és Pattie nénitől majd haza indultunk.Útközben megint leszidott anya mivel megtudta hogy egésznap mezítláb szaladgáltunk.Apu már az ajtóban várt minket otthon.
-Sziasztok drágáim!-mosolygott kedvesen majd átölelte anyut és megcsókolta.Csodálkozva néztem őket ,miközben eszembe jutott amit Justin mondott ma.Hogy nem lehet szerelmes belém,mert az unokatestvére vagyok.Vajon honnan tudta ezt?Lehet hogy Pattievel beszélgetett erről.
-Szia prücsök!-kapott fel apu a karjaiba.Nyomott egy halom puszit az arcomra,miközben becipelt a kanapéra.
-Beszélnünk kell Emily!-ült le anyu is mellénk ,de ő nem mosolygott.Mindig akkor szokott így nézni rám amikor szobafogságot kapok,így biztos voltam benne hogy most is ez fog következni.
-Nagyszerű hírünk van !Apa kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot az egyik munkatársától.Ha minden jól megy jövőhéten elköltözünk Ausztráliába,hogy apa eltudjon kezdeni dolgozni.
-De attól minden nap átjöhetek Justinhoz és nagymamihoz ugye?-néztem kétségbeesetten hol apára ,hol anyára.Reménykedtem benne hogy nincs messze Ausztrália ,mert ha messze van én biztos hogy nem költözök oda.
-Nem kicsim!Sajnálom ,de Ausztrália a világ másik felén van.De évente egyszer talán eltudunk látogatni majd ide Stratfordba és nem adjuk el ezt a házat sem.Jó lesz nyaralónak.-nagyon mérges lettem.Miért mondd ilyeneket anya?Nem költözhetünk el.Nem hagyhatom itt a rokonaimat.Felpattantam a kanapéról és felrohantam a szobámba amilyen gyorsan csak tudtam.Magamra zártam az ajtómat ,majd az ágyamra rogytam és hatalmas erővel kitört belőlem a sírás.Nem akartam elköltözni Stratfordból.Nem akartam itt hagyni az unokatestvérem aki szerelmes belém.Justin sosem hagyja hogy rossz dolog történjen velem .Nem akarok olyan helyen lakni ahol ő nincs ott.

*napjainkban*
-Rosie!Minden rendben!Csak álmodsz!Kelj fel!-hallottam halk suttogást a fejem mellől.Hirtelen éles fájdalmat éreztem a fejemben.Megpróbáltam lassan kinyitni a szemeimet hogy megnézzem hol is vagyok,mire meleg kéz érintette meg az arcom.
-Justin?-nyöszörögtem,amint körbenéztem a fehér üres szobán.A jelek.szerint egy kórteremben vagyok.Az hogy mi történhetett velem ,nem rémlett.
-Én vagyok édes!-nézett rám gyönyörű barna szemeivel ,majd megpuszilta összekulcsolt kézfejeinket.
-Nem akarlak elveszíteni...