13. rész (Kata:))

Justin szemszöge
- Itt vagyok...- nyugtatgattam, majd közelebb hajoltam hozzá, és puhán megpusziltam a homlokát.- Semmi baj, kicsim. Minden rendben.

Chris-t akartam elverni. De úgy, hogy ezerszer is megbánja, hogy kezet emelt Emily-re. Nekilöktem az autónak. Égett az arcom, de nem érdekelt. Megütötte Em-et. Csak ezt láttam magam előtt.
- Srácok! Elég legyen!- hirtelen meghallottam Emily hangját.
A szemem sarkából láttam, amint egy piros autó éppen kiáll a parkolóból. A srác, a volán mögött, egy telefonba magyarázott idegesen. Egy pillanat volt az egész. Elindult Em felé, teljes gázzal...
- Ne Emily! Maradj ott!- kiáltottam rémülten, amint Em letette a lábát az útra. 
Alig volt egy pislogásnyi idő az egész, a piros autó máris csattanva megállt. Azonnal elengedtem Chris-t, és rohantam Emily felé. A földön feküdt, a haja fátyolként terült szét körülötte. Az arcát horzsolás borította. Nem láttam nagyon vért... de a keze természetellenesen hajlott a háta mögé.
- Jézusom!- a srác azonnal kipattant az autóból, és reszketve kezdett el járkálni. 
- Hívja valaki már a mentőket!- ordítottam, és leguggoltam a hercegnőmhöz.- Emily...! Édes... Hallasz? Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, Em. Minden rendben lesz. Semmi baj, hallod? Nincsen semmi baj. Itt vagyok. 
Chris ijedten rohant felénk.
- Justin, te barom!- ordított rám, remegő hanggal.- Miért kellett?
- Istenem, Chris, fogd már be!- mordultam rá.- Ez nem rólunk szól!
Kicsit visszafogta magát, és inkább csendben álldogált. Tiszta feszült volt, de pont leszartam, mi van vele: eleve miatta történt minden. 
Mikor megjött a mentő, rögtön leugrottak azzal a tolóággyal a kocsi hátuljából. Segítettem nekik feltenni Emily-t a hordágyra. A mentőautóban az egyik mentős óvatosan megvizsgálta.
- A keze csúnyán eltört...- állapította meg, én pedig az alsó ajkamat beszívva feszülten figyeltem.- És egy kis agyrázkódása is lehet...- felhúzta Em szemhéját, és belevilágított a kis lámpájával.- De semmi más rendellenességet nem látok.
- Hál' istennek- sóhajtottam megkönnyebbülten. Szerencsére nem volt nagyobb baja...
- Egyébként el tudná mondani, mi történt?- kérdezte, miközben belekapaszkodott az egyik fogantyúba, mikor elindult az autó a kórház felé.
- Hosszú történet...- kínosan felnevettem, és tekintetem inkább Emily kissé lehorzsolt arcára szegeztem.- És eléggé bonyolult...
- Hátha megértem.
- Egy... egy hatalmas félreértés volt az egész- mondtam tömören.- Emily szeretne mindenkivel jóságos lenni, de az emberek néha nem viszonozzák...- mikor az Em arcán lévő kéznyomra néztem, összeszorult a szívem.- És olykor az az ember fordít nekünk hátat, akiről nem is gondolnánk, hogy ilyesmire képes.
- Te...?- ujjával Emily arcára mutatott, én pedig gyorsan megráztam a fejem.
- Dehogy is! Csak el akartam verni azt a barmot, aki megütötte...
- Az a másik srác volt az?- kérdezte kíváncsian, én pedig élveztem, hogy valakinek elmondhatom mi történt, és ő úgy tud véleményt alkotni, hogy kívülálló. Az azért mégis korrektebb. 
- Aha. 
- Megérdemelte volna- bólintott a mentős.- De ahogy látom, kaptál rendesen...- az arcomra nézett, én pedig csak akkor vettem észre, hogy az államon csöpög le a vérem. Odanyúltam, és kissé megtöröltem az arcomat.
- Na, igen...- halkan felnevettem, mire a mentős nekem dobott egy törlőrongyot. Megköszöntem, és óvatosan megtapogattam a szám szélét.
- Együtt vagytok?- kérdezte mosolyogva a mentős, és ránk nézett.
- Hát... Volt valami. De kezdem úgy érezni, hogy egy tévedés volt- mondtam szomorúan.
- Tévedés?- a mentős felhorkant, és hitetlenül elnevette magát.- Ha jól hallottam, miatta akartad szétverni azt a srácot! Ha ez tévedés, megeszem a mellényem.
- Jó, tény, hogy számomra nem közömbös, de már nem vagyok benne biztos, hogy érez még irántam valamit- magyaráztam, majd a kézfejemmel letöröltem a vért az arcomról.
- Hát, az ő véleményét még nem hallottuk, de szerintem...- amint ezt kimondta, Em szemhéja megremegett, és hunyorogva kinyitotta a szemeit.
- Emily- rögtön mellé hajoltam, és az ép kezét fogva csillogó szemekkel néztem rá.- Hallasz?
- Justin...Fáj a karom- nyöszörögte, és felém fordította a fejét.- Meg a fejem is...
- Semmi baj- suttogtam neki, és megsimítottam az arcát.- Minden rendben van.
Óvatosan bólintott, és összekulcsolta ujjainkat. Sóhajtva lehunyta szemeit, és úgy tűnt, visszaaludt, biztonságban érezve magát.
A mentős sokat sejtőn elvigyorodott, és elkezdte vonogatni a szemöldökét.
- Jól van már- intettem felé, mire elkezdett magában röhögcsélni.
Én pedig csak bámultam azt a dolgot, ami számomra a legkedvesebb ezen a világon.

Most
Rosie szemszöge
Rögtön felpattantak a szemeim, amikor megéreztem az érintését, és közelebb húztam magamhoz. Ami a mentőben történt... nem is igazán emlékszem rá.
- Itt vagyok, Em- mondta halkan, és megpuszilt.- Fáj valamid?
- Egy kicsit a fejem- vallottam be, majd visszadőltem az ágyba. Amint megmozdítottam a gipszbe csavart kezemet, éles fájdalom hasított belé, én pedig feljajdultam.- Meg a kezem...
Kíváncsian néztem körül: egy egyszerű letisztult szobában voltam. Mindenféle csövek voltak a karomba kötve, és egy gép idegesítően csipogott. A sarokban lévő kis asztalt, az ablakpárkányt, és a fejem mellett lévő polcot színes, gyönyörű virágok borították. Az egész folyosón érezni lehetett bódító illatukat.
- Mennyi virág- csodálkoztam. A bal kezemmel megpróbáltam magamhoz venni egy csokrot, és az egyik tű élesen belehasított a húsomba, úgyhogy sziszegve húztam vissza a kezem.
- Óvatosan- nevetett ki aranyosan Justin, majd átnyúlt fölöttem, hogy nekem adja az egyik csokrot.
Ahogyan áthajolt fölöttem, és az orromat megcsapta az illata, az az isteni, a szívverésem azonnal felgyorsult. Ez nem is lett volna baj, csakhogy A GÉP A SZÍVEMET NÉZTE, és amikor majdnem megőrültem zavaromban, a gép is kis híján megkukult.
Juss nevetve nyomta a kezembe a gazokat, én pedig próbáltam normalizálni a rendszeremet.
- Honnan vannak?- kérdeztem, miután már nem tüzelt a fejem.
- Chris hozta- mondta unottan.- Minden nap bejön...
- Mi?- kérdeztem értetlenül.- Minden nap???.... Te... mióta fekszem itt?
- Már három napja- mondta mosolyogva. Csak akkor vettem észre, hogy a szemei alatt fekete karikák húzódnak... a kialvatlanság nyomai.
- Te három napja itt ülsz mellettem?- egészen meghatódtam.
- Aha.
Úgy mondta, mintha ez tök természetes lenne. Amint a mogyoróbarna szempárba bámultam, csak akkor tisztult le igazán előttem a kép: hiszen nekem EZ A FIÚ kell. Nem Chris, és nem is más. Én mindig Justin-ba voltam szerelmes. És ez sosem változott. Miért is tagadtam? Komolyan...Erre így, a kórházi ágyhoz kötve kell rájönnöm? Istenem, Rosie! Hát hogy lehetsz ilyen suta?
- Emily- Justin riadtan hajolt a gépekhez.- Minden rendben?
És igen, A gép majdnem komolyan megkukult, mert amíg itt elmélkedtem, nőtt a pulzusom, és a szívverésem is fokozatosan gyorsult. Úgy nézett ki, mintha mindjárt meghalnék, pedig csak kamaszosan elgondolkodtam az életemről.
- Justin- a szabad kezemmel (kisebb fájdalom során) lehúztam magamhoz, a vállánál fogva.- Szeretnék neked mondani valamit. Valami fontosat.
- Mondjad, kicsim- leült a székére. Kisebb fajta nyugodtság suhant át az arcán, amikor látta, hogy nem készülök kiakasztani a gépeket.
- Kettőnkről lenne szó...- kezdtem.
És abban a pillanatban benyitott Chris. NEM LEHET IGAZ. Nem hiszem el...! Komolyan??? KOMOLYAN MOST NYIT BE? Mialatt majdnem lefordultam az ágyról, Chris mellém ért, és mosolyogva vizslatott.
- Látom, még élsz- hajolt hozzám, és valószínűleg meg akart csókolni, de esetlenül elhajoltam.
- Nem érzem jól magam...- rebegtem, nehogy megbántsam, vagy ilyenek.
A szemem sarkából segítségkérően Justin-ra pillantottam, aki a takaró alatt összefonta ujjainkat. Hirtelen felgyorsult a szívverésem, és a gépek olyan hangosan csipogtak, hogy tényleg úgy tűnt, menten elhalálozom.
- Szóljak valakinek?- kérdezte azonnal.
- Keresd meg az orvost!- utasította Justin, és látszott, hogy jól szórakozik.- Kint van a parkolóban!
Chris azonnal elrohant, Justin pedig huncutul megint a szemembe nézett.
- Mit szerettél volna mondani?- kérdezte halkan.
- Ömm...- haboztam. Nem tudtam,mit fog válaszolni... Hogyha ő nem szeret viszont??? Na, azért annyira messzire nem megyek.- Hiányzol.. És Pattie is. Nem mehetnék vissza hozzátok?
Justin annyira megörült nekem, hogy azonnal felnevetett. Két keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Végre, hogy megjött az eszed!- nevetett felszabadultan, majd magához ölelt.
- Akkor nem baj...?
- Baj?!- hitetlenül felkiáltott.- Em, annyira örülök! Nem akartam Chris-t szétrúgni, hogy gyere vissza, és nem is kell....
- De Justin...- mégis el kell mondanom neki. Nem tudom magamban tartani... A francba is, Emily! Miért vagy ilyen béna? Pff.
- Mondjad!- a szeme úgy csillogott, mint egy kisgyereknek. Egészen meglágyult a szívem.
- Ígérd meg, hogy többet nem engedsz el- suttogtam. Kissé erőltetettre sikeredett, de reméltem, meghallotta.
Justin halványan elmosolyodott, majd miközben megfogta a kezemet, odahajolt, és nyomott egy csókot a számra. (Mondhatom, rohadt vicces, hogy minden ilyen kis malőrjénél kiakasztja a gépeket...) Alig húzódott el, én máris visszarántottam, és letojva, mennyire idegesítő a csipogás, hosszasan megcsókoltam Justin-t.
- Mi ez itt??- Chris hangja kalapácsként törte szét a pillanatot. Gondolatban elküldtem a fenébe. Meg még rondább helyekre is.
- Ömm...- nem akartam letagadni, hogy csókolóztunk. Minek ment el??- Kórház.
Bár poénnak szántam, csak Justin nevetett rajta. Chris tök dühös volt. Mondani akartam neki, hogy nem az, aminek látszik, de... NEM ÉRDEKELT, HOGY LÁTTA. Olyan szinten hidegen hagyott, hogy az már fájt. Egyszerűen nem érdekelt, hogy zavarja, hogy történt valami, nem érdekelt, hogy nem esik jól neki, nem érdekelt, hogy éreznem kellene iránta valamit, amit NEM érzek.
- Emily!- közelebb sétált, a szeme szikrákat szórt.- Mi folyik itt?
- Chris, nyugi van...- próbáltam nyugtatgatni, de egy ér furán kidagadt a fején,a mitől megijedtem.
- Ne nyugizz nekem!- emelte fel a hangját, én pedig annyira megijedtem, hogy élesen belenyilallt a fejembe.- Itt megyek neked segítségért, erre....
- Csak a parkolóban keringtél, te barom- röhögött fel Justin lesajnálóan. Közénk állt, és éreztem, ahogyan elönt a nyugalom.- Amíg el van törve a keze, addig haza jön.
- Nálam van az otthona- mordult fel Chris.
- Persze... az otthona- fintorgott gúnyosan Justin.- De én hazaviszem.
Boldogan elmosolyodtam, és éreztem, hogy kissé elpirulok.
- Minden rendben?- lépett be az orvos, fehér köpenyét maga után húzva.
- Persze- mosolygott rá Justin, mire az orvos is vidámabb lett. Hiába: Juss mosolyától mindenki elolvad.- Haza vinném Em-et.
- Ez csak természetes- mosolygott az orvos, majd a fiúkat kikerülve mellém állt.
Megtapogatta a pulzusomat, megnézte és leellenőrizte az infúziómat, megnézte a fejemet, a karomat, és minden más drótot, ami rám volt kötve.
- Úgy látom, minden rendben van- úgy rám mosolygott, hogy a szeme körül összeszaladtak a ráncok. Juss mosolyogva figyelt minket.- Haza is mehetnek! De. Hogyha bármi rendellenesség van, azonnal jöjjenek be. Rendben?
- Igen, köszönöm- mosolyodtam el.
- Maga?- a doki megállt Chris előtt, és fürkészve vizslatta.- Mit keres itt?
- Jöttem a barátnőmért- felelte szemtelenül. Kedvem szerint ráüvöltöttem volna, hogy "TUDOD KI A BARÁTNŐD, TE BAROM", de valaki megelőzött.
- Úgy hiszem, ha a hölgy barátja lenne, talán itt lett volna, mikor befeküdt a kisasszony, és itt maradt volna vele- mondta sokat tudóan az orvos.
- És honnan veszi, hogy nem voltam itt?- pofázott vissza Chris.
- Valahogy láttam.- mondta az orvos, és fejbe kólintotta a mappájával, majd kisétált.
Justin szipogva próbálta leplezni a röhögését, én viszont elkezdtem nevetgélni.
- Mehetünk?- kérdezte Justin aranyosan, én pedig bólintottam.
Az orvos valószínűleg beküldte a nővéreket, mert ketten bejöttek, és leszereltek a gépekről, meg az infúzióról. Kissé megszédültem, amikor felálltam az ágyról, de Juss mellém lépett, és a karomat fogva kivezetett az ajtón.
- Most csak úgy itt hagysz?- szólt utánunk Chris. Megfordultam, Justin pedig csak a fejét fordította felé.
- Sajnálom...- mondtam halkan, majd kivonultunk a szobából.