1. rész (Kata:))

*Ausztráliában*
Remegve csuktam be az ajtót. Nekidőltem, és a földig csúsztam, majd felhúzott térdeimre hajtottam a fejem, és kitört belőlem a kíméletlen zokogás... Keserű könnyek öntötték el az arcom... Bedagadt szemekkel, nehéz fejjel néztem fel. Minden tárgy előhozott egy emléket:
a kanapén néztük apuval az akciófilmjeinket..már amikor otthon volt. A konyhában sütöttünk anyuval. A bárszék... emlékszem, 10 éves koromban eldőltem vele, és, hogy apáék elfelejtessék velem a fájós térdemet, elvittek vidámparkba... A lufi, amit akkor kaptam, még mindig meg van..
Szédelegve álltam fel.. A bútorokba kellett kapaszkodnom, nehogy elnyaljak. Amint elhaladtam anyáék szobája mellett, rémképként villant fel bennem, amikor az orvos közölte velem, hogy apa, nagyi...és anya sem élte túl az ütközést.
- Őszinte részvétem- mosolygott rám szomorúan.- Mi mindent megpróbáltunk... Túl nagy sérüléseik voltak ahhoz, hogy túléljék... Őszintén sajnálom!
A szobámba érve előkerestem a bőröndöm, és beledobáltam a ruháimat. Azt mondta a ház tulaja, hogy minden holmi legyen kipakolva a házból... Nagyon kevés időm van... De szerencsére egy csomó ruhánk a külföldi nyaralóinkban van.
Vagy fél órán keresztül pakoltam a szobámat...végül mindent dobozok borítottak. Könnyes szemmel néztem körbe a szobában. Volt egy csodás életem. És, mintha csak elfújták volna.
A szobám után a nappalit vettem célba. Órák múlva ott is mindent összepakoltam. Már csak anyáék szobája maradt... Fájó szívvel nyitottam ki az ajtót. Azonnal megcsapott anya illatos parfümje, és apa felejthetetlen öltönyeinek illata. A kezemet a szívemre szorítottam, mert attól féltem, hogy kiszakad a helyéről. Letöröltem a könnyeimet, és először apa ruháit kezdtem bedobozolni. Sírva hajtogattam össze a Hawaii mintás nadrágját, amit az egyik nyaralásunkkor kapott tőlem. Megígértem magamnak, hogy bizonyos dolgaikat nem dobozolok be, hanem elteszem magamnak, és mindig velem lesznek. Mikor mindent elpakoltam apa szekrényéből, már csak egy fekete zakó maradt a szekrényben. Azt hagytam utoljára... Abban házasodtak össze anyával. Könnyes mosollyal öleltem magamhoz karfástul a zakót, és mélyen beszívtam az illatát.
Anya szekrényétől mindig is féltem... Nem attól, hogy bekap, és élve lenyel, hanem.. volt egy láthatatlan tekintélye. Ami azt jelentette, hogy olyan ruhák voltak benne, amiket én sosem mertem volna felvenni, olyan értékesek. Amint kinyitottam a szekrényt, megjelent előttem anya, ahogy nevet, és mosolyog, és átölel...
Minden ruháját bepakoltam, kivéve azt a szép egybe ruhát, amit végig színes virágok díszítettek... Olyan az a ruha, mint anya... Boldog, optimista, mosolygós...az én anyukám.
Viszonylag hamar végeztem mindennel. Már csak az a hatalmas szekrény volt hátra, ami már kisgyerekkorom óta megvan. Undorító libafos színe van, és üveges ajtajai, meg pár fiókja. Emlékszem, reggelente mindig belevertem a sarkába a kisujjam.
Mosolyogva nyitottam ki az egyik üvegajtaját. Elkezdtem kipakolni belőle azt a sok papírt, ami szinte az egészet megtöltötte. Egymás után hajítottam a dobozba apa üzleti papírjait: utazások, munkahelyi névsor stb.
Aztán, az utolsó fiókban egy vaskos borítékra bukkantam, amin nem volt néz.
- Mi ez?- vontam össze a szemöldököm, majd a földre huppanva felbontottam a borítékot.
Egy csomó papír volt benne... Mindegyikbe beleolvastam, és minden mondat végén, egyre hevesebben kezdett dobogni a szívem.
Papírok, valami kórházból, pár bírósági... aláírások, ismeretlen emberektől. Végül pedig, összehajtva bukkantam rá:
"Név:  Emily Rosie Carter
 Születési idő: 1996. május 25.
 Születési hely: Canada, Toronto
 Anyja neve: Elizabett Parker
 Apja neve: Richard Luchas 
 Örökbefogadók: Emily Howard és Gerard Carter
 Örökbefogadási dátum: 1998. március 12."
- Mi?- esett le az állam, és kisebb sokkot kaptam.- Örökbefogadók? Mi a fene ez? Valami vicc?
Dühösen csaptam a földre a lapot, és elkezdtem a következőt olvasni.
"A Toronto-i kórházban született Emily Rosie Carter-t, születése után a babaosztályra bízták. Két évvel később nevelőszülei, Emily Howard és Gerard Carter, Canadából, eljöttek a kislányért."
Elakadt lélegzettel túrtam a hajamba. Örökbe fogadtak? Nem. Az nem lehet. Lehetetlen. Elmondták volna. Ez..ez tuti valami félreértés.
Nem hiszem el... Mi történik velem? Először meghalnak a szüleim, aztán ez? Azaz, bocsánat. A NEVELŐ SZÜLEIM haltak meg, az igazi szüleim valahol a nagyvilágban tengetik mindennapjaikat, engem meg a babaosztályra bíztak...Hah, gratulálok, letudták a terhet a vállukról! De miért nem hívtak fel? Vagy... Miért nem szóltak, hogy "édesem, egy életen át pót-szülőkkel kell élned, remélem nem haragszol!"... MI EZ AZ EGÉSZ???
Az első dologba, ami az orrom előtt volt, belerúgtam. Szanaszét hullott a doboz tartalma, de nem is érdekelt. Mégis, hogy a fenébe nem lehet egy ilyet elmondani?? Esküszöm, odamegyek a kórházhoz, és jól megmondom nekik a magamét! Amint utaztam 10 órát repülővel... Ahj, ez az egész olyan bonyolult. Nem akarok most senkit, és semmit sem meghallani!
Kár volt elkiabálnom, mert hirtelen megcsörrent a telefonom. Dühösen meredtem a kijelzőre, amin csak telefonszám villogott.
- Igen, tessék- vettem fel, csukott szemekkel. Nagy erőfeszítésbe tellett, hogy nem ordítottam bele.
- Rosie?- kérdezte egy ismerős hang.- Justin vagyok- na, már csak ez hiányzott.
- Mit akarsz?- kérdeztem, nem túl kedvesen. És igen, akkor pont tökéletesen elfelejtettem, hogy Justin az az unokatestérem, aki jól néz ki. Várjunk csak... Ha engem örökbe fogadtak, akkor ő..nem is...
- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy hogy vagy...- válaszolta. Hangján éreztem, hogy mosolyog.
- Szerinted hogy lennék?- vágtam vissza.- Illetve...Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni, vagy ilyenek, csak... tudod, most jöttem rá valamire..és az nagyon bánt.
- Szeretnél róla beszélni?
- Hát...- húztam el a számat. Nem sok kellett, hogy kikotyogjam, amit tudok, de valahogy sikerült visszatartanom.
- Elmondhatod- erősködött Justin, nekem pedig kezdett elborulni az agyam.
- Nem hiszem, hogy...- kezdtem.
- Mondd el, tudok titkot tartani!- vágott a szavamba.
- Örökbe fogadtak, Justin- borult el az agyam. Amint kimondtam, a szám elé kaptam a kezem, és az arcomon legördült egy dühös könnycsepp.
- Szóval...- nyögte ki hosszas hallgatás után.- Rájöttél...
- Hogy mi van?- kérdeztem hitetlenül. Hogy lehet ilyet kérdezni?- Hogy érted, hogy rájöttem? Tegnap haltak meg a szüleim! Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Én csak...
- Te tudtál erről?- kérdeztem, és őszintén örültem, hogy nem áll előttem, mert a pillantásommal valószínűleg kinyírtam volna. Justin nem válaszolt.- Te tudtál erről!- visítottam.
- Nem mondhattam el- vitatkozott Justin.- A szüleid akarták elmondani...
- Ne tudd meg, milyen dühös vagyok most- vertem bele ököllel a szekrénybe.
- Nagyon?- kérdezte.
- Még annál is jobban...
- Megaszuper-nagyon?- variált.
- Ajj, ne fárassz már- ráztam a fejem.- Most megyek. Szia- azzal letettem.
Nem tudtam elhinni... Justin is végig tudott róla, de nem mondta el... Most akkor mi van itt? Mindenki ellenem van, vagy mi???
*Justin szemszöge*
Miután Rosie letette a telefont, riadtan meredtem magam elé. Basszus, ez tényleg megtudta, gondoltam idegesen. És irtó..azaz megaszuper-nagyon dühös... El kéne mondanom anyának...De mi van, ha ő is lecsesz..Áhh, már nem tudok semmit...
Végül úgy döntöttem, hogy el kell mondanom anyának.
- Anyaa- léptem be a konyhába.
- Igen?- kérdezte, egy újságot olvasgatva.
- Te tudtad, hogy Rosie-t örökbe fogadták, ugye?
- Persze..édesem- tette le a napilapot.- Miért kérdezed? Csak nem mondtad el neki? Ugye nem?
- Nem, dehogy is- vontam össze a szemem hitetlenül, majd elhúztam a szám.- Magától jött rá.
- Istenem- túrt a hajába.- A szülei el akarták neki mondani...
Mosolyogva anya mellé léptem és átöleltem.- Ugye.. engem nem fogadtatok örökbe?
- Kisfiam, miért kérdezel ilyen hülyeségeket?- nevetett fel anya.
- Ha tudnám- húztam el a számat, majd visszatértem a szobámba.
Hogy őszinte legyek, mindig is örültem, hogy Rosie-t örökbe fogadták... Na nem, nem rosszindulatból, vagy ilyesmi..Csak, ha valóban rokonom lenne, akkor nem tudnék ráhajtani. Így viszont...
Be kell valljam, az idők kezdetén mindig gyerekesnek tartottam, de ahogy felnőtt, egyre szebb és szebb lett..Nem ismerek gyönyörűbb lányt, mint ő.
*Rosie szemszöge*
Mikor este anyáék ágyában lefeküdtem aludni, úgy éreztem, hogy mindenki ellenem van. Hogy senki sem ért meg. Justin is jött nekem azzal a hülyeséggel, hogy rájöttem. Nem hiszem el. Mindenki benne volt ebben az egészben..engem kivéve. Még azon se lepődnék meg, ha a postás is közölné velem. Mindegy.
Az utolsó estém itt- folyton csak ez kattogott a fejemben. Csak azt nem tudtam felfogni, hogy miért lett ilyen gyorsan vége mindennek. Ennél nagyobb pofont nem kaphattam az élettől, az már biztos...
*Másnap reggel*
Mindent bepakoltam a bőröndömbe. Még egyszer, sóhajtva körbenéztem a házban, majd a repülőjegyemet megfogva, az ajtó felé indultam. Ez a kép örökre meg fog maradni a fejemben: mindenhol csak dobozok, üresség és emlékek.
A taxi már a ház előtt várt. Amikor beültem, még sokáig nem bírtam abbahagyni a sírást. Mindenem kongott az ürességtől. Mikor begördültünk a reptér parkolójába, kifizettem a taxist, és lassan belépkedtem az épületbe.
A hatalmas kijelzőn már ki volt írva a végállomásom: Stradfort, Canada. Nos, igen. Visszamegyek Canadába. Méghozzá... méghozzá Justin-ékhoz. Nem repdestem a boldogságtól, amikor megtudtam, hogy oda megyek. Mondjuk, választásom nem volt.
- Figyelem! A canadai Stradfort-ba induló gépnél megkezdődött a beszállás!
*Sok-sok átutazott óra múlva*
A taxi megállt alattam. Álmos fejjel néztem ki az ablakon. Megérkeztem. Egy új élet várt rám.